Mikor megpillantottam Derek-et az ajtóban azt éreztem, hogy a gyomrom hirtelen egy apró borsóvá zsugorodik és az étvágyam is hirtelen kereket oldott.

- Peter... - suttogtam idegesen.

- Hm? - kérdezte a férfi a reggelijét majszolva.

- Itt van Derek! - ziháltam.

- Hol? - egyenesedett ki és a nyakát tekergetve kereste az említett személyt.

- Peter! - rúgtam meg a velem szemben ülő ember bokáját, aki hirtelen rám morgott.

- Anne!

- Nem akarom, hogy meglásson minket! - sziszegtem.

- Szerinted egy vérfarkas nem fogja kiszúrni a másik vérfarkast egy helyiségben? - kérdezett vissza a férfi.

- Reménykedni még lehet, nem? - vontam fel a szemöldököm gúnyosan és ebben a pillanatban Derek jelent meg mellettünk.

- Sziasztok! - mért minket végig, de egyikünk sem nézett fel rá, hanem farkasszemet nézve próbáltam Peter-nek üzeni, hogy csináljon valamit.

- Szia! - köszöntünk egyszerre.

- Beszélhetnék? - kérdezte a nagybátyjától a mellettünk álló személy.

- Persze.

- Négyszemközt gondoltam... - biccentett egyet a fejével felém.

- Én nem zavarlak titeket! - keltem fel és megtöröltem a szám. - Szia Peter! Hale! - néztem utolsónak Derek-re, akinek a szemében nem láttam semmi olyan dolgot, ami elárulta volna, hogy mire is gondol valójában. Nem fogok a fejében olvasni, azért, hogy megtudjam mi is jár a kis buksijában... Az nem lenne sportszerű. Felőlem Ő nyugodt szívvel hallgatózhat és szagolgathat, de egy ember akár tudatosan is tudja befolyásolni a testét.

Felkaptam a táskám a székem mellől és hatalmas léptekkel végigszántottam a hotel étkezőjén. Mikor kiértem a friss levegőre, éreztem, hogy a tüdőm megtelik oxigénnel és elindultam Lydia háza felé. Útközben beraktam a fülembe a fülesem és Derek-en gondolkodva sétáltam át Beacon Hills egyik pontjából a másikba.

Fura dolog ez a szerelem. Szívem szerint Derek nyakába ugrottam volna, mikor megláttam, de valamiért nem tettem. Talán makacsságból. Nem tudom. Mikor újra megéreztem kellemes parfümjének illatát, egyszerre keletkezett bennem jó és rossz érzés. Jó, mert felelevenedtek a közös pillanataink. Azok az estét mikor még az ő karjában aludtam el és mikor reggelente ott is ébredtem fel.

És akkor jött az ördög, a hülye gondolataival, hogy az a test már nem az enyém, és, hogy már nincs jogom hozzáérni.

Már épp tovább gondoltam volna a dolgokat, de elértem Ly házához. Megnyomtam az ajtó melletti gombot és csöndben vártam, hogy valaki végre beengedjen.

- Anne! Hát te? - csodálkozott Lydia, mikor meglátott.

- Szia! Bejöhetek? - hajtottam le a fejem.

- Persze, de valami baj van? - állt félre.

- Igen, illetve nem... Vagyis... - kezdtem, de elakadtam.

- Szóval nagyon nagy szarban vagy! - értette meg a lényeget barátnőm.

- Eléggé... - mosolyodtam el kínosan és levettem a cipőm.

- Oké... Gyere! Menjünk fel a szobámba! - ragadta meg a kezem az eper-szőke lány és elindultunk az emelet felé. Bezárkóztunk Ly szobájába és mind a ketten lehuppantunk a földre.

- Lydia! Én nagyon nagy bajban vagyok! - kezdtem.

- Na mesélj! - ült mellém közelebb és fejét a térdére hajtotta.

- Rendben... - mentem bele és neki kezdtem az egész történet elmesélésének, onnantól kezdve, hogy mi történt Derek-kel és a kapcsolatunkkal, odáig, hogy megtudtam, hogy Paige a testemet akarja használni kapunak az élők és a holtak világa között.

- Jézusom! Anne! Ez ellen tennünk kell valamit! - pattant fel hirtelen Ly.

- Addig én is eljutottam, de nem tudom, hogy mit kellene csinálnunk! - aggodalmaskodtam és éreztem, hogy egy nagy gombóc keletkezik a torkomban, az elmúlt 72 órában már sokadszorra.

- Egyetlen ember van, aki tud nekünk segíteni!

- Peter nem tud mondani semmit! - emeltem fel a hangom.

- Nem is arra az "elmeroggyantra" gondoltam! - válaszolta Lydia olyan hangsúlyban, mint, ahogy én szóltam hozzá. - Dr. Deaton-re!

- Oh... - ismertem be ezzel az egyetlen szóval azt, hogy sajnálom, hogy felháborodtam.

- Ez az! Na gyere! - ráncigált fel a földről a legjobb barátnőm és elindultunk az orvosi rendelő felé.

- Lydia Martin! Hova mész? - állított meg minket Ly anyukája.

