Mikor újra magamhoz tértem egy vashálóra voltam felfüggesztve a kezemnél és a lábamnál fogva. Óvatosan elmozdítottam a fejem, hogy körbenézzek, de ekkor egy hatalmas fájdalom nyílalt a nyakamba. Automatikusan nyögtem egyet és egy ismerős hangot hallottam meg magam mellett.

- Anne... - suttogta elhaltam a mellettem szenvedő férfi.

- Derek! - éledtem fel egy pillanat alatt és rögtön elkezdtem mozogni, hogy megfoghassam kezét, de egy óriási nagy áramütést kaptam - Szhiii! - szisszentem fel.

- Maradj nyugton... Vagy megráz az áram... - suttogta, de olyan halkan és élettelenül, hogy alig hallottam. Végig néztem a farkason és el kellett szörnyülködnöm. Tökéletes felsőtestét mindenhol hegek és csúnya sebek borították.

- Mit tettek veled? - faggattam.

- Semmi komolyat... Idővel begyógyul... - próbált meg megnyugtatni és még egy apró mosolyra is húzta a száját, hogy valóban elhiggyem neki azt, amit mondott.

Nem bírtam ki, hogy ne érintsem meg, így a sok fájdalom ellenére is addig-addig mocorogtam, míg legalább a kisujjammal el nem értem Derek kezét.

- Szeretlek Hale! - néztem a szemébe.

- Én is téged Stilinski! - válaszolta. Szinte teljesen egyszerre mind a ketten felsóhajtottunk.

- Szerinted miért vagyunk itt? -kérdeztem.

- Nem tudom, de nem rám van szüksége hanem rád... -lihegte.

- Úgy gondolod? De miért?

- Azt nem tudom, de engem biztos, hogy csak azért raboltak el, hogy neked fájdalmat okozzanak. Sajnálom! - mentegetőzött Derek.

- Te bolond vagy??? - emeletem fel a hangom - Már miért is haragudnék rád, mikor te szenvedsz miattam? - kérdeztem idegesen.

- Jobb, ha hagyjuk ezt a témát... - nevetett fel kedvesen. Ebben a pillanatban lépett be a terembe Mark és pár csatlósa.

- Á! Végre drága Anne is magához tért! - nevetett fel kedvesen az a szemét vámpír.

- Minek tartasz itt minket? - tértem rögtön a tárgyra.

- Ohhh nem az a kérdés, hogy miért vagytok itt, hanem, hogy te miért vagy itt... - nevetett fel gonoszan és egy gumikesztyűt húzott a kezére.

- Egyszer végre adnál nekem egy egyenes választ? - vontam fel a szemöldököm, de nem mertem mozogni, mert nem akartam, hogy megrázzon az áram.

- Most mindent megtudsz... Nyugalom! Hisz' te is tudod... Ki kíváncsi hamar megöregszik! - próbált poénkodni Mark, de érdekes módon senki nem nevetett rajta kívül a teremben - Van neked valamid, amire nekem nagyon nagy szükségem van... - kezdte.

- Igen? És mi lenne az?

- Elmondanám, ha nem vágnál folyton a szavamba! - emelte fel a hangját a vámpír és egyre közelebb jött hozzám egy éles szikével - Szerintem már te is rájöttél, hogy nem vagy valami átlagos banshee. Álmaid vannak, emlékezet kieséseid és még sorolhatnám. De! Van benned még valami és nekem arra van szükségem. És ez nem más, mint a véred.

- A vérem? - csodálkoztam.

- Pontosan. Ugyanis, ha bárki is csak egy cseppet is megkóstol a te ízletes kis véredből, akkor az halhatatlan lesz és hatalmas erővel fog bírni, úgy, hogy senki nem fogja tudni majd legyőzni. - magyarázta Mark és egyre közelebb sétált hozzám az éles pengével - És mivel nekem a halhatatlanságom már megvan, ezért egyértelműen az erőre van szükségem. - lépett a csuklómhoz a fiú.

- Egy picit majd fájni fog... - suttogta és már majdnem megéreztem a hideg szikét az ereimen, de ebben a pillanatban egy hatalmas ordítás hallatszott az ajtóból.

