Idegesen mozgattam ujjaimat a térdemen, miközben Derek-kel utaztunk a camaro-ban. Mérgesen néztem ki az ablakon és csak azon gondolkodtam, hogy vajon miért vállalta el a férfi, hogy vigyáz rám, mikor most olyan rosszban vagyunk.

- Megkérdezném, hogy kérdezhetek-e valamit, de tudom, hogy mit válaszolná rá. - vetettem neki oda.

- Pedig, ha szépen kértél volna, akkor lehet, hogy válaszoltam volna a kérdésedre, amit feltettél, volna, de így inkább hagyjuk. - vágta vissza gúnyosan.

- Szóval ezt játsszuk! - fordultam felé.

- Mit? - kérdezett vissza idegesen.

- Ne haragudj Derek Hale, de te nem vagy normális! - emeltem fel a hangom.

- Miért nem vagyok normális? Mert megpróbálok rád vigyázni?! - háborodott fel.

- Miért vállaltad el, mikor utálsz? Mikor a színemet sem akarod látni? Miért akarsz megvédeni? Hiszen visszajön a szerelmed! - fordultam felé a teljes testemmel.

- Vannak dolgok, személyek, ahogy tetszik, amelyek jobb ha ott maradnak, ahol vannak! Egyszer már elvesztettem az igaz szerelmem, nem akarom, hogy még egyszer megtörténjen. - parkoltunk le Derek háza előtt.

- Szóval nem jelentettem neked semmit? - hajtottam le a fejem és hirtelen elszállt minden erőm.

- Miről beszélsz? - állította le a motort a férfi és rám nézett.

- Azt mondtad, hogy nem akarod még egyszer elveszteni az igaz szerelmed. Szóval hiányzik neked Paige... - magyaráztam egy hatalmas gombóccal a torkomban.

- Anne! Ennyire buta nem lehetsz! - nevetett fel kínosan a mellettem ülő személy.

- Miért lennék az? A szavaidból csak arra következtethetek, hogy nem szerettél! - néztem fel rá és éreztem, hogy kibuggyant az első könnycsepp a szememből.

- Te bolond vagy! Az valóban igaz, hogy a tinédzser énemnek Paige volt a tökéletes pár, de ez mára már megváltozott, velem együtt. Lehet, hogy makacs maradtam és egy kicsit önző, de a gondolkodásom és néhány elvem velem együtt változott. Most már te vagy nekem a tökéletes partner. Lehet, hogy fiatal vagy még és tapasztalatlan, de nekem te vagy a legfontosabb. És igen, tudom, hogy nem szabadott volna úgy kiborulnom pár napja, de... Önzőnek még mindig önző vagyok... - rántotta meg a vállát a férfi.

Nem akartam hinni a fülemnek. Derek Hale, aki mindig mindenkivel kegyetlen volt, most szerelmet vallott nekem? Újra?

- Anne! Szeretném ha tudnád, hogy soha nem fogom hagyni, hogy bármi bajod is essen... Még akkor sem mikor már tudom, hogy nem kellek neked... - suttogta Derek.

- De mi van akkor, ha Paige veled együtt változott és most még jobban fogod szeretni, mint engem? - kérdeztem félénken.

- Nem lesz így... Nem lehet így... - nyúlt be egyik ujjával az állam alá. Tekintetem az övébe fúrtam és éreztem, hogy a testemet teljesen megbabonázta az a bizonyos zöld szempár.

- De ha mégis? - kérdeztem olyan halkan, hogy szerintem, ha Derek-nek nincs "szuperhallása", akkor meg sem hallotta volna.

- Teszünk róla, hogy ne legyen így... - válaszolta és tekintetem lecsúszott az ajkira. Lassan felfogtam, hogy szája egyre jobban közeledik az enyém felé. Kissé úgy éreztem magam, mint az első csókunkkor. Féltem, de annál nagyobb izgalom volt bennem. Már majdnem megtörtént a tökéletes pillanat, mikor a férfi hirtelen elhúzódott.

- Valami baj van? - kérdeztem, mert nem tudtam, hogy én tettem-e valami rosszat vagy sem.

- Valaki van a házamban. - tért vissza a hangjába az komor és morcos Derek.

- Akkor? Mire várunk? - próbáltam úgy tenni, mintha nem zavart volna, hogy a védelmezőm egy pillanat alatt megváltozott. Gyorsan kiszálltunk a kocsiból és az emelet felé vettük az irányt. Előre szaladtam, mert nem akartam, hogy vele kelljen egy légtérben lennem egy kis ideig.

Át akartam gondolni a dolgokat, mert nagyon rosszul éreztem magam. Kinyitottam a hatalmas vas ajtót és beléptem a lakásba.

- Hahó! - kiáltottam el magam, mert nem hittem abban, hogy valaki be mert volna törni Derek Hale házába. Még akkor sem, ha nem is tudja, hogy ki lakik itt. Érzi az ember, hogy talán jobb messze elkerülni ezt a helyet.

- Anne! Te vagy az? - sétál le a lépcsőn Peter halál nyugodtan.

