-Azt hittem, hogy majd a camaro sokkal gyorsabb lesz. Végül is ez nem egy sport kocsi. - állapította meg Peter, mikor leparkoltam az iskola előtt.

-Szerintem az unokaöcséd sem adott bele mindent... - húztam el a szám mosolyogva.

-Ebben lehet valami. - kontrázott. Ekkor egy ismerős motor kattogását hallottam meg. Bele néztem a visszapillantóba és ekkor láttam meg a bátyámat és Scott-ot a Jeep-ben.

-Most mennem kell. - biccentettem a fejemmel a mögöttünk lévő testvérem felé.

-Nos, rendben. Örülök, hogy megismertelek kedves Anne.

-Én is, kedves Peter.

-Remélem még máskor is találkozunk... Ha csak Stiles el nem tilt minket egymástól.

-Már miért tiltana el minket? - nevettem fel kínosan, mert nem értettem, hogy mire céloz.

-Egyenlőre legyen annyi elég, hogy nem tudsz még rólam egy-két dolgot. - suttogta sejtelmesen, majd kiszállt a kocsiból. Én is így tettem és még be sem csuktam a kocsi ajtaját, de már láttam, hogy a bátyám megindul felém.

-Köszönök mindent Peter! - dobtam felé a terepjáró kulcsát és biccentettem egyet a fejemmel elköszönés gyanánt.

-Anne Stilinski! Most azonnal gyere ide! - rontott rám a testvérem.

-Stiles... - kezdtem bele, de ekkor megpillantottam mögötte Scott-ot - Scott!!! - kiáltottam el magam és kikerülve a bátyám a magas fiú nyakába vetettem magam.

-Anne! De jó, hogy végre újra itthon vagy! Már nagyon hiányoztál. - vont ő is az ölelésébe.

-Nagyon cukik vagytok, de most éppen le kell, hogy szidjalak Anne! - lépett mellénk mérgesen Stiles. Csak kérdőn felhúztam a szemöldököm és a mellettem álló Scott-ra néztem, akinek az arcán csak egy kaján mosoly suhant át. - Hogy képzeled, hogy beszállsz egy vad idegen embernek az autójába? Mondd te normális vagy??? Ráadásul ez az ember nem más, mint Peter Hale!!! - szidott le a testvérem.

-Stiles! Nyugi!!! Lett valami bajom? Nem! Itt állok előtted teljesen egészben, teljesen egészségesen. Nem kellene annyit paráznod. A végén még neked lesz bajod a sok stressztől és nem nekem. - mosolyodtam el és összeborzoltam Stiles haját.

-Anne! Most az egyszer kérlek hallgass rám és fogadd meg a tanácsom, mert ha nem akkor nagyon nagy bajban leszel és lehet, hogy ott már nem tudok segíteni. - fordított maga felé a testvérem, de én csak egy értetlen arccal válaszoltam.

-Te meg miről beszélsz? - értetlenkedtem.

-Jobb ha nem tudod... - húzta el a száját a bátyám.

-Hát én aztán nem értelek... - puffogtam.

-Szerintem jobban tennénk, ha elfelejtenénk ezt a beszélgetést és elindulnánk be a suliba. - próbálta menteni a helyzetet Scott.

-Igazad van. - vágtuk rá egyszerre a testvéremmel és követtük a magas srácot.

-Anne! Van kedved eljönni ma délután a nyitó lacrosse edzésre? - fordul felém Scott.

-Már megint próbálkoztok bejutni a csapatba? - nevettem fel, mert ennek a két szerencsétlennek eddig soha nem sikerült. - De, ha az sokat számít, hogy én ott vagyok, akkor persze, hogy elmegyek. - mosolyodtam el.

-Nem próbálkozunk. Már benn vagyunk. Én vagyok a csapatkapitány. - magyarázta Scotty, de én abban a pillanatban köpni-nyelni nem tudtam. Hogy mi? - Ez annyira hihetetlen? - kacagott barátom, mikor meglátta a reakcióm és félkarral magához húzott.

