Az idő hihetetlen gyorsasággal suhant el fölöttünk. November lett, majd december, azt követte a január és a február és most már márciust írunk. Érezni lehet a levegőn, hogy végre itt a tavasz és a jeges szél fújása helyett, most már a madarak csiripelnek az utcán.

A vámpírok óta hála Istennek, senki nem jelent meg Beacon Hills-ben, aki fenyegetést nyújtott volna a számunkra. A tanárok egyre keményebben hajtanak minket és mi, diákok, alig bírjuk már lassan. Mindenki nagy lelkesedéssel várja a szünetet, ami nem nagyon akar eljönni.

Szokásos reggeli rutinom után lesiettem a lépcsőn és megálltam az előszobában található tükör előtt. Egy mosollyal az arcomon nyugtáztam, hogy még mindig jó rám a tavalyi ruhám és örömömben egyet meg is fordultam a tengelyem körül.

- Mi ez a nagy boldogság? - lépett mögém Stiles.

- Igazából semmi! - nevettem el magam - Csak végre tényleg itt van a tavasz és nem kell nagy kabátokban járkálni, hanem elég egy kardigán is. - magyaráztam bátyámnak, aki csak egy kedveset mosolygott.

- Ebben igazad van, de... Még ez a szép idő sem segít azon, hogy ma biosz dogát írunk... - rontotta el egy pillanat alatt a hangulatot Stiles.

- Egy! Ha megfogadtad volna a tanácsom, hogy tanulj, akkor most nem lenne egy hatalmas görcs a hasadban! Ám te úgy gondoltad, hogy játszani a hőst sokkal fontosabb, mint készülni a mai napra. Nekem ez nem jelent gondot, szóval ha megbocsájtasz, akkor élvezem a tavaszt és megyek iskolába! - vágtam a fejéhez és felvettem a már kikészített ennivalómat az étkező asztalról.

Vidáman léptem ki az utcára, ahol megpillantottam a számomra legcsodálatosabb férfit. Elindultam felé rohanva és egy határozott mozdulattal a nyakába ugrottam.

- Jó reggelt! - suttogta és lassan egy hosszú és szenvedélyes csókot nyomott ajkaimra.

- Neked is... - válaszoltam halkan.

- Mehetünk? - kérdezte és alul összekulcsolta az ujjainkat.

- Persze, de hol a camaro? - vontam fel a szemöldököm és körbenéztem az utcán, hátha viccből máshol parkolt.

- Anne! Itt a tavasz! Nem lehet állandóan csak autóval utazni mindenhova! Jót tesz neked is ha sétálunk egyet... - nevetett fel Derek kedvesen.

- Ebben igazad van, csak már úgy hozzád nőtt az a kocsi. - forgattam meg játékosan a szemeim.

- Azért félig én is ember vagyok, én is változtathatok. - nézett le rám kedvesen. Erre már nem feleltem semmit, csak félig ugrálva sétálgattam mellette és boldogan hallgattam a madarak énekét - Mi ez a nagy jókedv? - érdeklődött a férfi.

- Hát... Őszintén szólva magam sem tudom... Talán a jó idő vagy az, hogy itt vagy velem. Nem tudom. - nevettem.

- Szeretem mikor mosolyogsz. Olyan édes vagy akkor. - karolt át az egyik karjával Derek.

- Szóval édes? - vontam fel a szemöldököm és a tekintetem arcára helyeztem.

- Pontosan. Mint a méz... - kontrázott rá a férfi, mire felkacagtam. Az út Derek-kel hihetetlenül jól telt. Imádok vele lenni, mert teljesen megfeledkezem a körülöttem lévő világról és végre önfeledten lehetek boldog. Nem kell figyelnem arra, hogy mit mondok, hogy, hogyan nevetek, csak egyszerűen lehetek önmagam.

Olyan dolgokat vált ki belőlem, mint még soha senki és olyan érzéseket táplálok felé, mint még soha senki ki felé. Tudom, hogy idősebb nálam, de soha nem teszi szóvá. Soha nem néz le, mert korban és fizikumban alatta állok és soha nem is használja fel ellenem.

Mikor megérkeztünk a sulihoz szembefordultam a férfival és kezeim nyaka köré kulcsoltam.

- Anne...

- Igen? - kérdeztem és izgatottan beleharaptam alsó ajkamba.

- Pár napra el kell utaznom, néhány régi családi dolog miatt, de nemsokára hazajövök... Ígérem. - döntötte homlokát az enyémnek.

- Oh... - csüggedtem le egy pillanat alatt.

- De ne aggódj! Igyekszem haza! - vágta rá gyorsan.

- Hát... Rendben... - suttogtam.

- Anne... Ugye most nem vagy szomorú? - nyúlt az egyik ujjával az állam alá, így arra kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.