- Szia! Hogy kerültél ide ilyen gyorsan? - csodálkoztam.

- Nem kellett volna annyit enyelegni a kocsiban... - forgatta meg a szemeit.

- Te is nagyon jól tudod, hogy ehhez semmi közöd az ég világon! - vágtam vissza. - Még kocsit sem láttam! Hogy lehettél ilyen gyors? - csodálkoztam.

- Tudod... Edzeni járok nap, mint nap! - sétáltunk be a konyhába. - Felért Derek is! - szólalt meg hirtelen a férfi, mire megfordultam és szembe találtam magam egy mérges és morcos farkassal.

- Peter! Tudod, hogy utálom, mikor szó nélkül jössz! Azt is utálom, mikor egyáltalán idedugod a képed, na de mikor hívatlanul betörsz hozzám, az már mindennek a teteje! - vette elő hatalmas fogait a férfi és már rá is ugrott volna a bácsikájára, ha nem állítom le.

- Derek! Nyugi! - léptem elé és két kezem izmos felkarjára raktam.

- De egyszerűen utálom! - morogta.

- Én meg kedvelem! Különbözőek vagyunk! Most az egyszer viseld el... Miattam... - tettem hozzá, mikor láttam, hogy a mondandóm első fele nem nagyon hatotta meg.

- Rendben... De nem tudod, hogy hányszor voltam türelmes miattad! - hangsúlyozta ki az utolsó szót, mire csak egy elégedett mosolyra húztam a szám.

- Nem is tudtam, hogy ennyire jóban vagytok ismét! - szólalt meg Pete, mire csak szúrósan ránéztem.

- Jobb ha továbbra sem tudsz rólunk semmit! - veregettem meg a hátát és elsétáltam a mosdóba. Magamra zártam az ajtót és miután elintéztem az ottani dolgaim szembe álltam a csap fölött kihelyezett tükörrel.

Láttam magamon, hogy mit tett velem az utóbbi pár nap. A szemeim alatt hatalmas karikák körvonalai rajzolódtak ki, amik azt mutatták, hogy nem aludtam eleget. A hajam teljesen kócosan állt, míg a bőröm fáradt volt és elnyűtt.

Lassan engedtem a markomba egy kis hideg vizet, amivel meglocsoltam az arcom és igaz nem sokat, de valamit javított az aktuális helyzetemen. Belegondoltam, hogy két Hale-l vagyok egy fedél alatt és éreztem, hogy már csak a tudattól is egyre fáradtabb lettem.

Mikor végre befejeztem az önsajnáltatást kiléptem a fürdőből és a veszekedés felé vettem az irányt. A két férfit a konyhában találtam és eléggé közel álltak, ahhoz egymás fejéhez dobálják a tányérokat.

- Fogd be a szád Peter és tűnj el innen! - sziszegte Derek és láttam rajta, hogy nem sok választja el attól, hogy a nagybátyjára ugorjon.

- Lásd be! Édes hármasban leszel a szerelmeiddel... - húzta Peter.

- Peter! Itt az ideje, hogy elhagyd a házat! Nem tudom miért jöttél, de ha csak azért, hogy Derek-et piszkáld akkor jobb ha nem vagy a társaságunk tagja! - szólaltam meg diplomatikusan.

- Látod Öcskös? Csak szépen kell kérni! - indult el az ajtó felé az idősebb férfi és végre elhagyta a lakást.

- Köszönöm Anne! Ha nem vagy itt, akkor biztos lehetsz benne, hogy kitekerem a nyakát... - sziszegte Derek, mire csak vállat vontam.

- Semmiség... - huppantam le a kanapéra és bekapcsoltam a TV-t.

- Most meg miért vagy megsértődve és miért vagy ingerült? - kérdezte újra ideges hangon a férfi.

- Miért vagyok ingerült? Talán, azért, mert arra kell várnom, hogy egy halott nő visszajöjjön közénk és közben meg a te képed kell bámulnom! - feleltem indulatosan.

- Mi az, hogy az én képem kell bámulnod?

- Azt, hogy ahelyett, hogy megbeszéltük volna a dolgokat normálisan, állandóan csak veszekednünk kell!

- Nem én vagyok az, aki állandóan elkezd kiabálni! Most is te kezdted! - válaszolta Derek.

- Ez az! Ez az! Veszekedjetek csak! Ettől nagyobb lesz az erőm és neked még fájdalmasabb lesz az utazásom! - sziszegte egy hang a fejembe.

- Derek... - suttogtam, alig hallhatóan.

- Anne! Mi ez az állandó hangulatingadozásod? - morgott még egyet a férfi.

- Ne! Kérlek ne veszekedjünk! Én... Ezeket nem magamtól mondtam! Minden egyes kiabálás, nem az én művem... - magyaráztam halkan.

- Mi?

- Paige... Attól, hogy veszekedtünk Ő egyre erősebb lett és nekem egyre fájdalmasabb, ahogy majd át fog majd jönni! - kuporodtam össze a kanapén.

- Anne! - lágyult meg egy pillanat alatt a férfi.

