Őszintén szólva nem nagyon emlékszem, hogy mi történt biológia órán, miután Lydia-val együtt összeestünk a fájdalomtól. Mikor végre magamhoz tértem azt vettem észre, hogy a töri teremben ülök és Kara masszírozza a hátam.

- Mi történt? - kérdeztem nyöszörögve és a fejemhez kaptam, ami még mindig nagyon fájt.

- Ly-vel összeestetek bioszon és a tanárnő azt mondta, hogy hozzunk át titeket ide. - magyarázta a lány. Lehajtottam a homlokom az alkalomra és próbáltam elviselni azt az iszonyatos fájdalmamat, de nem ment valami könnyen.

- Lydia! Ő hol van? - kérdeztem, mert észrevettem, hogy csak ketten  vagyunk  barátnőmmel a szobában.

- Mindjárt jön. Elment inni. - magyarázta Kara.

- Igen? Egyedül? - csodálkoztam.

- Nem! Nyugi! Isaac elkísérte. - válaszolta a lány és ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és egy csomó ember lépett be rajta. Lydia, Isaac, Stiles, Scott, Kira és Derek. Az utolsó emberen megakadt a szemem és hirtelen próbáltam úgy tenni, mintha nem lenne semmi bajom.

- Mi történt veletek? - kérdezte Stiles és elindult felém, de Derek gyorsabb volt és előbb érkezett meg elém. Csak egy morcos pillantást vetett a bátyámra, aki felvont szemöldökkel figyelte a férfi tetteit. - Én nem akarlak megbántani, de Ő az én testvérem! - emelte fel a hangját.

- Az lehet, de az én részem!

- Én voltam vele 9 hónapig egy burokban! - folytatta a vitát testvérem.

- Csodálkozom is, hogy ilyen normális maradt, veled ellentétben. - grimaszolt egyet Derek.

- Na ez már sértés! - háborodott fel Stiles.

- Hagyjátok abba! - kiáltottam el magam, mert már nem bírtam.

-Látod! Ezt is te okoztad! - meredt a bátyámra a férfi.

- Nem Derek! Te is éppen olyan hülye voltál az előbb, mint Ő! Egy fokkal sem vagy most jobb! - meredtem az izmos emberre, akinek a karja éppen a vállamon pihent.

- Anne... - kezdte.

- Csak most az egyszer ismerd be, hogy nincs igazad! - sziszegtem és abban a pillanatban nagyon ideges voltam, de, hogy miért azt nem tudtam volna megmondani. Láttam, hogy nem tudja hova tenni ezt az egészet. Idegesen felkeltem a helyemről és elhagytam a helyiséget.

Mindenki csendben figyelte, hogy mit teszek, de senki sem akadályozott meg. Kirohantam az udvarra és leültem a lelátótérre és az egyik fiú osztályt néztem, amint az edző szívatta őket. A fejem még mindig iszonyatosan fájt és már lassan, majdnem belehaltam az érzésbe.

Hirtelen egy hangot hallottam meg magam mellől.

- Ez így nem lesz jó Stilinski... - sóhajtotta egy ember mellettem. Óvatosan felé fordítottam a tekintetem és egy barna hajú, barna szemű, nálam pár évvel idősebb nőt pillantottam meg.

- Ki vagy te? - kérdeztem halkan.

- Jobb kérdés az, hogy te ki vagy? Vagy inkább kinek képzeled magad? - forgatta meg a szemeit.

- Ne játszadozz velem kérlek! - szóltam rá idegesen és egy kissé hangosan.

- Ugyan... Szerintem te vagy az, aki velem játszadozik! - vágott vissza.

- Nem én vagyok az, aki belemászik a másik fejébe és az őrületbe kergeti! - kiabáltam, de fel sem fogtam, hogy mi történik körülöttem.

- Aranyom! Maradj nyugton! - tette a kezeit a vállamra - Nem kell ilyen gyorsan felkapni a vizet! - nevette el magát "kedvesen".