- Már, hogyne lennék szomorú Hale?! - emeltem fel a hangom és éreztem, hogy a torkomban egy hatalmas gombóc keletkezik.

- Visszajövök hamar, emiatt ne legyél szomorú pár napig. - nevette el magát kínosan.

- De nekem lételemem vagy! Tudom, hogy nem szabadna ennyire ragaszkodnom hozzád, de már több hónapom is úgy telt el, hogy szinte mindennap láttalak. Olyan nehéz ez nekem. - sóhajtottam egyet - Ám ha menned kell, akkor nem akarok az a személy lenni, aki az utadba áll... - válaszoltam halkan.

- Boldog vagyok, hogy ennyire szeretsz. - vont egy szoros ölelésbe a férfi - Most menj! Mindjárt kezdődik az órád! - nyomott egy puszit a fejemre.

- Hát legyen... - fordultam volna meg, de ő visszarántott.

- Azért az ugye te sem gondoltad komolyan, hogy csak úgy elmegyek? - vonta fel a szemöldökét Derek, mire csak egy mosolyra húztam a számat és hagytam, hogy ajkait buzgón enyéimre nyomja. Éreztem, hogy a szívverésem sokkal hevesebb lesz, és a gyomrom fala is teljesen elkezdett remegni. Ujjaimmal haja alját piszkáltam és magamban csak azon imádkoztam, hogy ennek a pillanatnak soha, de soha ne érjen véget.

Ám egyszer mindennek vége, legyen az jó vagy rossz, így mi is kénytelenek voltunk elválni.

- Hiányozni fogsz Hale... - suttogtam.

- Te is nekem Stilinski, de gondolj csak bele, hogy pár napra megyek el. Azután majd jövök és te leszel az első, akit meg fogok látogatni.

- Ígéred?

- Ígérem.

- Akkor jó. - mosolyodtam el - Jobb, ha most megyek... - pillantottam meg szemem sarkából Lydia-t, aki egy bokor mögé bújva figyelte, hogy mi történik velünk.

- Egy másik banshee... - nevetett fel Derek és nagy nehezen elváltunk. Utam egyenesen a bokor felé vezetett, ahol barátnőm kuporodott kezében a tankönyveivel.

- Nem illik se leskelődni, se hallgatózni... - tettem csípőre a kezem.

- Hogy láttál meg? - háborodott fel a lány.

- Nem volt nehéz, úgy, hogy majdnem beleestél a növény közepébe, annyira nyújtózkodtál, ráadásul egy farkas volt velem, akinek eléggé jó pár érzékszerve... - válaszoltam.

- Jól van 'na! Igen! Kíváncsi, voltam, mert szinte alig beszélsz a kapcsolatotokról, én meg Derek-et nem tudom elképzelni olyan helyzetben, hogy egy tini lányért rajongjon, de úgy, hogy még a csillagokat is lehozná neki... - kelt fel végre Ly a földről és elindultunk az épület felé.

- És akkor leskelődni kell? - kérdeztem egy kissé hangosan, mire pár ember felénk fordult.

- Anne! Csöndesebben! Őszinte leszek veled... Nem mertem rákérdezni, mert nem tudtam, hogy szeretnél-e róla beszélni. Ráadásul ciki lett volna. - húzta el a száját Lydia.

- Ciki? Már miért lett volna az? Hiszen a velünk egykorú lányok szoktak ilyenekről pletykálkodni, vagy nem? - húztam fel a szemöldököm.

- Ez igaz, de Derek, akkor is már! - rázta a szabad kezét a lány.

- Én komolyan mondom kezdelek nem érteni... - nevettem el magam kínosan.

- Na látod! Kínos helyzet alakult ki köztünk! - fordult felém Ly.

- Igen, mert te okot adtál rá azzal, hogy kémkedtél utánunk! - néztem rá szúrós szemekkel.

- Tudod mit? Hagyjuk ezt a témát! Felejtsük el az előbb történteket örökre! Oké? - kérdezte Ly, mire egy mosollyal válaszoltam.

- Naná! - öleltem meg kedvesen és együtt mentünk tovább órára.

* * * * *

Ez a pár nap számomra egyenlő volt a kínszenvedéssel. Szinte szó szerint a tanulásba vetettem magam, hogy legalább addig ne gondoljak Derek-re. Ám ez nem nagyon akart összejönni, mert gondolataim sajnos mindig visszakanyarodtak felé.

Akármerre mentem, legyen az otthon vagy a városban, mindig eszembe jutott valamiról. Mikor megláttam egy boldog párt akkor is vagy ha csak az erdőben sétálva megpillantottam egy jámbor őzgidát.