A szemem sarkából megpillantottam Scott-ot és Isaac-et, aki farkasként léptek be a terembe. Jövetelüket egy hatalmas morgással jelezték és rögtön neki is vetették magukat a vámpíroknak.

A nagy verekedésből Kara került elém és sárga szemeivel Mark tekintetét kereste.

- Menj el onnan! - vicsorgott.

- Eszembe ágában sincs! - vetette a szavakat a fiú és egy hatalmasat suhintott a csuklómon. Fájdalmamban kénytelen voltam felordítani és éreztem, hogy a meleg vér végigfolyik a karomon. A vámpír szemfogai egy pillanat alatt megnőttek és száját a vérző karomhoz tette és már majdnem ivott a véremből, mikor egy óriási nagy ordítást hallottam meg magam mellől.

A hang nem Kara-tól jött, hanem Derek-től, aki minden erejét összeszedve egy hatalmas kiáltás mellett megfeszítette testét és kiszabadította magát és egyenesen a fiúra vetette magát. Hatalmas karmaival végigszántott Mark arcán, majd pár perc küzdelem után egy végleges harapással megölte a vámpírt.

Lassan már az ájulás szélén voltam, de nem csak a harc nyújtotta látványok miatt, hanem, mert a vágás miatt rengeteg vért vesztettem.

- Valaki!!! Valaki jöjjön már ide! - kiáltotta Kara. Azt még éreztem, hogy levettek a rácsról, de a többi dologra már nem emlékszem...

• • •

Mikor újra kinyitottam a szemem egy ágyban feküdtem, de olyan homályosan láttam, hogy azt sem tudtam kivenni első pillantásra, hogy hol vagyok. Óvatosan megdörzsöltem a szemeim és végre körvonalazódtak a helyiséget kitöltő bútorok körvonalai.

Rögtön tudtam, hogy a hely, ahol vagyok az nem más, mint Derek szobája. Próbáltam felkelni az ágyból, de nem tudtam megtámaszkodni a csuklómon, mert egy éles fájdalom nyílalt bele. Erőtlenül estem vissza az ágyba és láttam, hogy a sebemet valaki alaposan bekötötte és leápolta.

- Hát végre felébredtél! - hallottam meg egy mély érces hangot. Automatikusan odakaptam a fejem és Derek-kel találtam magam szembe.

- Derek! - kiáltottam fel és felkeltem volna, de nem tudtam.

- Hé! Nyugi! Nem kell felpattannod! Itt vagyok! - ült le mellém és egy szoros ölelésbe vont. Ahogy csak tudtam magamhoz szorítottam és arcom a vállába fúrtam.

- Oh Istenem! Úgy hiányoztál! - zokogtam és már nem is akartam visszatartani a könnyeim.

- Te is nekem Baba! - suttogta a fülembe.

- Úgy sajnálok mindent! Hogy miattam kellett szenvedned! - siránkoztam és két kezem közé vettem a férfi borostás arcát.

- Anne! Olyan bolond vagy! Én már éreztem ennél sokkal nagyobb fizikai fájdalmat is... Az sokkal jobban fájt, hogy nem tudtam biztosan, hogy te jól vagy-e... - válaszolta és eltűrt egy apró tincset a szememből.

- Nagyon szeretlek... - válaszoltam és óvatosan tekintetem az övébe fúrtam. Láttam, hogy szemeiben szeretet csillog, majd lassan megindult ajkaim felé és hosszú óráknak tűnő másodperc után végre egybeforrasztotta azokat. Szája édes táncot járt az enyémen és a legnagyobb biztonságban eldöntött az ágyon. Egyik kezével megtámaszkodott a fejem mellett a másikkal pedig oldalam cirógatta.

Egyik kezem sötét hajába vezettem és nem bírtam betelni vele. Az illata, a teste, a csókjai mind tökéletesek voltak.

- Úgy szeretlek Anne! - lihegte két csók között - Tudd, hogy sohasem fogom engedni, hogy bármi bajod essen. - simogatta meg az arcom. Válaszként csak újra megcsókoltam és még közelebb vontammagamhoz.  Megfordítottam a helyzetünket, így én kerültem a férfi fölé.

Akkor vettem csak észre, hogy nincsen rajta már póló és teste fedetlenül van alattam. Végignéztem az említett testrészen és csodálkozva láttam, hogy már nincsenek rajta hegek.

