Zokogva meséltem el a lakásban az barátaimnak, hogy mi is történt odalent.

- Tessék! Ezt idd meg! - nyújtott a kezembe egy csésze forró teát Peter. Hálásan elfogadtam és lassan-lassan kortyoltam az italból - Ne aggódj! Megtaláljuk Derek-et, ebben biztos vagyok! - húzott magához közel a férfi és betakart a kanapén heverő takaróval.

- Mire kellhetsz Mark-nak? Mid van neked, ami egy átlagos banshee-ben nincs meg? - gondolkodott hangosan Lydia.

- Nem tudom... - suttogtam és hagytam, hogy Stiles is leüljön mellém.

- Egy viszont biztos! Nem hagyhatjuk, hogy Anne egy percre is egyedül maradjon! Beosztjuk egymást és mindig lesz mellett valaki. - adta ki a parancsot Scott.

- Kezdek én! - emelte fel a kezét Peter és értetlenkedve rá néztem.

- Rendben... - húzta el a száját Scott, majd kedvesen felém fordult - Nem baj, ha ma este itt kell aludnod? - guggolt le elém az alfa, mire csak megráztam a fejem.

- Húgi! Én nagyon aggódom érted! Én is itt maradok veled! - szólalt meg Stiles is.

- Nem kell! Tényleg! Jól megleszek Peter-rel is! - mosolyodtam el.

- Skacok, szerintem menjünk és addig is próbáljuk meg megtalálni Derek-et és azt a szemét Mark-ot! - bújt elő az egyik sötét sarokból Kara. A többiek szinte szó nélkül követték a határozott lányt, így ketten maradtunk Peter-rel. A férfi felkelt mellőlem és a konyha felé vette az irányt. Magamba roskadva ültem a bútoron és azon gondolkodtam, hogy tegnap ugyanitt ültem, csak akkor Derek karjaiban. Egyre jobban elhatalmasodott bennem a szomorúság és éreztem, hogy egyre több könnycsepp gördült végig az arcomon.

- Anne! Nem jössz ide egy kicsit? - dugta ki a fejét Peter a másik helyiségből. Szó nélkül felkeltem és engedelmeskedtem a férfi kérésének - Szereted a lazacot? - vonta fel a szemöldökét Peter, mire csak egyet bólintottam. Elővettem egy poharat és töltöttem magamnak narancslevet.

- Miért érzem, hogy téged hatott meg a legjobban az unokaöcsém elrablása? - faggatott a férfi, de nem feleltem csak lesütöttem a szemem - Várjunk csak! Ti együtt vagytok! - esett le Peter-nek.

- Nem mondhatod el senkinek! Főleg nem a bátyámnak! - suttogtam erőtlenül pár néma másodperc után.

- Szóval ezért voltál itt tegnap! - folytatta az éppen szeletelő férfi.

- Peter! Elég! Nem elég neked, hogy majd meghalok, annyira hiányzik nekem Derek, erre még emlegetned is kell? Igen! Együtt vagyunk, de nem akartuk, hogy megtudjátok, mert mindenki csak ellenezte volna! - emeltem fel a hangom.

- Anne! Te félreértesz engem! Én nem ellenzem... - nevetett fel gúnyosan a férfi.

- Lehet, hogy te nem, de mindenkinek elmondanád! - vágtam a fejéhez, mire abbahagyta a főzést.

- Komolyan ilyennek ismersz? Engem, aki a kezdetektől fogva kedves volt veled? - nézett rám szúrós tekintettel. Ebben igaza volt. - Gondolom a többiek beszélték tele a fejed olyan dolgokkal, hogy óvakodj tőlem. De most őszintén. Te is tudod, hogyha valami rosszat akartam volna veled tenni, azt már rég megtettem volna. - magyarázta. Be kellett látnom, hogy igaza volt, mindenben.

