Csendben követtük Kuu-t. Bíztunk benne, bár nem is volt más választásunk.

- Anne! Nagyon nagy baj, ha én egy kicsit félek? - lépett mellém Theo.

- Egy olyan farkas fél, aki azokkal a rettenetes doktorokkal dolgozott? - vontam fel a fél szemöldököm, de mikor láttam, hogy ez nem nagyon nyugtatta meg a barátom, komor arccal folytattam - Nem. Egyáltalán nem baj. Én is félek - vallottam be.

- Te? Hiszen nem rég öltél meg egy boszorkányt!

- Lehet, hogy ti úgy láttátok, de én tudom, hogy azt nem én tettem, hanem az anyám. Fogalmam sincs, hogy még egyszer segít-e vagy csak akkor állt mellém. Amúgy meg... Szerintem nem baj az, ha valaki fél egy ilyen dologtól. Ez adrenalint ad az embernek... És a farkasoknak is - gondolkodtam el.

- Lehet, hogy igazad van... - rántotta meg a vállát, majd csöndben sétáltunk tovább egymás mellett.

- Nos! Itt is lennénk! - álltunk meg egy régi, romos fal előtt.

- Ez most komoly? - döbbent le Rudolph.

- Igen. - mosolyodott el az isten ravaszkásan.

- Ezt nem értem - rázta meg a fejét a farkas.

- Akkor csak figyeljetek... - hunyta le a szemét Kuu és pár pillanat múlva a falak téglái egy bizonyos vonal mentén megrepedtek.

- Jesszus! - döbbentem le és kikerekedett szemekkel figyeltem a történteket.

- Ez a lejáró vezet a boszorkányokhoz. Ott lesz lenn Cupid és Vixen is - mutatott le a férfi.

- Akkor? Mire várunk? Indulás! - sétáltam előre és bekapcsoltam a telefonom elemlámpáját. Az ösvény, amelyen le kellett mennünk, valami fantasztikus volt. Igaz az út egy kissé csúszott, hiszen nem volt beton. A falakat régi rajzok és írások díszítették.

- Ezek mit jelentenek? - fordultam hátra és Kuu-ra néztem, aki mosolyogva tanulmányozta a barlang rajzokat.

- Régi legendák... Ezek például az orosz uralom alatt készültek - magyarázta az isten és én érdeklődve figyeltem.

- És kik festették meg?

- Általában a druidák és az őrzők. Az ő feladatuk az emlékeinket őrizni és továbbítani.

- Értem - mosolyodtam el és tovább figyeltem a csodálatos alkotásokat.

- Amúgy Anne! Van valami ötleted? - lépett előre Rudolph és olyan értelmetlen képet vágott, hogy normális helyzetben még nevettem is volna rajta.

- Hát úgy terveztem, hogy rajtuk ütünk - gondolkodtam el és egy félmosolyt eresztettem meg a szőkeség felé.

- Ez igazán biztatóan hangzik... - suttogta a férfi és elhúzta a fejét.

- Kuu! Tudsz valami olyan dolgot, amivel gyorsan és hatásosan el tudjuk intézni Lucifer szolgáit? - lépkedtem szaporábban.

- Az a baj, hogy nem... Tudtam volna, de teljesen elfejetettem - sóhajtotta és keservesen bámulta a padlót.

- Nem baj... Az, hogy már tudjuk, hogy hol vannak az már egy nagyon nagy előrelépés - bizakodtam. Ekkor elértünk egy nagy nyíláshoz, ahonnan zöldes fény tört fel.

- Sh... - fordult hátra az isten és mindenki óvatosabban lépkedett mögénk. A barlangvájatban középen egy nagy üst állt, amiben valami gusztustalan lé fortyogott. A nagy tálat irtózatosan ronda lények táncolták körbe, amit egy hatalmas, két méter magas, fekete férfi figyelt egy emelvényről. Ekkor hoztak be két fáradt és töredezett testű embert. Az egyik Vixen a másik Cupid volt.