-Hát... Láttalak titeket játszani, de... Ne haragudjatok elég bénák voltatok mind a ketten... - húztam el a szám és felelevenítettem magamban a fiúkról őrzött emlékeimet, amint éppen lacrosse-t játszanak. - Na most ne értsetek félre! - folytattam. - Nagyon örülök, hogy mind a ketten benn vagytok és, hogy ennyit fejlődtetek két év alatt.

-A sok edzésnek köszönhető. - válaszolta Stiles és beléptünk az iskola épületébe.

-Nekem még van egy kis dolgom a titkárságon, szóval majd akkor bioszon találkozunk. - köszöntem el a srácoktól és az igazgatói iroda folyosója felé vettem az irányt. Ott elintéztem minden szükséges dolgot, kitöltöttem pár fontosabb papírt és már mehettem is az első órámra. Nagy nehezen végre beestem a biológia terembe és sűrű elnézések közepette leültem Lydia mellé.

Mikor régi barátnőm meglátott, szinte azonnal a nyakamba ugrott és láttam rajta, hogy alig bír magával. Így hát kicsöngetés után, mintha ezer éve nem látott volna nekem esett és elkezdett faggatni.

-Anny!!! Nagyon nagyon hiányoztál! És hajad is milyen szép így röviden! Mesélj a nagy Amszterdamról! Vannak ott helyes fiúk? Azt ne mondd, hogy felszedtél valakit anélkül, hogy nekem mondtad volna! És... - folytatta volna, de nem bírtam tovább ezért kénytelen voltam leállítani.

-Lydia!!! Nyugi!!! Karácsonykor voltam itt utoljára! Szerinted lenne olyan dolog, amit ne mondtam volna el? - néztem mélyen a szemébe. Alig láthatóan biccentett egyet a fejével, jelezve, hogy nekem volt igazam. - Na látod! Ráadásul mindennap beszéltünk és mindenről beszámoltam neked. De te néhány dolgot nem mondtál el nekem. Például, hogy a bátyám benn van a lacrosse csapatban. - léptem a szekrényem mellé, ami "véletlen" pont Lydia-é mellett volt.

-Ezt most hosszú lenne neked megmagyarázni... - csóválta a fejét.

-Oké... - rendezkedtem be, majd becsaptam az ajtót.

-Az edzésen elmagyarázom. - sóhajtott fel Ly, mire elmosolyodtam.

***

Valahogy az óráknak is végre vége lett és ahhoz képest, hogy pár napja még nyár volt eléggé lehűlt a levegő. Kardigánba burkolózva ültünk le barátnőmmel a nézőtér elejére. Míg a fiúk nem jöttek fel a pályára, Lydia-val megbeszéltünk mindent, amit kellett. Ám mikor Stiles fellépett a pályára a többi játékossal együtt, kénytelen voltam feltenni neki azt a kérdést, amitől mindig kirázza a hideg.

-És a bátyám még mindig totál beléd van esve? - fordultam felé.

-Igen...

-És?

-Mi és? - háborodott fel.

-Neked egy kicsit sem jön be? - értetlenkedtem. - Tudom, hogy neked szinte csak és kizárólag Jackson létezett, létezik, de ideje lenned túllépned rajta.

-Stiles kért meg arra, hogy beszélj velem erről?

-Nem. Tudod, hogy nem engedem, hogy velem erről beszéljen...

-Oké... Nem tudom. Stiles olyan... Fura... Bírom, mert jó fej, de nem tudnék róla soha olyat elképzelni, hogy a barátom legyen. Úgy... Nem tudom többnek elképzelni az életemben, mint barát. És ezt sajnos senki nem érti meg. Néha még te se... - húzta el a száját. Már épp válaszra nyitottam volna a szám, mikor egy rideg és mély hang szólalt meg mögülünk.

-Lydia! Beszélnünk kell! - parancsolta egy hang, amit most már mindenhol felismernék. Lassan hátra néztem és ekkor szembe találtam magam azzal a férfivel, akivel reggel "versenyeztem". Derek csak egy sima fekete bőrkabátot viselt, alatta egy bordó pólóval, ami kiemelte izmos testét.

-Most? Nem ér rá később? Épp a legjobb barátnőmmel beszélgetek! Több, mint fél éve nem láttam. - vágta rá Ly.