Tudom, hogy nem normális, hogy ennyire kötődöm hozzá, de azt azért mindenki láthatja, hogy én magam sem vagyok normális. Na és most itt nem arra gondolok, hogy a Stilinski család egyik sarja vagyok, hanem arra, hogy egy banshee vagyok, akinek természetfeletti képességei vannak. Ezek mellette egy vérfarkasba szerettem bele, aki meg nem mellesleg a világ egyik leghelyesebb embere.

Ám ha a barátaim nem lettek volna, akkor lehet, hogy megkergülök. Lydia és Stiles, mindent megtett, hogy ne legyek sokat otthon és csak egy kicsit is mozduljak ki a friss levegőre. Theo és Kara állandóan valami új programot szerveztek, annak ellenére, hogy nyíltan megmondtam nekik, hogy se kedvem, se energiám nincs ahhoz, hogy bármit is csináljak.

Derek már több, mint négy napja ment el és már ideje volt, hogy visszajöjjön, de semmi hírt nem hallottam felőle. Az elmúlt időben egyszer sem írt vagy hívott és ez nagyon, de nagyon rosszul esett.

Szombaton azonban végre úgy döntöttem, hogy futok egyet egyedül az erdőben. Reggel mikor felébredtem, csekkoltam, hogy milyen idő van kint és mivel már akkor majd meg lehetett pusztulni a melegtől, úgy döntöttem, hogy egy top és egy melegítő bőven elég lesz. Elővettem a sportoláshoz a ruhákat és gyorsan beléjük bújtam. Felkaptam a telefonom és a fülhallgatóm, majd lesiettem a konyhába.

Mikor mindennel megvoltam, hallottam, hogy Stiles valakivel nagyon telefonál a nappaliban.

- Tudom, hogy úgy kéne, de még nem ébredt fel... - suttogta idegesen.

- Én tisztában vagyok vele, de nem tudom ki az, aki már vagy négy napja egy hülye üzenetet sem küldött neki! - emelte fel kissé a hangját a bátyám és nekem abban a pillanatban leesett, hogy kivel is beszél.

Valami a szívem mélyén azt súgta, hogy jobban teszem, ha nem avatkozom közbe, ezért olyan halkan, amilyen halkan csak lehetett, kiosontam a házból, lehetőleg úgy, hogy a testvérem semmit ne halljon meg a kis akciómból.

Mikor elértem az erdőszélére, betettem a fülesem és elkezdtem futni. Nem tudtam eldönteni magamban, hogy mérges vagyok vagy csak végtelenül szomorú. Az egy dolog, hogy Derek-nek el kellett mennie. Az meg egy másik, hogy nem üzent, na de az, hogy a bátyámmal trécsel, úgy, hogy én arról nem is tudok, na az már egy kicsit kiborított!

Ráadásul Stiles erről nekem egy büdös szót sem szólt és meg merem kockáztatni, hogy nem is akart.

Úgy éreztem, hogy nagyon átvertek és ezért a harag akkora energiát kreált bennem, hogy csak azt vettem észre, hogy már folyik rólam a víz és már vagy egy órája megállás nélkül rohanok.

Ekkor fogta fel a szervezetem, hogy pihenésre van szükségem és legfőképpen sok vízre.

Utamat egyenesen a házunk felé vettem és mikor megérkeztem oda úgy éreztem, hogy a lábam földbe gyökerezett. Az otthonunk előtt öt jármű állt. Peter terepjárója, Alan kisbusza, Scott motorja, Theo kocsija és az a bizonyos fekete camaro.

Olyan fájdalmat, mint akkor talán még soha nem éreztem. Azok az emberek, akik most benn vannak abban az épületben, amit én otthonnak nevezek, aljasan átvertek. Rengeteget kérdeztem tőlük, hogy tudnak-e valamit Derek-ről, de senki nem mondott nekem semmit, csak azt, hogy "semmit".

Már majdnem megindultam feléjük, de ekkor kinyílt az ajtó és egy csomó ember szállingózott ki a házból. Gyorsan egy hatalmas tölgy mögé bújtam, hogy legalább ne lássanak, bár féltem attól, hogy a szagom le fog buktatni.

Mikor már mindenki elment, csak egy ember maradt, aki az autójának támaszkodva állt és összehúzott szemöldökkel figyelte a tájat. Óvatosan kidugtam a fejem, de sajnos a férfi meglátott és tekintetünk találkozott.

Ha megindult volna felém, vagy csak bármi jelét is adta volna annak, hogy sajnálja a történteket, akkor biztos vagyok benne, hogy minden szó nélkül megbocsájtottam volna neki. Ám ennek ellenére csak beült az autóba és elhajtott.

