Az utóbbi időben nagyjából megszoktam a korán kelést, de az aznapi, valahogy még nekem is sok volt. Lehet, hogy nyár volt, de azért még a nap sem kelt fel hajnali háromkor.

- Derek! Kelj fel! Kérlek! Mennünk kell! - simogattam meg a mellettem fekvő férfi arcát, aki csak morgott egyet és nem nagyon akarta kinyitni a szemeit.

- Még 5 percet... - fordult át a másik oldalára.

- Nincs 5 percünk... - sóhajtottam és keresztbe feküdtem a férfin.

-Annie... - mocorgott Derek.

- Na! Gyere! - pattantam fel és berohantam a fürdőbe, ahol magamra kaptam egy fekete farmert, egy fehér toppot, amire egy szürkés pulcsit vettem fel, majd a nyakam köré egy vörös sálat tekertem és felfrissülve tértem vissza a szobába, ahol Derek felöltözve ült az ágyán és maga elé bambulva ült.

- Na! Csak sikerült felkened! - öleltem át hátulról, de eléggé hidegen hagyta gesztusom. - Talán valami baj van? - lepődtem meg, majd arcát egy vonalba helyeztem az enyémmel.

- Nem. - morogta és hirtelen olyan lett, mint régen. Ezt nagyon nem szerettem benne.

- Derek! Ismerlek már annyira! - emeltem fel kissé a hangom, de úgy, hogy tudja, hogy csak szeretetből teszem.

- Nem akarlak elengedni! - nézett végre a szemembe.

- Hjaj! Édes, drága, egyetlen, kicsi farkasom! - mosolyodtam el és az ölébe másztam, akár egy kiskutya. Két lábam széttettem, majd a férfi dereka köré csavartam és egyik kezemet borostás arcára tapasztottam.

- Tudod, hogy nem vagyok kicsi! - vonta még jobban össze a szemöldökét Derek.

- Tudom, de... Szeretlek... - sütöttem le a szemem, mert reméltem, hogy ez a válasz, elég mentség lesz.

- Én is... És ezért nem akarlak elengedni sem. - ölelt magához.

- Én is veled akartam menni! Még soha nem mentünk el sehova ketten! - gondolkodtam el.

- Ha ennek vége! Ígérem elviszlek! - döntötte homlokát enyémnek.

- És hova megyünk? - lelkesedtem.

- Majd addig kiválasztjuk. Rendben? - nyomott egy puszit a számra, amiből egy hosszú és érzelem teli csók lett.

- Mennünk kellene... - sóhajtottam és kiszálltam szerelmem öléből. Összekulcsoltuk ujjainkat és lesétáltunk a földszintre, ahol felvettük a cipőnket, majd a kabátunkat. Derek vállára kapta az én táskám is és miután bezártuk a lakást, együtt lesétáltunk a ház elé, ahol már szinte mindenki ott volt.

- Jó... Hajnalt... - gondolkodtam el és kicsit a mellettem álló férfihoz bújtam.

- Ez a kettő, valahogy nekem nem fér meg egymás mellett... - háborodott fel testvérem, mire csak kinyújtottam rá a nyelvem.

- Mindenki itt van? - kérdezte Comet, mire mindenki elkezdett körbenézni és megállapítottuk, hogy Theo az egyetlen, aki még nem érkezett meg.

- Késtem? - loholt felénk a fiú, majd a térdeire ereszkedett.

- Egy keveset... Mindenki rád vár, már vagy egy órája... - hazudta kapásból Peter, mire csak egy szúrós pillantást lövelltem felé, hogy ne hazudozzon már állandóan. - Jó... Csak egy perce... - javította ki magát, mire elégedetten bólintottam.

- Akkor... Indulhatunk? - tette fel a kérdést Rudolph.

- Igen. - válaszoltuk egyszerre, kisebb-nagyobb lelkesedéssel.

- Oké. Akik Hollywood-ba mennek azok szálljanak be Derek kocsijába, akik Alaszkába azok kövessék Comet-et és, aki velem jön az jöjjön erre! - adta ki a parancsot a szőke férfi.