- Az üstbe velük! - intett, gondolom Lucifer, akinek a kezében Kuu botja volt. Ám ekkor egy nyíl surrant el a fejünk mellett és eloldotta a köteleket, amelyekkel a két csodalény meg volt kötözve. Senki nem értette, hogy mi folyik ott. Először Rudolph tért magához.

- Hát persze! Mindegyikünknek van egy fegyvere! Cupid-é a nyíl! Eddig azért nem tudta használni, mert nem volt elég ereje se neki, se pedig Vixennek. De most itt vagyok én! Én elég erős vagyok! Biztos megérezte! - gondolkodott el lelkesen a szőke férfi.

- Ezt nem akartad volna nekünk előbb említeni? - mérgelődött Theo.

- Elfelejtetem! - védekezett a szarvas.

- Ezt ne most beszéljük meg! - fordultam hátra, majd mikor a tekintetemet újra a zavarodott boszorkányokra és pokolbeli lényekre helyeztem, lassan lehunytam a szememet és a kezemet a földre tettem. Éreztem, hogy a barlang megremeg és egy hatalmas kőszikla esik le egy csoport gonosz természetfelettire.

- Mi a franc folyik itt? - kiáltotta magán kívül Lucifer és nem értette, hogy mi történik körülöttük - Készüljetek ti ostobák! Ez nem csak egy sima földrengés! - üvöltötte.

- Anne! Van valami terved? - kérdezte Kuu.

- Ide már kár beosonni! Rohanjuk le őket! - furakodtam előre és intettem a fiúknak, hogy kövessenek. Mindenkinek tátva maradt a szája, mikor meglátott minket. A boszorkányok már a pálcájukért kaptak volna, de ekkor én egy határozott karcsapással szelet generáltam, ami ketté törte a varázs fákat.

- Anne Stilinski! - ejtette ki száján a nevemet az ördögök vezére, de Kuu ráugrott és egy hatalmas ütéssel a földbe tiporta. Theo a varázslókra vetette magát és szó szerint, mint egy farkas tépte őket. Mivel teljes mértékben váratlanul érte őket a dolog, ezért könnyebb dolgunk volt. Egy csomó banyával végeztem már, mikor hirtelen lelassult az idő. Mindent, mintha lassított felvételben láttam volna. Kuu Luciferrel küzdött, míg Theo egy gonosz varázslóval harcolt. A tekintetem azonban megakadt a szarvasokon, akik egymásba karolva kört alkottak és egy ősi varázsigét mormolva néztek egymásra. Pár másodperc múlva hatalmas fényt generáltak és, mint egy nagy gömb, ez a fény felrobbant és mindent hátralökött.

Mikor újra kinyitottam a szememet, újra a kis házunkban feküdtem az ágyamban. A szobában rajtam kívül csak egy személy volt, ez pedig nem más volt, mint Vixen.

- Anne! Csakhogy végre felébredtél! - aggodalmaskodott, mikor meglátta, hogy ébren vagyok - Te álltál, hozzánk a legközelebb, így téged ért legjobban a robbanás! Hogy vagy? - ült le mellém.

- Már jobban... Köszönöm - motyogtam és nem akartam hinni a szememnek. Vixen állt előttem és engem nézett.

- A kék-zöld foltjaid nem múltak még el teljesen, de ha még egyszer bekenem ezzel a kenőccsel, akkor már jobb lesz, hidd el nekem - magyarázta kedvesen és egy halvány mosolyt küldött felém. 

- Köszönöm - ültem volna fel, de a testemet egyetlen egy ruha sem fedte - Öhm... - nyögtem és a takarót gyorsan magam elé húztam. 

- Nyugi... Én vetkőztettelek le - kacagta csengő hangon a lány és lekezelte a sebeim - Nagyon hősiesen harcoltál! - váltott témát - Köszönöm neked, hogy megmentetted az életünket! - nézett rám hálásan. 

- Erre nem tudom mit kell felelni... - szabadkoztam. 

- Ne mondj semmit! Mi így is tudjuk, hogy szerény vagy - fektetett vissza.

- Mikor kelhetek fel?

- Majd csak egy fél nap után. Jobban teszed, ha nem nagyon mocorogsz! - kelt fel mellőlem a gyönyörű lány. 