Szinte majdnem összeestem ott helyben. Hogy tehette ezt? Pár napja még azt hittem, hogy szeret! Voltam olyan makacs, hogy semmi jelét nem mutattam annak, hogy szenvedek, így teljesen természetesen sétáltam be a házunkba.

- Anne! Hát itt vagy! - ugrott fel a kanapéról Stiles, mikor meglátott, de mit sem törődve vele egyenesen a zuhanyzó felé vettem az irányt és engedtem, hogy a jéghideg víz megnyugtassa a testem.

Mikor ezzel megvoltam egy törölközőbe csavartam testem és a szobám felé vettem az irányt. Ám mikor beléptem a helyiségbe, bátyám ült az ágyamon.

- Stiles! Mi a francot keresel itt? - döbbentem meg és ijedtemben egy nagyot ugrottam.

- Csak azt szeretném mondani, hogy öltözz fel csinosan, mert elmegyünk. - magyarázta halál nyugodtan.

- Igen? - vontam fel a fél szemöldököm - És hova?

- Azt nem mondhatom meg, de ígérem, hogy jó lesz... - suttogta. Mivel nem mutathattam ki, hogy mérges vagyok rá és tulajdonképpen mindenkire, ezért egy hang nélkül megtettem azt, amit kért és húsz perc múlva már indulásra készen álltam.

Beszálltunk a Jeep-be és elindultunk. Mikor leesett, hogy hova is megyünk, tátott szájjal bámultam testvéremre, aki természetes arccal parkolt le a Derek háza előtt.

- Minek jöttünk ide? - kérdeztem.

- Majd megtudod ha bemegyünk. - válaszolta nyugodtan a fiú.

- De én ide nem megyek be! - emeltem fel a hangom.

- Anne! Kérlek! - kérlelt testvérem és nem tudom, hogy miért de belementem. Hagytam, hogy Stiles belerángasson ebbe az egészbe. Túl csöndes volt, minden, még a bátyám is. Mikor felértünk az emeletre, a fiú elhúzta az ajtót én pedig felkapcsoltam a villanyt és ebben a pillanatban egy csomó ember kiáltotta el magát, amitől úgy megijedtem, hogy majdnem megállt a szívem.

- Meglepetés!!! - hallatszott mindenhonnan és az összes ember egyszerre dobott fel a levegőbe egy maréknyi konfettit.

- Mi? - vontam össze a szemöldökömet.

- Anne! Tudod milyen nap van ma? - kérdezte Kara, aki Theo oldalán állt.

- Ő... Április elseje? - kérdeztem vissza.

- Igen! És az milyen nap? - faggatott tovább Scott.

- Bolondok napja. - válaszoltam.

- És? - kérdezték szinte egyszerre a többiek, de erre már nem tudtam válaszolni, mert egy mély férfihang megelőzött.

- Ez én barátnőm születésnapja! - lépett elém Derek.

- Te? - kérdeztem és úgy tettem, mintha még mindig mérges lettem volna, de a szívem mélyén már rég megbocsájtottam neki.

- Sajnálom, hogy nem adtam magamról infót, de azt szerettem volna, hogy ez legyen életed legnagyobb meglepetése. - jött még közelebb hozzám a férfi.

- Hát... Meglepődtem... - feleltem flegmán, mire Derek csak értetlenül felvonta a szemöldökét, mert gondolom nem erre a válaszra számított. Mikor azonban megpillantottam az arcát nem bírtam ki tovább - Köszönöm, te bolond! - ugrottam a nyakába és végre összeforrasztottam ajkainkat. Hagytam, hogy nyelve édesen átérjen a számba és, hogy két tenyerét a derekamra rakja. Egyik kezemmel a haját piszkálgattam a másikkal meg átöleltem a nyakánál fogva.

Hallottam, hogy a többiek körülöttünk mind éljeneznek és tapsolnak. Mikor levegőhiánya miatt elváltunk Derek a homlokát az enyémnek döntötte.

- Szeretlek Stilinski!

- Én is szeretlek Hale! - válaszoltam és kénytelen voltam még egyszer megcsókolni...

Sziasztok!

Itt is vagyok az új résszel! Remélem tetszett, sokat küzdöttem az álmossággal miközben írtam, mert 21:12-kor jutott eszembe, hogy milyen király lenne, ha ma lenne rész, ezért, mint a villám nekiláttam gépelni és még azt sem vettem figyelembe, hogy a megégetett mutatóujjam, mennyire fáj.

Remélem tetszett a rész, ha igen, akkor írjátok meg nyugodtan és csillagozzatok! Ezek mellett meg Boldog Bolondok napját! :D

Szeretlek titeket,

Nusi

2017. 04. 01.

Ui.: Ma van a kedvenc énekesem szülinapja is! :D Innen is Boldog Szülinapot Sergey!