- Mit mondja meg egy fűzabáló, hogy mit csináljak? - morogta Derek, mire csak szembe fordítottam magammal és két kezem közé vettem az arcát.

- Nyugi! - simogattam borostás bőrét. - Nem lesz semmi baj... A bátyámmal légy türelmes kérlek! - suttogtam.

- De csak miattad... - hajolt le ajkaimhoz, amit lassan és fájdalmasan egybeforrasztott. Ha nem lett volna ott senki más, biztos, hogy összeestem volna. Egyik karomat határozottan a nyaka köré fontam és lehúztam magamhoz. Azt kívántam, hogy bárcsak az a pillanat soha ne érjen véget, de egyszer minden jónak meg kell szakadnia.

- Szeretlek Derek Hale... - suttogtam és nagy nehezen elengedtem. Néztem, ahogyan az alakja távolodik, majd eltűnik a sötét camaro-ban.

- Anne! Gyere! Soha nem érünk oda! - kiáltotta Rudolph, mire lassan megfordultam, majd elgondolkodva elkezdtem szaladni a két fiú felé.

- Itt vagyok. - álltam meg és végignéztem társaimon. - Valami baj van? - kérdeztem Theo-tól, kinek arcára félelem ült ki.

- I-igen... - dadogta és a szőke férfire nézett.

- Mi a gond? - vontam fel a fél szemöldököm.

- Az, hogy szánnal megyünk. - nevetett fel Rudolph és fejével egy hatalmas szánkó felé bólintott.

- Wow! - lepődtem meg és megbabonázva indultam el a jármű felé. Egyik kezemmel szenvedélyesen végighúztam a járművön, majd teljesen lenyűgözve bámultam tovább azt. - Mi a bajod ezzel Theo? - fordultam a velem egyidős fiú felé.

- Téged nem zavar az, hogy vagy 40 kilométer magasan fogunk ülni egy nyitott szánon? - hebegte a srác.

- Nem tűnt fel, hogy a Mikulás szarvasait megyünk megkeresni? - kérdeztem vissza.

- Anne-nél a pont. - nézegette körmeit a rénszarvas.

- De...

- Ugyan Theo! Soha máskor nem lesz alkalmad ilyenen utaznod! Ne légy már ilyen! Gyere! - intettem egyet és felszálltam a hatalmas szánra.

- Ott hátul vannak takarók! - mutatta Rudolph.

- Köszi! - mosolyodtam el és segítettem felszállni a félő barátomnak.

- Nyugi! - simogattam meg a vállát és őt is betakartam az akkorra már elővett pokrócokkal.

- Meg fogunk halni! - suttogta maga elé nézve a srác.

- Figyelj Öcskös! Lassan 100 éve dolgozok Nicolas-nál és eddig még egyszer sem borultunk fel, nem is zuhantunk le és nem mentünk neki semminek... Szerintem bízhatsz bennem! - szólalt meg Rud, majd fordult egyet a tengelye körül és átváltozott egy csodálatos és hatalmas szarvassá.

- Igaza van... - helyeseltem. - Segítsek valamit? - kérdeztem az állattól.

- Csak fogd meg a kantárt és semmilyen körülmények között ne engedd el, addig, míg le nem szálltunk. - dobta hátra a szájával az említett tárgyat Rudolph, amit az ölembe vettem és szorosan a csuklómra tekertem.

- Ez megvan! - mosolyodtam el, majd éreztem, hogy lassan felemelkedünk.

- Akkor... Indulás! - kezdett el vágtatni a szarvas és alig pár másodperc alatt a levegőben termettünk. Érdeklődve néztem ki oldalt és elképesztő volt látni, hogy az erdő és vele együtt a fák egyre kisebbek lesznek.

- Körülbelül mikor érünk Finnországba? - kérdeztem előre hajolva.

- Az út körülbelül egy olyan 2 óra. - gondolkodott el a csodaállat.