- Oh... Rendben... - sütöttem le a tekintetem. 

- De itt a telefonod! Már minden szarvas megvan! Mindenki sikerrel járt! - mesélte buzgón Vixen. 

- Igen? És nem sérült meg senki? - ment fel a pulzusom egy pillanat alatt.

- Nem. Legalábbis én nem tudok róla! - mentegetőzött és elhagyta a szobát. Egyedül maradtam és az első dolgom az volt, hogy tárcsázzam a számomra legfontosabb személyeket. Pár csengetés után végre fel is vette.

- Anne... - suttogta a legédesebb hang a világon. 

- Derek... - mosolyodtam el - Minden rendben? - kérdeztem azonnal.

- Igen... - nyögte, de leesett, hogy valami történt vele. 

- Derek Hale! Ne hazudj nekem! - emeltem fel kissé a hangomat. 

- Csak kiment a vállam és lett néhány vágásom, de ennyi - magyarázta, mert tudta, hogy csak az igazságot akarom hallani. 

- Jól van... - nyugodtam meg - És Stiles? 

- Ah... Kutyabaja! - nevetett fel a férfi - És te, hogy vagy?

- Megvagyok - rántottam meg a vállamat - Vixen most kezelte le a sebeimet - nézegettem a körmeimet. 

- Sebeidet? - kérdezett vissza azonnal Derek. 

- Igen, de nyugalom! Nem vészesek! Nem sokára be fognak gyógyulni! - nyugtatgattam szerelmemet. 

- Hát persze, hiszen, amint hazajöttök, rád teszem a kezemet! - háborodott fel a farkas. 

- Derek... Nem kell mindig ezt tenned velem! - nevettem el magamat kínosan. 

- De Anne! Nem érted, hogy én nem akarok neked fájdalmat? - sóhajtotta. 

- Értem én! De néha nekem is kell szenvednem! - védtem magamat. 

- Fogsz te még szenvedni az életben eleget... - suttogta és éreztem a hangján, hogy végre megnyugodott. 

- Szeretlek... - mosolyodtam el. 

- Én is szeretlek Stilinski! - vágta rá azonnal. 

- Holnap már végre együtt leszünk! - lelkesedtem halkan, mire csak igennel felelt. - Már nagyon hiányzol nekem... - vallottam be érzéseimet. 

- Te is nekem! 

- Derek! A kis idióta emberi lény elintézte a dolgát! Szeretnék végre hazaérni! Indulhatnánk? - ordította Peter. 

- Az idióta emberi lény alatt a bátyámra gondolt? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet, mire Derek csak egy hangos kacajjal válaszolt. 

- Igen! - nevette. 

- Csak ne változtassa át farkassá, mert akkor még hiperaktívabb lesz! - gondoltam tovább a tényeket.

- De Peter csicskája lenne! 

- Akkor se vagy Petert bezárom egy fába - fenyegetőztem. 

- Azt anélkül is megtehetnéd, hogy átváltoztatná a testvéredet. 

- Megint mi rosszat csináltam? - hallottam meg Stiles hangját a vonal túlsó végén. 

- Csak szimplán hozod a formádat te hülye! - kiáltott rá Peter - Ő neki miért nem lett semmi baja? Miért nem rúgott bele véletlenül egy kőbe? - kérdezte felháborodva az idősebb Hale. - Nekem bezzeg olyan égéseim vannak...

- Peter! Hagyd békén a testvéremet! - szóltam rá, mert tudtam, hogy hallja.

- Rendben... - morogta. 

- Anne! Leteszem, mert látod, hogy a körülöttem lévő lények, nem normálisak. 

- Én ember vagyok! - kiáltotta Stiles. 

- Nem. Te hülye vagy! - szólt hátra idegesen Derek. 

- Jól van... Nem zavarok akkor - mosolyodtam el. 

- Nemsokára találkozunk! Szeretlek! - köszönt el a férfi és letette a telefont. Még sokáig bámultam a telefonom üres képernyőjét, majd csak arra lettem figyelmes, hogy nyílik az ajtó és egy magas férfi lépett be hozzám, akinek a testét tiszta, ezüst páncél fedte. 