- Elmondanád végre, hogy mi a francot akarsz tőlem? - kérdeztem és úgy tettem, mintha már egy kicsit higgadtabb lennék.

- Mondtam már egyszer... Azt, ami számodra a legfontosabb... És még mielőtt megkérdeznéd, hogy "Miért?", válaszolok neked! Azért, mert Ő az enyém... - kelt fel mellőlem a nő és elindult.

- Hé! Most meg hová mész? - pattantam fel.

- Semmi közöd hozzá! De nyugodj meg! Még visszajövök! - nevetett fel gonoszan és, amíg pislogtam egyet, Ő eltűnt. Megráztam a fejem és hirtelen újra a helyemen ültem és a fejfájásom elmúlt.

Érdeklődve nézelődtem, míg nem Stiles-t nem pillantotta meg a jobb oldalamon.

- Szia! - köszönt kedvesen.

- Szia! - válaszoltam és egy kedves mosolyt küldtem felé.

- Jobban vagy? - kérdezte.

- Igen. A levegő segített egy kicsit! - mosolyodtam el és közelebb ültem hozzá.

- Hála Istennek! Nagyon megijedtem, mikor megtudtam, hogy mi történt veled! - zárt egy meleg ölelésbe testvérem.

- Hidd el! Én is megijedtem. - válaszoltam és egy puszit nyomtam az arcára. - Derek hol van? - kérdeztem gyorsan témát váltva.

- Miután elmentél, Ő idegesen és mérgelődve az asztalra csapott, ami teljes egészében ketté repedt, majd elment. Már csak azt hallottuk, hogy a camaro kerék csikorogva elhagyja a parkolót. - magyarázta bátyám és egy apró kis pillanat alatt, hirtelen elöntött a szomorúság.

- De miért tette ezt? - faggattam Stiles-t.

- Szerintem miattad! Még soha nem szólta le egyik barátnője sem... Sőt! Szerintem senki sem! - nevetett fel halványan testvérem.

- Ezen ne kacagj! Én nem akarok vele haragban lenni, de nagyon fájt a fejem és egyáltalán nem volt se erőm, se kedvem, ahhoz, hogy hallgassam a vitatkozásotokat. Nem akartam egyikőtöket se megbántani... - suttogtam.

- Lehet, hogy Derek-nek is megjött! - folytatta a gúnyolódást a mellettem ülő fiú.

- Stiles Stilinski! Ne mondj ilyeneket Derek-re! - emeltem fel a hangom.

- Miért ne? Lehet, hogy így van... - folytatta a testvérem.

- Akkor is! Mi se beszélünk ki a hátad mögött, hogy néha kicsit idegesítő vagy meg hülye! - keltem fel.

- Anne! Én csak vicceltem! - próbált meg lenyugtatni a fiú.

- Eléggé rossz vicc volt... - forgattam meg a szemem és magára hagytam a bátyám. Elindultam a szekrényem felé és táskámat megfogva indultam el Derek háza felé. Mivel a bioszom az utolsó órám volt, ezért nem kellett szerencsére semmilyen igazolás, így könnyen el tudtam hagyni az iskolát.

Idegesen sétálgattam egy ideig a járdán, majd mikor elértem az erdő szélére egy nagy lélegzetet véve tovább folytattam utamat. Összességében viszonylag gyorsan megérkeztem barátom lakásához, majd magamat megszégyenítve rohantam fel a legfelső emeletre. Elhúztam a hatalmas vas ajtót és beléptem a helyiségbe.

Ledobtam a táskám és a cipőm, majd elindultam megkeresni a férfit.

- Derek! - kiáltottam el magam, de nem kaptam semmi választ. Hiába füleltem, nem hallottam semmi neszt, ami jelet adna, hogy vajon hol lehet a férfi. Lehunytam szemeim és erősen koncentráltam a farkasra.

Lassan-lassan megjelent a szemem előtt és láttam, hogy a fenti fürdőben támaszkodik a kézmosónak. Tudtam, hogy tudta, hogy megjöttem és direkt nem válaszolt, így kétségbeesve kezdtem el lépkedni a lépcsőn fölfelé. Mikor elértem a helyiség elé, bekopogtam, de semmi választ nem kaptam.

