Mivel ez egy szép kerek szám, ezért úgy gondoltam, hogy ezt a fejezetet Derek-nek a szemszögéből írom le. Remélem tetszeni fog! Jó szórakozást!

Alig értem oda. Csak azt láttam, hogy Anne egyet lassan hátralép és a teste egy pillanat alatt eltűnik. Megfeszítve az izmaim, amilyen gyorsan csak tudtam odarohantam és nem tudom, hogy miért és, hogy, hogyan, de csak a fogammal tudtam elkapni a lányt, aki a kapás ereje miatt véletlen neki esett a falnak, ennek következtében pedig az eszméletét abban a pillanatban elvesztette.

Nagy nehezen felhúztam a törékeny kis testet és a fejét az ölembe vettem. Éreztem, hogy a vállamra egy nagy és kövér esőcsepp esett, amit vagy ezer követett.

- Anne! - suttogtam halkan és hiába minden keménységemmel, egyetlenegy könnycseppet én sem tudtam visszatartani. Láttam, hogy a lány arcára esik és bőre azonnal beszívta azt. Nem fogtam fel, hogy mi történt, mert hirtelen visszakaptam az összes erőmet. A hallásom, a szaglásom, a látásom és éreztem, hogy az ereimben a vér egyre gyorsabban folyik.

- Annie! Nem hagyhatsz itt! - suttogtam és eltűrtem a szemébe lógó vörös tincseit. Ekkor egy iszonyatos sikoltást hallottam a hátam mögül. Paige volt az, aki földre esett és úgy rángatózott, mintha megcsapta volna az áram. Hirtelen egy villám csapott le a testre, amit még ez előzőnél is nagyobb sikítás hagyott el, majd a nő egyszer csak porrá vált és végleg eltűnt.

- Anne! - kaptam vissza a tekintetem a lányra, aki alig kinyitott ajkakkal feküdt az ölembe. - Miért tetted? - simogattam tovább az arcát, reménykedve, hogy végre feléled. Lassan egy tenyeret éreztem meg a vállamon és óvatosan arra a bizonyos személyre pillantottam, de mikor tudatosult bennem, hogy kit is látok, majdnem elájultam.

- Anne?! - ejtettem ki a világ legszebb női nevét.

- Derek... - suttogta.

- De... Ez... Hogy? - dadogtam össze-vissza és végigmértem a fölém ágaskodó szépséget, akinek a testét egy szakadozott, koszos, tépett, fehér ruha fedett.

- Én vagyok! De nem úgy, hogy te gondolod! - guggolt le hozzám.

- Már azt sem tudom, hogy mit gondoljak... - válaszoltam halkan.

- Ne próbálj meg visszahozni! - tette kezét az arcomra.

- Hogy érted?

- A testem már nem él, csak a lelkem. Arra várok, hogy a halál eljöjjön értem. - magyarázta.

- De miért tetted? - ráncoltam össze a szemöldököm és hiába voltam nagyon mérges Anne-re, semmi harag nem volt bennem iránta. Annál inkább Paige iránt.

- Hogy téged óvjalak! - hajtotta le a fejét.

- De... Megoldottuk volna... Együtt... - habogtam.

- Volt rá esély Derek! Volt rá, de te nem tetted meg! - szegezte nekem a mutatóujját.

- Az én hibám! Csakis az én hibám! - motyogtam.

- Dehogy! - váltott hangnemet.

- Ha nem lettem volna gyenge, akkor még mindig velem lennél! - ordítottam, mert, valahogy le kellett vezetnem a feszültségemet. Annie csak nyugodt arccal figyelt és nem szólt egy szót sem.

- Lenyugodtál? - kérdezte hosszas másodpercek után.

- Nem!

- Pedig nem ártana... Ha már az utolsó perceinket töltjük együtt! - ült le mellém. - Kérdezhetek valamit? - nézett fel rám.

- Persze... - enyhültem meg egy kicsit, mert eszembe jutott, hogy mikor a barátságunk elején voltunk, milyen sokat tette fel ezt a kérdést.