- Anne! Látom már jobban vagy! - csukta be az ajtót vendégem, majd a botját letámasztotta az ablak mellé. 

- Kuu? - csodálkoztam. 

- Igen - mosolyodott el halványan és leült az ágyam szélére. 

- Nálatok mindenki középkori ruhát visel? - vontam fel a szemöldökömet. 

- Ez egyfajta... Megszokás - gondolkodott el, mire elnevettem magam - Szeretnék veled egyet sétálni...

- Öhm... Szívesen mennék, de nincs rajtam ruha... - haraptam bele az alsó ajkaimba. 

- Ezen nagyon könnyen tudunk segíteni - hunyta le a szemét, majd mikor kinyitotta rám mosolygott. - Most már jöhetsz!

- Mi? - vontam fel a félszemöldökömet és belestem a takaróm alá - Mi a manó? - döbbentem meg, mert nem akartam elhinni azt, amit láttam. A testemet egy hibátlan és gyönyörű egybe ruha fedte, ami pont úgy nézett ki, mintha az anyaga nem más lenne, mint sok apró csillag.

- Mehetünk? - nyújtotta felém a karját Kuu. 

- Ö... Persze... - dadogtam és nagy nehezen kikeltem az ágyból, bár a lábaimat szinte egyáltalán nem éreztem. Már majdnem talpra álltam, de ekkor teljesen összerogytam. 

- Várj! Segítek! - karolt fel az isten, majd az ablakon keresztül távoztunk. Halkan lebegtünk a föld felett, majd egyre magasabbra szálltunk. 

- Most tulajdonképpen hova is megyünk? - tudakoltam, mikor már stabilan álltam partnerem mellett. 

- Haza.

- Haza? - lepődtem meg. 

- Igen - felelte nemesegyszerűséggel Kuu. 

- És a cuccaim? - aggodalmaskodtam. 

- Nyugodj meg! Vixen, majd mindent elpakol.

- Rendben... - bólintottam - De miért erre megyünk? Vagy hát... Miért így? - faggatóztam tovább. 

- Mert egy nagyon fontos dolgot kell veled megbeszélnem az istenek nevében. - váltotta komolyra a hangját. 

- Hallgatlak... - ráncoltam össze a szemöldökömet. 

- Ahhoz, hogy Lucifert újra visszaküldjük a pokolba, nem elég a mi erőnk. Szükségünk van a tiedre is. 

- Az enyémre? De én, hogy tudok ebben segíteni?

- Át kell nekünk adnod az erődet.

- És mennyi időre?

- Örökre. - sóhajtotta Kuu. 

- Örökre? - döbbentem meg. 

- Igen, de ezért cserébe, mi visszaadjuk neked a járásodat.

- De én tudok járni! - értetlenkedtem. 

- Nem... Nem tudsz. A robbanás miatt beverted a gerincedet egy éles sziklába, így megsérült az idegrendszered - magyarázta az isten. 

- De... Vixen azt mondta minden rendben! - háborodtam fel. 

- Nem akart rád ijeszteni.

- És... Ha átadom nektek az erőmet, akkor... Sima ember leszek? Mint régen? Nem tudok többé segíteni senkinek sem? - suttogtam. 

- Anne! Nézz le és mondd el, hogy mit látsz! - kérte a férfi. 

- Embereket.

- És ezek az emberek milyenek?

- Boldogok... - sütöttem le a szememet.

- Pontosan! Boldogok! És tudod, hogy miért? Azért, mert te már többször megmentetted őket és, mert most is erre készülsz! - magyarázta Kuu. Igaza volt. Nem lehettem annyira önző. - Nos!? Mi a válaszod? Nekünk adod az erődet, hogy megmentsük a világot? - kérdezte kedvesen az isten.

- Igen... - suttogtam és kézfogással pecsételtük meg az ígéretemet...

Úristen! Nem tudok elégszer bocsánatot kérni! több, mint 3 hónap... Igen... Eltűntem, de kérlek ezért ne öljetek meg... Nagyon sajnálom, amit tettem :((( 

xxx Nusi