A nevem Anne Stilinski. Egészen idáig Amszterdamban éltem, mert még gimi elején kaptam egy két éves ösztöndíjat. Épp úton vagyok Beacon Hills felé. Apa és az ikertestvérem, Stiles már nagyon várhatnak. Utoljára tavaly karácsonykor láttam őket, akkor is csak pár napra. Leírhatatlanul vágyom már vissza az otthonomhoz. Főleg azóta, hogy anyám meghalt. Attól a naptól érzem azt, hogy mi Stiles-szal, mintha össze lennénk kötve egy láthatatlan madzaggal. Ha neki valami baja volt, azt én több ezer kilométerről is megéreztem. De fordítva is ez volt a helyzet.

Üres tekintettel néztem ki az ablakon és már csak azt vártam, hogy a taxi megálljon a házunk előtt és én a családom nyakába ugorhassak. Mint mindig most is az erdő mellett haladtunk el. Ez már egy amolyan turisztikai látványossága volt a városnak. Egyre jobban összemosódtak a fák árnyékai, míg csak azt nem vettem észre, hogy valaki fut velünk együtt. Az lehetetlen. Gyorsan megdörzsöltem a szemem és mire visszanéztem már senki és semmi különös nem volt ott.

-Biztos csak a fáradtság... - motyogtam.

-És honnan jött kisasszony? - nézett rám kedvesen a visszapillantótükörből a nagy bajszos sofőr.

-Amszterdamból. - mosolyogtam vissza és kissé előre hajoltam, abban reménykedve, hogy ez a beszélgetés folytatódik.

-És nyaralni jött ide vagy csak valami rokon?

-Az apám és a testvérem laknak itt. - vágtam rá és már azt is tudtam, hogy mi lesz a következő kérdése.

-Igen? És remélem nem sértem meg azzal, ha megkérdezem a vezetéknevét.

-Nem. A nevem Anne Stilinski. És igen. Az én apám a sheriff. - vágtam rá és a fejem megtámasztottam az anyósülésen.

-Mr. Stilinski nagyon kedves ember. És iszonyatosan keményen dolgozik azért, hogy a városban béke és nyugalom legyen. Hálátlan feladat az övé, de mindezek ellenére nagyon jól végzi. - dicsérte a papám a taxis. Csak egy büszke mosolyra húztam a szám és hátra dőltem.

Alig telt bele 5 percbe, már meg is érkeztünk. Vígan nyitottam ki a sárga autó ajtaját és örömmel láttam, hogy apa és Stiles már rég kint állnak és csak az én érkezésem várják.

-Papa! Stiles! - kezdtem el rohanni szeretteim felé, akik ugyanúgy tettek. Egymás nyakába ugrottunk és nem nagyon akartuk egymást elengedni.

-Anne! Úgy hiányoztál! - suttogta bátyám, mire csak egy hatalmas könnycsepp gördült végig az arcomon.

-Ti is nekem. - nyeltem le azt az óriási gombócot, ami a torkomban keletkezett. Időközben a sofőr az ajtó elé hordta a bőröndjeim és miután apa kifizette a taxit, mindannyian besétáltunk a házba.

-Na? Megismered még ezt a lakást? - ölelt magához papa.

-Hát... Nehezen... - nevettem el magam és a nappali felé vettem az irányt. Minden ugyan olyan volt, mint karácsonykor. Semmi nem változott. Talán ez is valamiféle tisztelet anyám felé. Igaz régen volt, de mind a hármunkban olyan mély sebet okozott a halála, hogy azt bármikor bárki újra könnyedén feltudja szakítani bennünk.

Sarkon fordultam és utam a konyha, egyben étkező felé vettem.

-Ne gyere be!!! - ragadta meg a karom Stiles és gyorsan kitolt a helyiségből.

-Nyugi! - nevettem és hagytam, hogy vissza toljon a nappaliba.

-Csak ülj le ide, és ne gyere ki, addig, amíg én azt nem mondom. Oké? - vonta fel a szemöldökét és közben össze-vissza hadonászott a kezével. Tipikus Stiles.

-Várok! Nem megyek sehova, csak itt ülök. - mosolyodtam el.

-Ügyes kislány. - adott egy puszit a fejemre a bátyám, azzal elhagyta a szobát. Felvettem a dohányzó asztalon lévő magazint és azt kezdtem el lapozgatni. Nagyon belemerültem így alig vettem észre, hogy valami rezeg a fenekem alatt. Gyorsan felpattantam és akkor vettem észre, hogy véletlenül ráültem Stiles mobiljára.