- Szerettél? - hajtotta a fejét a vállamra.

- Még most is szeretlek! - vettem volna két kezem közé az arcát, de nem tudtam, mert mint a köd, kifolyt az ujjaim közül. - Te miért tudsz megérinteni?

- Ez a köztes állapot miatt van! Alapból látnod sem szabadna! - magyarázta. Ekkor egy nagy fényességet láttam, ami lassan el kezdte vonzani Anne-t.

- Ne menj! - nyúltam utána, de nem tehettem semmit.

- Engedj el Derek! - nézett rám vissza és egy utolsó gyenge csókot nyomott ajkaimra.

- Ne... - ordítottam, majd megismételtem ugyanezt a szót még egyszer, de már jóval hangosabban. - Ne! - kiáltottam el magam és ekkor kinyílt a tetőre vezető vasajtó.

- Derek! - kezdett el felém rohanni Peter és Stiles, és mikor meglátták, hogy a halott Anne fekszik az ölembe, rögtön leguggoltak mellénk.

- Mi történt? -faggatott a báty.

- Leugrott a tetőről, hogy engem megszabadítson Paige-től. Próbáltam elkapni, de nem ment minden tökéletesen! Beverte a fejét és elájult és azóta nem nyitotta ki a szemét! - magyaráztam.

- És hol van az kurva? - bukott ki a nagybátyámból.

- Visszament oda, ahonnan nem szabadott volna egyáltalán eljönnie sem. - motyogtam.

- Akkor Anne... - suttogta dermedten a fiú és közelebb hajolt a lány szájához, majd egy kis idő után megfogta a csuklóját is.

- Nincs pulzusa és nem is lélegzik! - nézett fel a szemembe Stiles.

- Nem halhat meg! - morogtam.

- Vigyük el Alan-hez, amilyen gyorsan csak tudjuk! - kelt fel a rokonom és elindult az ajtó felé, amit készségesen kinyitott nekem. Ölembe vettem Anne-t és leszaladtam a camarohoz. A hátsóülésre helyeztem a testét és a rendelő felé vettük az irányt. Mikor megérkeztünk, idegesen kiáltottam el magam.

- Alan! Segíts! - ordítottam, mire az orvos megjelent előttem a szokásos fehér köntösében.

- Uram atyám! Mi történt? - kérdezte a druida és azonnal előkészítette a műtőt.

- Majd elmondom, csak éleszd fel!

- Mi? Derek! A holtakat nem tudom feltámasztani! Nincs hatalmam a halál felett! - védte magát Alan.

- Azt mondtam, hogy éleszd fel! Biztos van valami kis kapu! - morogtam rá és éreztem, hogy a fogaim megnőnek.

- Derek! - fogott le Peter.

- Várj! Lehet, hogy igaza van... - szólalt meg pár hosszas másodperc után Dr. Deaton.

- Tudtam!

- Ebben benne kell, hogy legyen! - vett elő egy vastag könyvet a fekete férfi és fellapozta. - Itt is van! Nem ígérem, hogy sikerül, de egy próbát mindenképp megér! - lépett a "fűszeres" szekrénye elé az orvos.

- Siess! - sürgettem és közben a halott lány kezét fogtam.

- Jobb ha elmész Derek! Olyan dolgokat kell tennem Anne-val, amit szerintem nem szívesen látnál! - nézett rám Alan.

- Nem megyek sehova!

- Figyelj öcskös! A druidának igaza van! Ha jót akarsz Annie-nek, akkor most egy kis ideig lelépsz! - ragadott meg a vállamnál fogva a nagybátyám. Mélyen a szemembe nézett és éreztem benne az őszinteséget. Akkor tudatosult bennem, hogy ő is éppen annyira szeretné újra élve látni a kis Stilinski-t, mint én vagy Stiles.

- És ő? - mutattam a testvér irányába.

- Ő neki maradnia kell! - vetett felém egy pillantást Alan és közben buzgón pakolt elő.