- Csak elviszem Anne-t az állatorvoshoz!

- Csókolom Mrs. Martin! - integettem félénken.

- Szia Drágám! - köszönt nekem vissza a nő. - Rendben! Mehettek! Sziasztok! - engedett el minket Mrs. Martin és mi a barátnőmmel kirohantunk a lány autójához. Beszálltunk a kocsiba és utunk egyenesen a rendelőbe vezetett.

- Lydia!

- Igen?

- Milyen érzés volt, mikor Peter átjött a testeden? - kérdeztem félénken, mert gondoltam, hogy jobb ha lelkileg felkészülök a fájdalomra.

- Most megnyugtatnálak azzal, hogy semmi extra, de akkor hazudnék. Őszinte leszek veled. Borzasztó. Iszonyatosan fájt a fejem és azt éreztem csak, hogy valaki szó szerint mászkál bennem. - magyarázta Ly. - Ez a borzasztó dolog leírhatatlan. - futott át a hideg a lányon és megálltunk az éppen pirosra váltó lámpa előtt.

- De jó... - mosolyodtam el gúnyosan, de egyben félve. - És ha ez a nő át is jön hozzánk... Mi garantálja, hogy majd meg tudjuk ölni? Lehet, hogy itt marad a nyakunkra örökre! - háborodtam fel egy pillanat alatt.

- Nyugi Anne! Mindennek kell, hogy legyen megoldása! - próbált meg megnyugtatni a mellettem ülő személy.

- De már az sem normális, hogy a lelkek vándorolnak az élők és a holtak világa között. - "rikácsoltam" tovább.

- Miért, az az, hogy vannak vérfarkasok és hasonló természetfeletti lények? - kérdezte Ly.

- Nem! Ilyennek sem kéne lennie!

- Akkor nem lennél se te, se Derek, se én, se Scott és még egy csomó ember tűnne csak úgy el. - magyarázta a lány.

- Nem lehetne, hogy csak normális életünk legyen? Mindenféle akció és hihetetlen dolgok nélkül? - siránkoztam.

- De, lehetne... - gondolkodott el Lydia. - De akkor nem lenne semmi izgalom sem... - rántotta meg a vállát. Erre már inkább nem válaszoltam semmit, csak csöndben ültem a helyemen és próbáltam kizárni mindent és mindenkit a fejemből.

Mikor megérkeztünk a rendelőhöz, letettük a kocsit és sietve berohantunk az épületbe. A recepción nem volt senki, így utunk egyenesen hátra vezetett.

- Lydia! Anne! Hát ti? Minek köszönhetem hirtelen tett látogatásotokat? - kérdezte kedvesen Alan és ellépett az egyik kutya mellől.

- Segítened kell! - kezdett bele Ly a dolgok elmesélésébe. Mikor a férfi végighallgatta a történetünk, gondterhelten leült az egyik székre és intett, hogy mi is kövessük a példáját.

- Nos? - kérdeztem.

- Az igazság az, hogy megállítani már nem tudjuk. Túlságosan nagy helyet foglal el a fejedben. Ezt már nem lehet onnan "eltüntetni". Tudom ki Paige, hiszen dolgozott nálam még nagyon régen. Igaz nem sokat, de dolgozott. Azt is tudom, hogy, hogyan kapcsolódik Derek-hez.

- És mit tudunk vele tenni? - faggattam tovább az orvost.

- Mindenképp hagynunk kell, hogy "a világra jöjjön". Ezek után pedig csak egyféleképpen lehet őt megölni. - suttogta az utolsó mondatot Dr. Deaton.

- És, hogy? - kérdeztük egyszerre Lydia-val.

- Mivel a földön Paige-nek két nagyon fontos támasza lesz, ezért nekik kell egyszerre egy bizonyos növényfőzettel bekent tőrt a szívébe szúrni. - hajolt előre Alan.

- És ki ez a két személy? - értetlenkedett Ly.

- Derek és én... - motyogtam halkan, mikor megvilágosodtam.

- Pontosan. - vágta rá a férfi.

- Derek-et még értem, de Anne?

- Én vagyok neki a kapu! Nélkülem nem menne semmire. - fogtam meg a homlokom.

- Így van, mert ha Anne valamilyen okoknál fogva egy éven belül meghalna, akkor Paige automatikusan visszaszállna oda, ahonnan jött. De gondoltam ezt nem mondom, mert nem akarjátok Anne-t megölni. - forgatta meg a szemeit az orvos.

- Az valóban nagy veszteség lenne... - hallottunk meg egy éles férfi hangot a hátunk mögül. Egyszerre fordultunk meg Lydia-val és szembe találtuk magunkat a Hale családdal.

- Hát ti? - kérdezte flegmán a mellettem ülő lány.

- Nekünk is jogunk van tudni mindenről. - morogta Derek és láttam, hogy ha egy pillanatra is, de rám nézett.

- Ha jól tudom nem a ti testeteket akarják kapunak használni... - próbált meg megvédeni Ly.

- Az lehet, de én vagyok az a személy, aki miatt ezt teszik. - vicsorgott az exem.