Vártam még pár percet, majd kinyitottam az ajtót. A férfi pontosan olyan helyzetben volt, ahogy azt gondoltam, de megérkezésemre, semmit nem reagált.

- Derek... - suttogtam nevét halkan, mire végre felém emelte tekintetét.

- Minek jöttél? - kérdezte és utoljára akkor beszélt így velem, mikor még "utáltuk" egymást.

- Hát... Gondoltam megbeszélhetnénk a történteteket... - válaszoltam kurtán, mert nagyon rosszul esett, hogy így fogadott.

- Nincs miről beszélnünk... - sétált el mellettem és egy kicsit meglökött.

- De Derek! - siettem a férfi után, aki nem is foglalkozva velem, besétált a szobájába és póló után kutakodva morgolódott.

- Mi van? - fordult felém egyre idegesebben.

- Én nem akarok veszekedni! - kiáltottam el magam, mert nem értettem, hogy miért teszi ezt velem.

- Nem? És akkor minek kellett úgy beszélned velem az iskolában? - kérdezte tőlem ordibálva.

- Mert szenvedtem! - feleltem.

- Én szerinted naponta hányszor szenvedek?! Rengetegszer! Mégsem szólók neked erről soha és mégsem alázlak meg mindenki előtt! - tett felém pár lépést.

- Én egyáltalán nem akartalak megalázni és nem is tettem! - böktem izmos mellkasára.

- A bátyáddal egy lapon említettél! - nézett rám lesajnálóan.

- Ugyan már Derek! Én is felháborodhatnék mindennap, hiszen ugyanaz a vezetéknevünk! - nevettem el magam kínosan.

- Az más! - kiáltotta olyan hangosan, hogy erre már nem tudtam felelni semmit. Kitágult szemekkel álltam előtte és nem mertem megszólalni, legalábbis az első pár másodpercben.

- Rendben Derek... Úgy gondolom, hogy jobb, ha többé nem találkozunk... Jobb lesz így, mert akkor nem tudlak többet megalázni... - suttogtam. - Nem foglak keresni és kérlek te se tedd ezt... - nyökögtem halkan és éreztem, hogy egy nagy gombóc keletkezik a torkomban. Gyorsan megfordultam és rohanva elhagytam a házat. Mikor becsuktam a nagy vasajtót, még hallottam, hogy a férfi elkezd törni-zúzni és üvöltözni.

Könnyeim egyre jobban áztatták el az arcom, de abban a pillanatban nem érdekelt. Elkezdtem szaladni, de nem tudtam, hogy merre kéne mennem és, hogy kihez.

Egy ideig még bolyongtam az erdőben és alig bírtam meglenni a sok gondolatom miatt. Bármire is néztem, mindenről Derek jutott eszembe és a boldog pillanataink, a szavai, a suttogásai a fülembe, arról, hogy "Soha nem hagy el..." vagy, hogy "Mindig szeretni fog, bármi történjék is...".

Mikor végre kiértem az erdőből tudtam, hogy haza nem mehetek, mert akkor apa és Stiles is csak faggatnának. Így hát az utam egyenesen a McCall ház felé vezetett. Zokogva kezdtem el dörömbölni az ajtón, mígnem végre valaki ki nem nyitotta azt.

- Anne! - döbbent meg Scott, mikor meglátott.

- Ohh Scott! - borultam gyorsan a nyakába és hagytam, hogy óvatosan bevezessen a nappaliba.

- Mi a baj? - csodálkozott és egy szoros ölelésbe vont.

- Dhe... Dhe... Dherek... - próbáltam összeszedni magam, de a sírástól egy értelmes mondat sem hagyta el a számat.

- Mit csinált? - vonta fel a szemöldökét a srác.

- Derek és én szakítottunk! - bukott ki belőlem gyorsan, de, amint kimondtam ezt az árva kis mondatot, újra elkezdtem bömbölni.