- Valami baj van? - kérdezte Derek.

- Nem-nem... Semmi... Csak... A sebeid... Eltűntek... - ültem a férfi derekára és kezemmel végigszántottam hasán.

- A farkasok sokkal gyorsabban gyógyulnak, mint az emberek. - magyarázta Derek.

- Így már értem... - suttogtam és a bekötött csuklómra néztem. Csak akkor vettem észre, hogy újra mennyire fáj. Másik kezemet a sajgó pontra raktam és próbáltam nem mutatni, hogy szenvedek.

- Várj! Tudunk valami mást is... - ült fel velem együtt és lebontotta a sebemről a kötést. Megpillantottam a véres vágást és egyszer csak azt vettem észre, hogy Derek a kezét az enyémre rakja. A férfi ereiben folyó vér hirtelen feketére változott és ezzel párhuzamos időben az én fájdalmam pedig enyhült. Érdeklődve figyeltem Derek arcát, de nem mutatott ki semmit érzelmet.

- Eltudod venni a fájdalmat? - csodálkoztam.

- Igen...

- De az neked miért jó? - vontam fel a szemöldököm.

- A fakasok sokkal könnyebben feldolgozzák a fájdalmat, így segíthetnek egy nem farkasnak. - magyarázta a férfi - És különben is. Nem szeretném látni, hogy szenvedsz. Inkább én egy kevés kis ideig, mint te napokig. - simogatta meg az arcom.

- Én... Én egy ilyet már álmodtam. - dadogtam felelevenítve az egyik álmom.

- Igen?

- Igen... A gyerekünk szültem és te akkor pontosan ugyanezt tetted velem... - magyaráztam és nem néztem fel Derek szemeibe.

- Tudom...

- Honnan? - kaptam fel a tekintetem.

- Ezt én is álmodtam. És azt is, hogy te mentettél meg a burokból.

- Akkor te küldted nekem azt az álmot? - csodálkoztam.

- Igen, de nem tudtam biztosan, hogy sikerülni fog. Ám most itt vagyunk mind a ketten, szóval... Szerintem sikeres voltam. - nevetett fel.

- Olyan könnyedén kezelsz dolgokat. - bújtam hozzá és hagytam, hogy magához öleljen.

- Szerintem te vagy az egyetlen, aki így látja a dolgokat. - nevetett fel kínosan Derek.

- Szeretlek. Még azt a morcos éned is. - gondolkodtam el hangosan.

- Én is szeretlek téged. Örökre. - nyomott egy puszit a hajamba.

- Lemegyünk? - kérdeztem élénken, mire csak elmosolyodott és felkelt az ágyból és engem is felsegített. Összekulcsoltam ujjainkat és nem érdekelve, hogy lent mit fognak ehhez szólni a többiek, a nappali felé vettük az irányt. Mikor megérkeztünk a helyiségbe, azonnal egy kar fonódott a nyakam köré.

- Istenem! Anne! Hát jól vagy! - érzékenyült el Kara és még erősebben magához vont.

- Igen... Köszönöm! - viszonoztam a kedves gesztust. Mikor nagy nehezen elengedett a lány hagytam, hogy még többen körém gyűljenek.

- Oh Istenem Anne! - kiáltott fel Stiles.

- Hé! Nem haltam meg! - nevettem el magam kínosan, de a bátyám csak nem akart elengedni.

- Tudom, de nem álltál tőle olyan nagyon messze. - suttogta.

- De nem lett semmi bajom! - mentegetőztem tovább.

- Aha... Persze... - nézett a csuklómra.

- Jó... Azt leszámítva... De nem fogok meghalni. - simogattam meg a haját.

- Tudunk beszélni egy olyan helyen, ahol nincs ennyi ember? - kérdezte hirtelen komolyra váltva a szót.

- Öhm... Persze... - dadogtam és hagytam, hogy maga után húzzon a konyhába.

- Miért nem mondtad, hogy együtt vagy Derek-kel? - vonta fel a szemöldökét Stiles.

- Mert...

- Mert féltél, hogy én mit fogok hozzá szólni? - tette csípőre a kezeit.

- Hát... Tulajdonképpen... Igen... - vallottam be és tekintetem a földnek szegeztem.