- Megyek! Alszok egyet! - suttogtam és felsétáltam Derek szobájába. Végignéztem a helyiségen és a szívemet elöntötte a fájdalom. Levetettem magam az ágyra és betakartam magam. Éreztem, hogy valami nyomja az oldalam, ezért felültem, hogy megnézzem mi is volt az. Derek pólója volt. Nem bírtam megállni, hogy ne kapjam fel és ne emeljem magamhoz. Beszívtam kellemes illatát és azt vettem észre, hogy a szemem újra fátyolos lett a sok könnytől. Visszadőltem az ágyra és tulajdonképpen álomba sírtam magam.

Mikor újra kinyitottam a szemem az erdőben voltam.

- Anne! Anne! - hallottam meg egy ismerős férfi hangot. Megfordultam és Derek-et láttam magammal szemben. Automatikusan megindultam felé, de majdnem elestem a nagy szoknyám miatt. Ekkor vettem észre, hogy újra az 1800-as években vagyok. Felkaptam a hatalmas ruhát és úgy kezdtem el szaladni a férfi felé.

- Derek! - lihegtem és végre elértem szerelmemhez. Már ott tartottam, hogy megölelem, de egy láthatatlan fal miatt nem tudtam hozzá érni - Mi van veled? Miért nem tudok odamenni hozzád? - faggattam a férfit, aki csak elém lépett és fájó tekintettel rám nézett.

- Ez egy elvarázsolt hely. - suttogta, de alig hallottam - Elraboltak és csak te tudsz engem megmenteni.

- Én? De, hogyan? - csodálkoztam.

- Ahhoz, hogy átjuss ide hozzám, bele kell másznod Mark elméjébe. Addig a pajzs meggyengül és addig kitudnak engem hozni. De vigyázz, mert ha túl sokáig vagy benne a fejében, akkor neked is nagy bajod eshet. Akár meg is halhatsz. - nézett mélyen a szemembe Derek.

- De... De hol vagy?

- Egy olyan helyen, ami a szemed előtt van, de mégsem keresnél ott. - magyarázta a férfi és már egyre homályosabban láttam.

- És... Hogy másszak bele valaki fejébe? - faggattam tovább, de arra már nem kaptam választ.

Kipattantak a szemeim és egy hirtelen mozdulattal felültem az ágyban.

- Peter!!! - szaladtam le a lépcsőn, de olyan gyorsan, hogy majdnem leestem az utolsó foknál.

- Kislány! Nyugi! Csak nem rosszat álmodtál? - ragadott meg a férfi a vállamnál fogva.

- Nem... Illetve igen, de... Megvan, hogy hol van Derek! - hadartam.

- Igen? És hol? - vonta fel a szemöldökét a férfi.

- Hát... Azt pontosan nem tudom, de azt tudom, hogy egy olyan helyen, ami a szemünk előtt van, de mégsem vesszük észre. - magyaráztam és elindultam, hogy felvegyem a cipőm.

- Várjunk csak! Anne! Hova mész? És miről beszélsz? Ezt meg honnan tudtad meg? - rohant utánam Peter.

- Majd elmondom, de most azonnal össze kell hívni a csapatot. - daráltam le a szöveget és kiléptem a lakásból.

- Miért vagy ilyen makacs? - forgatta meg a szemeit a férfi és követett. Lesiettünk a kocsijához és a Stilinski ház felé vettük az irányt. Az odafelé vezető úton felhívtam mindenkit és tájékoztattam őket, hogy jöjjenek a lakásunkra. Így is lett. 15 perc elteltével, már mind a nappalinkban ültünk. Peter, Lydia, Scott, Kara, Isaac, Dr. Deaton, Theo, Kira, Liam és természetesen a bátyám Stiles. Elmagyaráztam nekik az álmom és érdeklődve figyeltem a reakciójukat.

- Biztos vagy benne, hogy ezt álmodtad? - kérdezte furcsán Scott, aki az ablak előtt állt.

- Igen. Teljesen biztos. - bólintottam.

- Szerintem csak agyára ment az, hogy kik veszik körül és most játssza a fontos embert. - horkant fel Theo.

- Ha valami nem tetszik, akkor el lehet menni... - fordultam felé.