-Te? - vonta fel a szemöldökét a férfi, aki kicsit megdöbbent jelenlétemen.

-Én. - biccentettem egyet a fejemmel. Nem nagyon akartam róla tudomást venni. Nem érdemelte volna meg. Ám ennek ellenére, mintha valami különös érzés járta volna át a testem és a fejemben is csak ő járt.

-Ha olyan fontos, akkor mondhattad volna tegnap is. - szólt közbe Lydia.

-De akkor még nem tudtunk róla. - morogta Derek.

-Oké. Ha ennyire fontos nektek, hogy beszéljetek, akkor én el is megyek. Majd akkor holnap találkozunk. - húztam fel magam és felkaptam a táskám. Kikerültem a barátnőm és elhaladtam a férfi mellett és lehetőleg úgy, hogy egy kissé meglökjem a vállammal. Szinte éreztem, ahogy lyukat néz a hátamba, de nem érdekelt. Átvágtattam az iskola rideg és magányos folyosóin és mikor kiértem a főbejárathoz, egy ismerős arc fogadott. Apró mosolyra húztam a szám és elindultam az irányába.

-Miért vagy ennyire ideges? - kérdezte és kinyitotta előttem az kocsi ajtót.

-Hosszú... - vontam meg a vállam és hátra dobtam a táskám.

-Nekem aztán van időm. - nevetett fel Peter és elindította a motort.

-A barátaim... - kezdtem bele, de azonnal a szavamba vágott.

-A kis mocskok! Milyen szemetek! Teljesen egyet értek veled! - hadarta.

-Még végig se mondtam. - nevettem el magam.

-Ja, ez igaz... De nem arra vannak az igaz barátok, hogy mindenben egyet értsenek veled? - vonta fel a szemöldökét.

-Lehet... Bár azért jó, ha néhány dologban megmondják a saját véleményüket.

-Én ezt soha nem fogom megérteni... Egyszer az a baj, hogy nem értenek veled egyet, máskor meg az, ha igen? - értetlenkedett Peter, mire kénytelen voltam felkacagni.

-Ezt így nem lehet szavakban megmagyarázni. Majd egy idő után te is rájössz magadtól. - mosolyodtam el.

-Ha te mondod... - sóhajtott. - Van kedved elmenni valamit enni? Én már iszonyat éhes vagyok. - ajánlgatta Peter, de sajnos nemet kellett neki mondanom.

-Megígértem Dr. Deaton-nek, hogy ma délután beugrok hozzá. Azt meg nem akarom, hogy várj rám, mert nem tudom meddig fog ez az egész elhúzódni... - vallottam be.

-Ahhh. Pedig már azt hittem lesz egy kellemes délutánom... - sóhajtott fel Pete.

-Majd lehet, csak tudod nekem ez nagyon fontos... Papa nem keres valami sokat, van egy csomó adósságunk és még minket is el kell tartania. És azzal, ha csak egy keveset is beteszek a közös kasszába, rengeteget segítettem neki. - vallottam be és lehajtottam a fejem, mert nem akartam, hogy lássa sírok.

-Na! Anne Baba! Nem kell így elpityeredni... Engem nem egy unalmas délután fog megölni. És ne izgulj! Egyszer rendeződni fognak a dolgaitok! Én ezt tudom. - küldött felém egy biztató mosolyt és abban a pillanatban én el is hittem neki. Mintha tényleg biztosan tudta volna a jövőt. Mikor megérkeztünk az orvoshoz, elköszöntem Peter-től és berohantam a rendelőbe.

-Dr. Deaton! Megjöttem! Kezet mosok és már kezdhetünk is! - kiáltottam el magam. Párszor már jártam itt ezért tudtam, hogy a fontosabb dolgok hol vannak. Elintéztem minden dolgom, felvettem a kötényem és épp a kesztyűm húztam, mikor beléptem a "műtőbe". Felpillantottam és azon az asztalon, ahol az állatokat szokták ellátni, most Derek feküdt. Köpni-nyelni nem tudtam.

Hogy került ide? Mikor utoljára láttam még teljesen ép volt és nem volt összevágva mindenhol.