- Valóban nem vagyok valami nagyon boldog ettől a dologtól, de most nem fogok prédikálni, mert akkor csak megutálnál, azt meg nagyon nem akarom. De! Azt viszont nem szeretném, ha egyszer szomorúan jönnél haza, mert megbántott téged Derek vagy valami hasonló... - forgatta meg a szemeit testvérem.

- Ígérem nem lesz ilyen! - lelkesedtem és a bátyám nyakába ugrottam. 

- Jól van na! Nem kell rögtön megfojtani! - mosolyodott el Stiles.

- Köszönöm! - suttogtam és egy nagy mosollyal az arcomon elhagytam a helyiséget. Mindenki érdeklődve nézett hol rám, hol a testvéremre, de mit sem törődve senkivel Derek mellé léptem és összekulcsoltam ujjainkat. Fejem felső karjának döntöttem és onnan figyeltem a többieket.

- Akkor már nincs több vámpír a városban? - kérdezte Theo, akinek be volt kötve a néhány ujja.

- Nincs... Derek-nek köszönhetően... - válaszolta Lydia. Büszkén a mellettem álló férfira néztem, aki csak egy határozott mozdulattal felemelte a karját és magához vont.

Az emberek lassan hazaszállingóztak és már csak Stiles maradt velünk.

- Anne... Hazajössz vagy... Maradsz estére? - kérdezte egy nagy sóhaj mellett.

- Nem baj, ha inkább maradnék? - néztem a szemébe félénken.

- Nem... Apának, majd azt fogom mondani, hogy valamelyik barátnődnél alszol... - hajtotta le a fejét testvérem.

- Köszönöm. - mosolyodtam el halványan és hagytam, hogy ők is elmenjenek. Mikor már csak mi maradtunk ketten Derek-kel, a férfi hozzám szólt.

- Nem ülsz le? - fordította felém a tekintetét - Már vagy öt perce állsz ott mozdulatlanul. - lépett mögém és megsimogatta a két vállam. Nem szóltam semmit, hanem egy hang nélkül megfordultam és arcom Derek mellkasába fúrtam.

- Hé! Minden rendben? - tette mutatóujját az állam alá és ezzel arra kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Igen... - suttogtam.

- Nem úgy nézel ki... Ha nem lennék farkas, akkor is tudnám, hogy valami nyomja a lelked. - tűrt el egy kósza tincset az arcomból.

- Félek... - szipogtam és újra a férfi szoros ölelésébe bújtam.

- Ugyan kitől? Hisz Mark-ot már megöltem. - értetlenkedett Derek.

- Nem kitől, hanem inkább mitől... - töröltem meg az orrom.

- Gyere! Üljünk le és mondd el, hogy mi nyomja a szíved! - fogta meg a kezem és a kanapé felé vezetett. Egy határozott mozdulattal az ölébe vont és egy meleg ölelésbe zárta testem.

- Félek, hogy a kapcsolatunk meg fog romolni Stiles-szal... - böktem ki - Nem szívesen nézi a kapcsolatunkat úgy, hogy én csak most érkeztem haza és máris van valakim, ő meg már évek óta próbálkozik, de még mindig nem sikerült neki összeszednie Lydia-t... - kezdtem, de a mondatom végén már bőgtem.

- Hjajj te lány... - szólalt meg hosszas és csöndes percek után a férfi - Néha olyan kis érzékeny a lelked... - nyomott egy puszit a nyakamra - Biztos vagyok benne, hogy Stiles is majd megtalálja az igaz szerelmét, pont úgy, mint én... Erre a dologra várni kell. És minél tovább vársz rá türelmesen, annál jobban fogod megbecsülni... - suttogta a fülembe Derek. Óvatosan megfordultam és homlokom az övének döntöttem.

- Szóval azt akarod ezzel most mondani, hogy én vagyok neked az igazi? - kérdeztem lassan.

- Pontosan... - válaszolta, majd ajkainkat egy forró és mézédes csókba forrasztotta össze.

Sziasztok!

Igaz nem a leggyorsabban, de végre elkészültem ezzel a résszel. Nagyon remélem, hogy tetszett, mert már vagy 2 hete írom, de még csak most jutottam el odáig, hogy ki is tudjam rakni. Kommentelni és csillagozni ér.

Nagyon szeretlek titeket,

Nusi

2017. 03. 21.