- Rendben, de ha bármi van, akkor én vagyok az első, akinek szóltok! - emeltem fel a mutatóujjam.

- Így lesz! - ígérte meg a farkas. Még egy utolsó pillantást vetettem a vörös hajú lányra, majd kis habozás után elhagytam a rendelőt. Beszálltam az autómba és elindítottam a motort, majd mikor kigurultam a parkolóból az erdő felé vettem az irányt.

Olyan gyorsan mentem, mint eddig még soha. Nem érdekelt semmi és senki, csak az, hogy a társam életben maradjon. Mikor elértem a fás terület szélére, kipattantam az autóból és eszeveszett módon elkezdtem rohanni. Éreztem, hogy a testem már nem emberi formában volt látható, hanem a farkaséban. Rohant és rohantam, de, hogy hova azt nem tudtam.

Egyszer csak megtorpantam, mert egy rozoga házzal találtam magam szembe, ami eddig még soha nem volt ott. Két lábra álltam és a fejem a hold felé fordítottam. Elvonyítottam magam, annak ellenére, hogy tudtam, akár negatív következménye is lehettek volna. A házból fényesség szűrődött ki. Utam egyenesen arra vezetett és mikor beléptem az épületbe egy csodaszép asszonnyal találtam magam szembe.

- Anne?! - lepődtem meg.

- Majdnem! - mosolyodott el a hölgy.

- Akkor meg ki maga? - ráncoltam össze a szemöldököm.

- A nevem Claudia. Claudia Stilinski... - mutatkozott be a nő - Gyere! Sétáljunk egyet! - lépett mellém és a kezemért nyúlt. - Remélem nem baj, ha beléd kapaszkodom. - nézett fel rám kedvesen. Hangja nyugodt volt és szeretetet árasztott.

- Nem... - suttogtam.

- Tudom ám, hogy miért vagy itt! - kezdte.

- De maga...

- Tegezz kérlek! Mind a kettőnknek könnyebb lesz! - szakított félbe.

- De te... Meghaltál! - értetlenkedtem.

- Pontosan! Ahogy a lányom is! - válaszolta.

- De... Akkor miért vagy most itt? - csodálkoztam és ekkor megálltunk egy festmény alatt, amit miután sikerült jobban szemügyre vennem, felfedeztem, hogy mozog.

- Mondd csak Derek! Hiszel a véletlenekben? - kérdezte Claudia.

- Nem. De ez most, hogy jön ide?

- Úgy, hogy én nem véletlenül haltam meg, mikor a gyerekeim még kicsik voltak! - bámulta a képet a nő.

- Hogy érted?

- Valamit valamiért! Tudtam, hogy a gyermekeim nem lesznek normálisak! És a nem normális alatt nem valami emberi betegségre gondolok, hanem természetfeletti dologra. Egy nap eljött hozzám két nő! Gyönyörűek voltak, de mégis volt bennük valami, amitől rettegést keltettek bennem. - kezdte a történet Clau és ekkor a festményen azt láttam, hogy a nő valakiknek ajtót nyit.

- És ki voltak azok? - kérdeztem érdeklődve.

- A jövő és a...

- Múlt?

- Nem, a jövő és a halál! - javított ki az asszony és tovább sétálgattunk.

- Mi? Ők léteznek? Nem csak legendabeli alakok? - lepődtem meg.

- Én is azt hittem, de nem... Találkoztam velük. - mosolyodott el kedvesen a nő.

- De te már akkor tudtál a természetfeletti lényekről?

- Persze! Szerinted Anne kitől örökölte a banshee vért? - kérdezte kacagva Claudia.

- Tőled... - esett le a dolog nagy nehezen.

- Pontosan!

- Folytasd kérlek a történeted! - tértem vissza az eredet témához.

- Rendben. Nos! Azért jöttek, mert figyelmeztetni akartak!

- Mire? - vágtam a szavába ingerülten, de nem hatotta meg különösebben a dolog, mert ugyanolyan nyugodt hangnemben folytatta tovább.