- Shhhh! Nyugi! - simogatta a hajam a fiú - Hogy, hogy? Mi történt? - kérdezte kedvesen.

- Azt mondta, hogy én mindenki előtt megaláztam, de én ezt egyáltalán nem akartam... Elmentem hozzá, hogy beszéljük meg a dolgokat, de csak az lett a vége, hogy összevesztünk és... - fejeztem be volna a mondatom, de még arra sem voltam képes.

- Ohhh Anne! Én tényleg sajnálom a történteket... - suttogta Scott, de, valahogy abban a pillanatban még az sem tudott megnyugtatni.

- Most mi lesz velem? - kezdtem el az önsajnáltatást.

- Figyelj! Szerintem Derek nem gondolta komolyan! Iszonyatosan hirtelen haragú, de sokáig nem tud haragudni olyan személyekre, akik közel állnak hozzá... És szerintem te vagy az Ő szíve csücske... Biztos vagyok benne, hogy pár nap és elfelejtitek ezt az egészet és boldogan foktok újra kézen fogva sétálni az utcán. - magyarázta a vérfarkas.

- Úgy gondolod? - kérdeztem egy kissé megnyugodva.

- Igen... - mosolyodott el a srác.

- Hát... Remélem igazad van...

- Tudod... A vérfarkasok nehezen találnak maguknak igaz szerelmet, de ha azt meglelik, akkor soha nem engedik el és küzdenek érte... - magyarázta a fiú - És szerintem Derek-nek te vagy ez a személy... Te vagy a része! - suttogta. Csodálkozva hallgattam, hogy mit mondd Scott, de reagálni már semmit se tudtam rá.

- Aludhatok ma itt? - kérdeztem gyorsan témát váltva.

- Persze! Kara ma úgyis Theo-nál lesz... - válaszolt a Scott.

- Ohh...

- Gondolom eredetileg hozzá jöttél! - nevette el magát a vérfarkas.

- Igen... - válaszoltam és felsétáltam az emeletre. Tudom, hogy bunkóság, de úgy, ahogy voltam eldőltem barátnőm ágyán és szinte abban a pillanatban el is nyomott az álom.

*       *       *      *      *

Mikor újra kinyitottam a szemem egy pincében lehettem. A helyiség közepén egy fatörzs volt, aminek a tövében egy körülbelül 14 éves lány feküdt megkötözve. Arca teljesen koszos volt, ruháját pedig vérfoltok borították. Hirtelen egy fiú termett mellette, aki ölébe vette a lány fejét és könnyáztatta arccal borult a test fölé.

- Ugye milyen szomorú? - hallottam meg egy hangot magam mellől. Gyorsan oldalra kaptam a fejem és szembe találtam magam azzal a nővel, akivel délután beszélgettem a pályán.

- Hol vagyunk? - kérdeztem halkan.

- Nyugodj meg... Nem hallhatnak minket... - mosolyodott el gonoszul a társam.

- Nem válaszoltál a kérdésemre... - forgattam meg a szemeim.

- Nos, drága Anne! Első sorból nézheted végig a halálom... - kacagott fel gonoszul a mellettem ülő nő.

- Mi? - csodálkoztam. - És ki ez a fiú? - kérdeztem remegő hanggal.

- Te lehet nem is vagy olyan okos, mint, amilyennek képzeltelek... - morogta a társam. - Hogy lehetett köztetek bármi is, ha még fel sem ismered az "igaz szerelmed"... - grimaszolt a nő.

- Derek... - suttogtam - Ki vagy te? - meredtem a mellettem lévő emberre.

- Ugyan... Derek nem mesélt még neked rólam? Az első igaz szerelméről, akit meg akart menteni, de nem sikerült neki, ezért elvesztette? - kacagta gonoszul a partnerem.

- Édes Istenem! Te vagy Paige...

Sziasztok!

Remélem meg vagytok elégedve ezzel a résszel is :) Az ötlettel most nem volt semmi gond, csak az időhiánnyal szenvedtem egy csomót :(

xxx Nusi