- Na álljunk le! Nem kell rögtön összeveszni az első pillanatban! A lényeg az, hogy Anne-nak ne legyen semmi baja, Paige pedig ne maradjon olyan sokáig látogatóban nálunk! - csapta össze a két kezét Peter és mögém lépett. - Jól vagy? - kérdezte tőlem halkan, mire csak bólintottam egyet és megszorítottam a kezét, amit felém nyújtott.

Ekkor egy újabb csapat tette be a lábát a helyiségbe.

- Anne! - rohant felém a testvérem és egy szoros ölelésbe vont.

- Stiles! - simultam a testéhez és hagytam, hogy arcát a nyakamba fúrja.

- Úgy aggódtam érted! Soha többé ne tegyél ilyet! Vagy legalább szólj, hogy rendesen tudjak falazni neked apa előtt! - vette két keze közé az arcom.

- Tu - Tudsz mindenről? - csodálkoztam.

- Igen. Peter felhívott és mindent elmondott. - simogatta a hüvelykujjával az arcom. - De miért nem szóltál nekem erről az egészről? Testvérek vagyunk!

- Tudom, de nagyon féltem. Igazából csak mentem amerre tudtam. Sajnálom! - borultam újra a nyakába.

- Na, ha végre befejeztük az ömlengést, akkor végre rátérhetnénk a lényegre! - mordult fel a hátunk mögül Derek, mire mi elengedtük egymást Stiles-szal és csendben hallgattuk a körülöttünk lévőket.

- Anne! Tudod, hogy Paige mikor szeretne átjönni? - kérdezte tőlem kedvesen Alan.

- Nem.

- És nem mondott semmi különöset, amiből ki lehetne következtetni? - vágott közbe Scott.

- Nem... Figyeltem minden egyes szavára, de semmi árulkodót nem mondott. - ráztam meg a fejem.

- Álljunk csak meg! Ez nem ettől függ! - köszörülte meg a torkát Pete. Mindenki rá meredt.

- Akkor mitől? - kérdezte Lydia.

- A teliholdtól, természetesen! - vágott hülye fejet a férfi és mikor látta, hogy szinte senkinek nem ugrott be, hogy mitől lenne természetes a telihold, neki kezdett a megmagyarázásának. - A holdnak iszonyatosan nagy ereje van, a természetfeletti lények világában legalábbis. Akkora erőt tud magából átadni, mint semmi és senki más. És mivel minél nagyobb a területe, annál nagyobb a hatása. Egyenesarányosság. Matek. - poénkodta el a végét.

- Te ezt honnan tudod? - kérdezte Kara, aki a semmiből tűnt elő.

- Talán onnan, hogy én már egyszer megtettem azt az utat, amit Paige készül most megjárni. - válaszolta flegmán a férfi.

- Ezzel csak egy baj van. - tette fel a kezét Theo.

- Márpedig? - kérdezte Derek.

- Ma telihold van. - húzta el a száját a srác, mire teljesen megfagyott köztünk a levegő. Senki nem szólt semmit.

- Ez biztos? - aggodalmaskodott Ly.

- Vérfarkas vagyok. Csak tudom pontosan, hogy mikor van telihold. - felelte gúnyosan a fiú.

- Akkor csak egy dolgot tudunk tenni. - kezdett el gondolkodni Dr. Deaton.

- Mit? - kérdeztük egy csomóan egyszerre.

- Legutoljára mikor Peter utazott egyet, Lydia összeesett. Ha erre a dologra ma este kerülne sor, akkor kell, hogy legyen valaki Anne mellett. - magyarázta a férfi. Mindenki csendben nézett maga elé, de senki sem szólt egy szót sem.

- Én vállalom! - törte meg a csendet hirtelen Derek. Mindenki csodálkozva fordult felé, főleg én. Elméletileg mi most éppen nem vagyunk valami jóban és ezt szerintem mindenki tudta, aki a helyiségben volt. - Azért, mert Paige miattam akar visszajönni. Akkor már legyek én az első, akit meglát. - vonta meg a vállát. Tekintetem szorosan az övébe fúrtam és már akkor tudtam, hogy ez egy nagyon hosszú és fájdalmas este lesz, és nem csak testileg.

- Igazad van Derek. - gondolkodott el Alan, mire csak hitetlenkedve ránéztem. - Most menjetek Anne-val a lakásodra és ott várjatok. - magyarázta tovább az orvos.

- Rendben. - biccentett egyet a farkas és intett nekem, hogy menjek vele. Nagy nehezen felálltam és követtem. Még utoljára egy segítségkérő pillantást küldtem Lydia-nak, de tudtam, hogy a gondomon abban a pillanatban senki nem fog tudni segíteni. Mert ki merne vitatkozni Derek Hale-lel?

Sziasztok!

Igyekeztem gyorsan hozni ezt a részt is, de volt/van egy kis gubanc a családomban és ezért az írás most pont nem tartozott a legfontosabb elfoglaltságaim közé. De ma végre volt egy szabad délutánom, szóval gondoltam megleplek titeket. Remélem élvezhető volt! :)

Szeretlek titeket,

xxx Anna