"Derek"

Állt a képernyőn. Nem ismertem semmilyen Derek-et testvérem ismertségi körében, ezért igaz vonakodva, de felvettem a telefont.

-Haló? - szóltam bele kissé félénken.

-Stiles? - kérdezte egy mély és kissé ideges férfi hang a vonal túloldalán.

-Nem. A testvére vagyok, Anne. Én tudok segíteni valamiben? - kérdeztem kedvesen, hátha ettől a morcos hangú "úrnak" is meglágyul valamit a beszédstílusa.

-Abban, ha adod Stilest a telefonhoz. - vágta vissza. Oké... Amilyen az adjon Isten, amolyan a fogadj Isten.

-Sajnos, jelen pillanatban nem ér rá. Nagyon fontos dolga akadt. Kérdezném, hogy adjak-e át neki valami fajta üzenetet, de ha mondna se tenném meg. - feleltem peckesen azzal lecsaptam a telefont. Egy ideig még csak a telefon fekete és komor képernyőjét néztem, mikor megszólalt Stiles.

-Anne!!! Jöhetsz! - ordította. Komótosan elindultam a konyha felé, majd mikor átléptem a küszöböt, nem néztem körbe csak tekintetem egyenesen bátyáméba fúrtam.

-Ki az a Derek? - kérdeztem érzelemmentes hangon. Apa és a testvérem csak futólag egymásra néztek.

-Egy ismerősöm. - vágta rá Stiles.

-Nem valami kedves... - ültem le a régi helyemre.

-Ez... Igaz... De tudod... Ő már csak ilyen... Ne is foglalkozz vele... Szegény kicsit hülye... - hadarta testvérem és elém tett egy nagy adag ételt. Olyan éhes voltam, mint a farkas, így amilyen gyorsan csak tudtam meg is ettem az elém kikészített ételt.

Ebéd után, átadtam a családomnak az ajándékokat, amiket Amszterdamból hoztam, majd újra berendezkedtem a szobámban.

-Remélem nem gond ha holnap már iskolába kell menned? - ült le az ágyra apa, miközben én éppen a ruháim pakoltam ki.

-Dehogy! Már várom. Biztos strébernek hiszel, de... Úgy is csak unatkoznék... Így meg legalább leköti valami a figyelmem. - magyaráztam.

-Nagyon hiányoztál már nekünk. - vette lejjebb a hangerejét Apa.

-Ti is nekem. A szobatársaim, Tammy és Veronica, nagyon kedvesek voltak, de nem tudják nekem pótolni a családom. - ültem bele papa ölébe, mint a régi szép időkben.

-Szeretlek Anne!

-Én is szeretlek apa! - nyomtam egy puszit az arcára.

***

Reggel arra ébredtem, hogy valaki dörömböl az ajtómon.

-Anne! Siess!!! Ma korábban be kell érnünk!!! - hallottam Stiles hangját.

-Mennyi az idő?

-6:22. - hallottam a választ, mire csak a fejemre húztam a párnát.

-De Stiles! A tanítás csak 9:00-kor kezdődik. - ásítottam vissza és lassan felkeltem a meleg ágyamból. Annak ellenére, hogy szeptember eleje volt, eléggé lehűlt a levegő. Kinyitottam a szobám ajtaját, hogy testvérem be tudjon jönni.

-Na végre! - hadarta azzal berontott a szobámba.

-Stiles! Megmagyaráznád, hogy mi ez a nagy sietség? - ásítottam megint egy hatalmasat.

-Csak fel kell vennünk Scott-ot és még el kell intéznünk valamit a suliban. - hadarta és kidobált nekem néhány ruhát az ágyamra. - Ezeket vedd fel! Ma nagyon hideg lesz. - rohant ki a helységből és hallottam, ahogy letrappol a lépcsőn, majd pár lépés után egy kissé megbotlik, majd szitkozódva folytatja tovább útját.

Csak nevettem magamban egyet és neki láttam az öltözködésnek. Stiles meglepő módon nem is dobált nekem össze olyan rossz ruhákat. Színben tök jól passzoltak és valóban a meleg ruháim közül válogatott.

Felkaptam a székemre kikészített táskám és már rohantam is le az előszobába felvenni a bakancsom. Mikor ezzel megvoltam besétáltam a konyhába és mikor betoppantam a helyiségbe papa és Stiles abban a pillanatban elhallgattak.

-Ha valamit megzavartam, akkor már megyek is. Jó munkát Apa. - vettem fel egy banánt a gyümölcsös kosárból és adtam egy gyönge puszit apa arcára. - Vezethetek? - kérdeztem felkapva a Jeep kulcsát az asztalról és bátyámra néztem. Tudtam, hogy ez a kocsi a mindene.