- Ha elmennék, akkor nem lenne senki, akinek lenne esze ebben a csapatban, a McCall testvéreken kívül. - vágta vissza a fiú, aki alig állt tőlem pár centire. Olyan ideges lettem, hogy azt el nem lehetett mondani. Éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem. A srác elé álltam és egy nagyot csaptam az arcára. Láttam, hogy hirtelen éri és, hogy mindenki minket figyel a szobában. Szinte tapintani lehetett a feszültséget.

- Na idefigyelj Reaken! Ne játszd itt nekem a fontos embert, mert érdekes módon a csapat a te érkezésed előtt is nagyon jól boldogult. Szóval szerintem, úgy igazán nincs rád szükség. Ha csak nem vagy profi abban, hogy, hogyan kell egy ember fejébe belemászni. Vagy várjál csak! Bocsi! Már a druidánk is megvan. Plusz van még hat farkasunk, egy rókánk, egy őrült zsenink és velem együtt két banshee-nk is. Szóval, ha maradni szeretnél akkor vagy okosat mondj vagy meg se szólalj! - hangsúlyoztam ki az utolsó három szót. Theo csak nyelt egy nagyot, mert tudta, hogy igazam van. Alapból nem akartam ennyire szegényt leordítani, mert nagyon kedvelem Theo-t, de Derek-et kerestük. Azt a férfit, aki mellett végre újra igazán boldog tudok lenni és, aki mellett végre el tudtam felejteni, hogy rossz kedvem van.

- Az lenne a legokosabb, ha előbb megfejtenénk, hogy hova vitték el Derek-et! - törte meg a csendet Lydia. Mindenki egyetértően bólintott és neki láttunk gondolkodni.

- A suli? - vetette fel az ötletet Isaac.

- Nem hiszem... Most onnan jövök, de simán kitudtam jönni az épületből és semmi különöset nem is hallottam és nem és éreztem. - magyarázta Scott.

- A kávézó? - gondolkodott tovább Lydia.

- Nem hiszem... Az túl nyilvános hely. Sok ott a civil. - válaszolta Alan.

- Gondolkodjunk Derek fejével. Mi az, ami neki közel áll a szívéhez? - kérdezte Stiles, mire felcsillant a szemem.

- Hát persze! - csaptam a homlokomra - A leégett Hale ház! - kiáltottam. Mindenki egyetértően nézett rám és tudták, hogy ez egy jó ötlet lehet.

- Azért szerintem menjen el két ember és nézzék meg. Szaglásszanak egy kicsit. Ki vállalja? - tette fel a kérdést Peter.

- Majd megyek én Kara-val. - tette fel a kezét Theo. Érdeklődve fürkésztem őket, mert biztos nem véletlen, hogy ezek ketten együtt akarnak lenni kettesben. Csak intéztem barátnőm felé, amolyan "ezt még megbeszéljük"  nézést és hagytam, hogy elmenjenek. Mikor kiléptek az ajtón Alan sétált elém.

- Anne! Menjünk egy nyugodt helyre! Segítek felkészülni! - suttogta a férfi és felsétáltunk a szobámba. Bezárkóztam és leültem a szőnyegem közepére.

- Kezdhetjük! - fújtam ki a levegőt és a druidára néztem.

- Rendben! Először is gondold magad elé Derek-et! - utasította a férfi. Úgy is tettem. - Most pedig mellé Mark-ot. - hangzott a következő utasítás - Most pedig kövesd a hangom. - magyarázta Alan. Egy óra elteltével már úgy éreztem, hogy elég erős vagyok, ahhoz, hogy belenézzek Mark fejébe, annak ellenére, hogy iszonyatosan féltem. Még soha nem csináltam ilyet. Lassan lesétáltunk a nappaliba és mikor leértünk Kara állt a helyiség közepén és lihegve megtámaszkodott a térdén.

- Kara! Hol van Theo? - siettem a lány felé aggódva.

- A vámpírok... Elvitték magukkal... Engem is majdnem elkaptak, de én még időben eltudtam onnan szökni... Sajnálom Anne... - fogta meg a vállam kedvesen barátnőm.

- Nyugodj meg Kara! Kiszabadítjuk onnan Theo-t is! - próbáltam nyugtatgatni barátnőm.