- Arra, hogy születni fog egy lányom, aki hatalmas banshee lesz, mint én. És ők ezt nem hagyhatták. Ezért már akkor elakarták tőlem venni Anne-t, de én nem engedtem meg nekik. Ahhoz, hogy a természetben minden rendben legyen és ne legyenek inváziók, aszályok, járványok és még rengeteg sok rossz dolog, azért egy banshee felelős. Tudom, hogy vannak a druidák és a boszorkányok, de ezt a feladatot anno a teremtő ránk bízta.

- De akkor miért haltál meg? - csodálkoztam.

- Tudtam, hogy Anne okos lesz és ügyes. Biztos voltam benne, hogy kézben tudja majd tartani a dolgokat, ezért feláldoztam magam érte. Megállapodtam a jövővel és a halállal, hogy meghalok a születendő lányom helyett. - hajtotta le a fejét Claudia és akkor elérkeztünk egy újabb képhez, amin világra hozza a gyerekeit.

- És Stiles?

- Ő egy ajándék volt. Mivel Anne fogant meg előbb, ezért ő kapta a képességeket.

- De most akkor miért vagy itt? Érted még nem jött el a halál? Te nem szellem vagy? - faggattam.

- Jogos kérdés! Azért vagyok itt, mert nekem kell vigyáznom a lányomra, addig, amíg nem hozza világra a következő nagy banshee-t. Nem vagyok szellem. Én egy angyal vagyok. - nézett fel rám kedvesen a nő. - Mindenkinek van egy őrangyala. Én a lányomé vagyok és a lányom az ő lányáé lesz majd.

- Azt mondod mindenkinek van?

- Igen.

- És... Nem tudod, hogy nekem ki?

- De tudom.

- És... - tettem volna fel a kérdést, de valamiért nem volt elég bátorságom.

- Neked is az édesanyád! Ott van veled mindennap és mindenhol. Nagyon szeret téged. - simogatta meg az arcom Claudia.

- De miért nem láthatom? - engedtem el egy könnycseppet.

- Nagyon nagy bajban kell lenned ahhoz, hogy találkozz az őrangyaloddal. - mosolyodott el a nő.

- De várj! Akkor Anne most nem halt meg? - tértem vissza az eredeti témához.

- Csak egy kis ideig, de... Lehet, hogy már nem lesz olyan, mint régen. Lehet, hogy buta lesz vagy sánta. Ez sajnos ezzel jár. Nagyon ritka az, mikor sértetlenül megússza az illető az ilyen dolgokat. - magyarázta az angyal és egyre halványabb lett.

- Claudia! - néztem le rá.

- Derek! A földön nekem nincs hatalmam, neked viszont van! Neked kell vigyáznod a lányomra! - engedte el a kezem a mellettem álló személy.

- Ne menj még!

- Légy mellette fizikálisan is, ha én már nem tehetem meg... - suttogta.

- Várj! - kiáltottam, de ekkor az a nagy fényesség, ami Annie-t is magába szippantotta, most elnyelte az édesanyját is.

A fejemet kapkodva keltem fel a levelekkel borított földől. A ház, amiben sétáltunk sehol nem volt. A hold már alig látszódott és helyette a nap sugarai világítottak. Nagy nehezen felkeltem és a szemeimet dörzsölve indultam el a camaro felé. Mikor odaértem gyorsan beszálltam, de még akkor is szükségem volt pér perce, hogy felfogjam a történeteket. Gondolkodásomból a mobilom zökkentett ki.

- Igen? - tettem a fülemhez a készüléket, anélkül, hogy megnéztem volna, hogy ki is hívott.

- Derek! Itt Stiles! - hallottam meg az ideges hangot a vonal túlsó végén.

- Stiles! - csillantak fel a szemeim.

- Gyere el hozzánk! Anne felébredt...

Szia!

Remélem, hogy tetszett ez a rész és, hogy Derek szemszögéből írtam le a történteket. Ha igen akkor írd meg kommentben és kérlek csillagozz!

Szeretlek,

xxx Anna