- Én sajnálok mindent! - néztem fel rá könnyes szemekkel. - Minden az én hibám! - ostoroztam magam.

- Dehogy! Maximum az, hogy a közös hibánk! - vont egy meleg ölelésbe.

- Nagyon félek Derek! - simultam testéhez és arcom a mellkasába fúrtam.

- Elhiszem, de... Én itt vagyok neked! - simogatta meg az arcom.

- Bízhatok benned? - kérdeztem félve.

- Persze! - vágta rá és tovább simogatta a fejem. Ebben a pillanatban egy iszonyatosan nagy fájdalmat éreztem a testemben mindenhol. Eleinte a fejemben, aztán a mellkasomban, majd így végig minden egyes porcikámban. Kínomban nem tudtam mást tenni, csak kiabálni és nem láttam semmit.

Szememet egy fekete hályog fedte be, ami megakadályozott a nézésben. Pár perc után úgy éreztem, mintha a mellkasom szétnyílt volna és, mintha kilépne belőle valaki. Miután ez megvolt, vagy 10 kilóval éreztem magam könnyebbnek.

- Derek... - suttogtam és nagy nehezen megpróbáltam kinyitni a szemem. A TV előtt feküdtem, amiben a Szellemirtók című film ment. - Derek... - szólaltam meg újra és akkor végre megpillantottam a férfit, aki egy magas, vékony, csinos, barna hajú nővel állt szembe.

- Anne? - kérdezte félve a farkas, aki nem bírta levenni a szemét a nőről.

- Hát végre újra találkozunk szerelmem! - lelkesedett a nő és egy hitelen mozdulattal Derek nyakába vetette magát.

- Paige! - nyögte ki halkan a férfi és láttam rajta, hogy nem tud neki ellenállni.

- Itt vagyok életem! És örökre itt maradok neked! - vette a két keze közé a férfi arcát.

- Hm... Talán valami köszönöm? - álltam fel nagy nehezen és eleinte meg kellett támaszkodnom, hogy ne essek el.

- Te már nem kellesz nekem! - vágta a fejemhez flegmán Paige - Nem igaz Derek? - kérdezte a férfitől.

- Öh... - kezdte, mire csak felvont szemöldökkel ránéztem. - Igazad van Paige! - vallotta be Derek, mire csak elkerekedett szemekkel bámultam mind a kettőjükre.

- Rendben... De ne keressetek... Lehet, hogy öngyilkos leszek vagy "véletlen" elüt egy autó! - indultam el a kijárat felé és, amilyen erősen csak tudtam, bevágtam a vasajtót. Mikor végre kijutottam a házból éreztem, hogy a lábam összecsuklik alattam.

Utat engedtem a könnyeimnek és ott feküdtem a levelek között zokogva. Pont az, amitől féltem... Az akkor beteljesedett. Pedig Derek megígérte, hogy nem fog elhagyni... Ezek után mi lesz a tervünkkel? Mi lesz azzal az ötlettel, hogy együtt kell megölnünk Paige-t? Ezek után biztos nem fogja megtenni.

- Anne? - hallottam meg egy hangot.

- Apa? - csodálkoztam és szembe találtam magam az egyetlen élő szülőmmel.

- Mit keresel te itt? - lépett felém és felsegített a földről.

- Ez nagyon hosszú... - fogtam meg a felém nyújtott kezet.

- Hát... Időm az van, ugyanis szabad a délutánom. - mosolyodott el kedvesen a férfi.

- De ha el is mondanám a dolgokat, akkor nem hinnél nekem... Őrültnek gondolnál. - suttogtam és együtt elindultunk haza.

- Stiles-nál nem lehetsz bolondabb! - nevetett fel a papám, mire nekem is egy apró mosoly csúszott a számra.

- De én úgy szeretem Őt, ahogy van! Nem akarom, hogy másmilyen legyen. Én így szeretem és különben is! A testvérem. - válaszoltam.

- Ennél szebb választ nem is adhattál volna! - nyomott egy apró puszit a fejem búbjára apa. - Na! De azt még nem mesélted el, hogy mit is kerestél itt... Derek Hale háza előtt... - tért vissza az eredeti témára a férfi.

- Mondtam már apa, hogy nem hinnéd el! - próbáltam hárítani.

- Van köze a vérfarkasokhoz és egyéb természetfeletti lényekhez? - vonta fel a szemöldökét papa, mire nekem tátva maradt a szám. - Igen... Tudok róluk, de nem sokat... - rántotta meg a vállát.

- Akkor tényleg jobb lesz, ha mindent elmesélek... - kezdtem bele a történetembe és együtt hazasétáltunk apával, pont úgy, mint a régi szép időkben...

Szia!

Itt is lenne az új rész és nagyon remélem, hogy tetszett. Elméletileg most egész nap tudok írni (köszönöm nyár), de ez még nem jelenti azt, hogy a szüleim nem adnak állandóan munkát. Ha tetszett a rész, akkor kérlek kommentelj és szavazz, addig is további szép nyarat.

Love and kiss,

Anna