Ezek mellett Alan állatorvos és nem sima hétköznapi doktor.

-Anne! Hál' Istennek, hogy itt vagy! Gyere ide gyorsan! Segíts Dereket ellátni! - rimánkodott főnököm. Pár pillanatig vacilláltam, majd erőt gyűjtve magamon a sebesült férfi mellé léptem, akinek a szeme vörösen izzott. Ha ez egy normális szituáció lett volna, megkérdeztem volna, hogy mi ez az egész, de pont nem voltunk abban a helyzetben.

-Anne! Add ide azt a szikét! - sürgetett Dr. Deaton. Az asztalon lévő éles tárgyért nyúltam és az orvos kezébe nyomtam. - A polcon van egy lila kis üvegcse. Abból mérjél ki egy jó nagy adagot és ha majd mondom akkor add be Derek-nek a nyakánál. - emelte fel a hangját Alan.

Megtettem, amit kért és, amilyen gyorsan csak tudtam, pontosan kimértem a gyógyszer adagot majd egy határozott mozdulttal beadtam Derek-nek.

Ám ekkor olyan dolog történt, amire nem nagyon számította. A férfi mindenkit és mindent ellökött magától, beleértve Dr. Deaton-t is. Gyorsan felült az asztalon és lepattant arról, majd felém vette az irányt.

Ott abban a pillanatban lepergett előttem az életem, mert azt hittem, hogy meg fogok halni. Derek a nyakamnál fogva felemelt és éreztem, ahogy a testem egyre csak emelkedik el a földtől, majd egy bizonyos idő után már a lábam se ért le.

Kezem a kezére tapasztottam, hogy azzal is egy kicsit kijjebb nyomjam magam, hogy ne fulladjak meg. Mikor kinyitottam a szemeim és az övéibe néztem, egy pillanatra haragot láttam. Azok a bizonyos másodpercek olyan csiga lassan teltek el, hogy azt hittem soha nem lesz vége. Derek hirtelen megrázta a fejét és mikor a szemét újra kinyitotta már újra normális színben "pompázott". Gyorsan elengedte a nyakam és én egy nagy huppanással a földre estem.

Kínomban nem tudtam mit csinálni, csak köhögni. Félve a torkomhoz kaptam és megdörzsölgettem azt.

-Anne! Jól vagy? - ugrott mellém Alan és aggódóan felemelte a fejem és elkezdte vizsgálni a nyakam.

-Persze... Csak nem szoktam hozzá az ilyen fajta páciensekhez... - nyikorogtam alig hallhatóan.

-Mit kerestél itt? - nézett rám mérgesen Derek, aki eközben felvette a pólóját és a szoba másik végében állt.

-Ezt én is kérdezhetném tőled... - vágtam vissza szemtelenül annak ellenére, hogy pár másodperce még az életem az ő kezében volt.

-Anne a segédem lesz az elkövetkezendő évben. Orvos szeretne lenni és nem árt neki, ha van némi tapasztalata a szakmában. - válaszolta meg helyettem a kérdést Dr. Deaton, mire csak bólintottam egyet magam elé merülve.

-Ám én nem kaptam a kérdésemre választ! - emeltem a tekintetem ismét a férfire, akinek a szemei szikrákat szórtak felém.

-Ahhoz neked semmi közöd... - vágta oda, majd már éppen fordult, mikor újra rászóltam.

-Szerintem nagyon is van hozzá közöm, hogyha itt fogok dolgozni, hogy tudjam, hogy mire számítsak, ha bejövök... - fejeztem volna be a mondatom és abban a pillanatban, mintha egy éles kést vágtak volna a koponyámba.

A fejemhez kaptam és egy nagyot sikítottam fájdalmamban. Becsuktam a szemem és csak azt láttam, hogy egy szőke lány a földre esik és meghal...

-Clara!!!! - kiáltottam és onnantól minden elsötétült előttem...

Hello!

Itt is lenne a mai rész, remélem, hogy nagyon tetszett és írjátok meg kommentben, hogy nektek mi a véleményetek. Csillagozni is lehet, ha valakinek tetszett. ;)

xxx N.