- Akkor mindenki tudja a dolgát? - pattant fel a kanapéról Scott.

- Én maradok Anne-val és Alan-nal. - tette fel a kezét Liam és buzgón mellém lépett.

- Pontosan! Stiles! Te fogsz vezetni a többiek pedig tisztában vannak azzal, hogy mi is a felállás! Menjünk! Nincs vesztegetni való időnk! - csapta össze a kezét Scott és mindenki ment a saját dolgára.

- Anne! - fogta meg a vállam a bátyám és saját magával szembe fordított - Kérlek vigyázz magadra! Én... Nem akarlak téged is elveszíteni... - suttogta és láttam, hogy szemében könnyek gyűlnek.

- Stiles! Nyugodj meg! Minden rendben lesz! És nem fogsz elveszíteni... Ígérem! - szorítottam meg a kezét, de nem nagyon hittem magamnak. Féltem, ahogy körülöttem mindenki. Biztatóan megszorítottam testvérem kezét és egy puszit adtam az arcára - Szeretlek! - suttogtam fülébe és magamhoz öleltem. Bátyám válla felett találkozott a tekintetem Peter-ével. Szemmel azt üzentem neki, hogy vigyázzon a testvéremre, akármennyire is idegesíti. A férfi csak egy aprót biccentett és kilépett a házból.

- Most menj! - engedtem el a fiút és besétáltam a nappaliba. Csönd telepedett arra a helyiségre, amit az előbb még egy csomó ember töltött fel. Halkan leültem a kanapéra az ablak alá és ujjaimat összekulcsoltam.

- Ne félj! Minden rendben lesz! - suttogta nekem Liam. Csak halványan ránéztem és egy apró mosolyra húztam a szám.

- Anne! Itt az idő! - szólt közbe Alan és felállt - Ha bármi történne is, majd én leállítalak! - fogta meg a vállam, mire bólintottam. Követtem a férfi hangját addig, amíg hirtelen valami magával nem ragadott.

Nem tudom leírni azt az érzést. Fájt is, meg nem is. Hirtelen azonban "megérkeztem" Mark fejébe. Biztos voltam benne, hogy elértem a célom, mert a világot a vámpír fiú szemével láttam. Elkezdtem hozzá beszélni és éreztem, hogy egyre jobban átveszem a hatalmat az elméje felett. Mark-on keresztül megpillantottam Kara-t és Scott-ot, majd egy véletlen mozdulat miatt Derek-et is. A férfi kikötve feküdt egy orvosi asztalon és tökéletes testét mindenhol sebek borították. Nem bírtam magammal. Annyira mérges lettem hirtelen, hogy szívem szerint megöltem volna Mark-ot, de nem tehettem meg, mert ekkor valaki a környezetemből megszorította a nyakamat és azonnal kiestem a gondolataimból.

Felnéztem támadómra, és akkor tudatosult bennem, hogy az Mark egyik vámpírja az. Alan és Liam a földön feküdtek eszméletlenül.

- Mit tettél velük? - kérdeztem idegesen és éreztem, hogy a testem elönti az adrenalin.

- Jobb kérdés szerintem inkább az, hogy te mit tettél a vezérünkkel... - kuncogott fel gonoszan. Láttam, hogy a szeme teljesen fekete lesz és a szemfogai megnőnek.

- Minek kellek én nektek? - kérdeztem idegesen.

- Majd meglátod! - válaszolta kurtán és magával ragadott. Abban a pillanatban elsötétült minden és éreztem, hogy a testrészeim teljesen elernyednek...

Sziasztok!

Remélem, hogy tetszett ez a rész, tudom, hogy nem a leggyorsabban érkezett, de nem is olyan nagyon későn. Remélem, hogy élveztétek, ha igen, akkor nyugodtan csillagozzatok és írjátok meg nekem kommentem, hogy mi is tetszett benne igazán.

Szeretlek titeket, Nusi

2017. 03. 03.

Ismét van egy Oscar-unk! Ki, hogy van vele? Én nagyon boldog vagyok :)))