- Kettő? - kerekedtek el Theo szemei.

- Igen... Tudod én nem egy átlagos jármű vagyok! - nevetett fel Rudolph és még gyorsabban kezdett el vágtatni, minek hatására a hátunk teljesen az ülés hátuljának nyomódott.

* * * * *

A szarvasnak igaza lett. Alig telt két órába és máris megérkeztünk Finnországba, ahol már azért jóval hidegebb volt, mint Baecon Hills-be.

- Theo! Itt vagyunk! - örvendeztem, mikor megláttam a havas háztetőket és fenyőket.

- De jó... - fintorgott barátom és már alig várta, hogy a szán stabilan megálljon a földön. Mikor Rudolph leparkolt, örvendezve szálltam ki a járműből és abban a pillanatban még a mínusz hat fok sem tudott zavarni.

- És itt is lennénk! - változott vissza emberré a sofőrünk.

- Mikor én utoljára voltam itt, akkor nem volt ennyire szép... - magyaráztam a mellém lépő szőke férfinek.

- Mert gondolom nem ezen a helyen voltál. - kacsintott rám Rud, mire csak egyetértően bólintottam.

- Az lehet, hogy ti nem fáztok, de én majd megfagyok, szóval boldog lennék, ha egy kandalló elé ülhetnék. - zavarta meg az idilli pillanatot a vérfarkas.

- Gyertek! Itt is lenne a szállásunk! - tapsolt kettőt a férfi, mire a semmiből előtűnt egy tipikus skandináv faház. Kikerekedett szemekkel vizsgáltam végig az építményt, majd lassan elindultam az ajtó felé. Már a tornácra emeltem a lábam, de akkor valami halk suttogás ütötte meg a fülem.

- Nincs esélyetek... - hallottam és nem tudtam mire vélni azt a mondatot. Óvatosan körbenéztem, de nem láttam senkit, ezért csak azt hittem, hogy a szél susog ilyen furcsán. Már épp tovább indultam volna, mikor ismét valaki hozzám beszélt.

- Adjátok fel... A Mikulás pici háziállatai nálunk maradnak örökre... - nevetett fel egy félelmetes női hang. Ismét megfordultam és ekkor egy "hölggyel" találtam magam szembe.

- Ki vagy te? - nyögtem ki hosszas másodpercek után.

- Elég butácska kis banshee vagy te... - vonta fel a fél szemöldökét a nő. Haja fekete volt, mint az ében. Testét szakadozott sötét ruha fedte, körmei hosszúak voltak és ujjait rengeteg gyűrű ékesítette. - A nevem Angéle de la Barthe, azaz...

- Az Ördög szeretője... - fejeztem be mondatát, mire csak meglepődve mért végig.

- Nem gondoltam volna, hogy ismersz... - nevetett fel gonoszan.

- Azért nem vagyok annyira ostoba, hogy ne olvastam volna utána a leggonoszabb és legálnokabb ringyóknak. Ám azt nem gondoltam volna egy percig sem, hogy a legnagyobbat küldi el nekem először az a féreg Sátán. - vágtam vissza, de még magam sem értettem, hogy honnan jött nekem az a sok bátorság.

- Mit merészeltél mondani a parancsolómra? - háborodott fel Angéle.

- Nem is azon háborodsz fel, hogy Rád mit mondtam? Szánalmas... Ezek szerint igazak a legendák... Tényleg egy szajha vagy... - forgattam meg a szemeim és ebben a pillanatban, mintha megszállt volna valami. Testem elöntötte a melegség és, mintha elhunyt anyám illatát éreztem volna.

- Ezt nem úszod meg te kis... - kezdte a mondatát a banya és mutatóujjával felém suhintott. Minden úgy történ, mintha valaki lelassította volna az időt. Csak azt láttam, hogy valami fekete, sűrű füst kezd el felém jönni. A tudatalattim erre, mintha csak azt parancsolta volna, hogy tegyem magam elé a kezeim védekezően. Éreztem, hogy egy hatalmas erő nagyot lök rajtam és a boszorkányból kiáramló méreg visszapattan rólam és egyenesen a gonosz nőt veszi célba. Lassan kinyitottam a szemem és láttam, hogy Angéle meglepetten szívja magába a füstöt.

- Ezt meg, hogy... Ezt... Ezt... Ezt még senki nem tudta legyőzni! - háborodott fel ellenfelem és szemébe hirtelen félelem ült ki. - Ki vagy te? - nézett rám aggódóan és lassan elkezdett hátrálni. Éreztem, hogy nálam van az előny, így kimérten és óvatosan, apró lépésekkel kezdtem el közeledni a banya felé.

- A nevem Anne Stilisnki. Ezt jól jegyezd meg! Anyám neve Claudia Stilinski volt! - magyaráztam és két kezemmel, a levegőben körkörös mozdulatokat tettem. Szemem sarkából láttam, hogy a tenyerem alatt egy zöld labdácska kezd el növekedni.

- Mi? Az nem lehet... Claudia ereje el kellett, hogy vesszen! Az a cafka már meghalt! - ordítozta Angéle.

- Az lehet, hogy a teste meghalt, de a szelleme tovább él bennem! - suttogtam idegesen, mert nem tetszett, ahogy édesanyámról beszélt.

- Akkor... Akkor... Te vagy az új királynő! - hebegte a boszorkány.

- Igen! És üzenem a főnöködnek, hogy készen állok a harcra! - nyomtam a nő képébe, az addigra már hatalmas zöld labdát. A banya erre csak felordított fájdalmában és hangos sikoltozások közepette szertefoszlott, majd mintha a helyén csak egy bomba robbant volna, egy nagy löket a földre vágott.

Éreztem, hogy a testem elernyed a hideg havon és, hogy a szervezetem minden egyes porcikája fáj. Nagy nehezen a hátamra fordultam és erőtlenül néztem fel a tiszta, csillagos égre.

- Oh Anya! Vajon láttál most engem? - kérdeztem magamtól és nem vártam, hogy erre a kérdésemre valaha is kapok választ.

- Nem érezted Édesem, hogy végig veled voltam? - hallottam meg a világ legkedvesebb és leglágyabb hangját magam mellől. Fáradtan odafordítottam a fejem és ekkor végre szembe találtam magam anyámmal.

- Mama! - keltem volna fel, de a nő leintett.

- Maradj nyugton Kincsem! Nagyon megviselt most Téged ez a harc... - mosolyodott el Ő.

- Te... Te vezérelted minden tettem? - gondolkodtam hangosan és újra csak az eget kezdtem el kémlelni.

- Tudtam én, hogy okos vagy... Még ilyen fáradtan is. - válaszolta anyám.

- De... Ha bennem élsz tovább... Akkor miért kellett meghalnod? - értetlenkedtem és éreztem, hogy egy sós könnycsepp gördül végig az arcomon.

- Ez nem ilyen egyszerű Drágám... Nagyon sok dolgot nem mi határozunk meg ezen a Földön... - magyarázta a gyönyörű nő.

- De nekem úgy hiányzol... És nem csak nekem, hanem a Papának és Stiles-nak is... - sajnáltattam magam.

- Tudom Életem és hidd el, hogy ti is nagyon hiányoztok nekem annak ellenére, hogy én mindig ott vagyok veletek. Most is veled leszek. Minden egyes harcban és küzdelemben. Én majd irányítalak. - halkult el anyám hangja és ezzel együtt az éberségem is csökkenni kezdett.

- Mama... - suttogtam halkan, majd lehunytam szemem és onnantól nem emlékszem semmire...

Sziasztok!

Tudom... Tudom... Ez egyáltalán nem kifogás, de... Ahh... Egyszerűen semmi időm nem volt. Remélem beéred ezzel a kis résszel, amivel annyit szenvedtem, hogy elég jó legyen neked.

Szeretlek,

Anna

2017. 10. 30.

Ui.: Ma egy éves a blogom!