-Hjajjj! Okééé, de ne nagyon szokj hozzá! Tudod, hogy az a járgány nagyon érzékeny és sofőr függő... - vágott fancsali képet, mire csak pajkosan megforgattam a szemem és kiléptem a házból.

Kinyitottam a kocsit és bedobtam hátra a táskám. Beültem a vezetőüléshez és már csak bátyámra kellett várnom. Elővettem a mobilom és azt kezdtem el nyomogatni, mikor csak valami neki nem ütközött az álló autóhoz.

-Mi a franc??? - szitkozódtam és kipattangam a Jeep-ből. Egy férfi állt neki dőlve az autónak. Látszólag nem volt valami fiatal, de öregnek se volt mondható. Úgy a harmincas éveiben járhatott, fehér V alakú pólót viselt. Mikor meglátott, kissé felvonta a szemöldökét és végig mért tetőtől  talpig. Rezzenéstelen arccal álltam előtte, de éreztem, hogy mennyire felgyorsul a szívverésem. Ki nem ijedne meg egy embertől, aki hajnalok hajnalán neki megy a kocsijának? Oké... A bátyja kocsijának.

-Te meg ki vagy? - szólalt meg mély hangján és kezeit összefonta maga előtt.

-A nevem Anne. Anne Stilinski. - válaszoltam és követtem példáját.

-Jesszusom! Még egy Stilisnki??? Egy is elég... - húzta el a száját. Nem értettem miről beszél, de jobbnak láttam nem rá kérdezni.

-És mi a te neved? - váltottam témát. Gondoltam nem zavarja ha tegezem.

-Peter. Peter Hale. - nyújtotta a kezét. Igaz félénken, de megráztam.

-Gondolom a bátyám keresem. - húztam el a szám.

-Igen, de most az egyszer talán ráérhet. - húzta egy kacér mosolyra a száját. - Felkeltetted az érdeklődésem. - dőlt neki a Jeep-nek féloldalasan Peter. - Mesélj magadról.

-Mit? - nevettem el magam kínosan.

-Mindent. Például... Miért csak most látlak? Pedig már 2 éve itt lakom, de veled még, sajnos, nem találkoztam.

-Amszterdamban voltam. Még 9. elején kaptam egy két éves ösztöndíjat. Ezért kiutaztam és ott laktam, na meg dolgoztam. Apának nem lett volna elég pénze még engem is eltartani. - magyaráztam.

-És most lejárt az ösztöndíj ezért haza költöztél... - gondolkodott hangosan Pete, majd felvont szemöldökkel rám nézett, hogy valóban igaza van. - És mit dolgoztál?

-Egy helyi állatorvos mellett voltam segéd. Biológia szakra járok, mert majd gimnázium után orvosi egyetemre szeretnék menni. Éppen ezért állást vállaltam az itteni állatorvosnál is. Mr. Deaton. Hallottál már róla?

-Igen. Volt vele szerencsém egyszer kétszer... - húzta el a száját - Gondolom erről Stiles-nak ne szóljak... Se az apádnak...

-Igen... Azt nagyon megköszönném. - néztem rá hálásan.

-Nem iskolába indultál véletlenül? - vonta fel a szemöldökét Peter.

-De. Csak ez a gyökér bátyám, nem akar jönni. - csapkodtam idegesen.

-Figyelj! Emiatt ne idegeskedj! Majd én elviszlek. - forgatta meg a saját kocsija kulcsát.

-Köszönöm, de én vezetni akartam. - csüggedtem el.

-Vezetheted az én járgányom. Ott áll. - mutatott a Jeep mögé. Kissé arrébb léptem és ekkor megpillantottam egy hatalmas, vadi új terepjárót.

-De... De nem félsz, hogy összetöröm? - lepődtem meg és lassan elindultam a kocsija felé.

-Nem. Bízok benned. Különben is. Nem ártana nekem egy új. - sóhajtott fel.

-De ez így is alig 1 éves. - tanulmányoztam a kocsit.

-Lehet, ámbár... Én nem nagyon szeretem. Tessék. Itt a kulcs! - dobta felém a csomót Peter.

-Ohh... Köszönöm. De előbb szólok Stiles-nak. Meg visszaadom neki az ő kocsijának a kulcsát. - mosolyodtam el és visszarohantam a házba. Nem léptem be azonnal a konyhába, mert hallottam, hogy bátyám valakivel telefonál.

-Derek!!! Mondtam már, hogy... Igen tudom, de... Nem tudom hol van... És most nincs is erre időm... Nem, nem felejtettem el Scott-ért menni... Csak... - dadogta, de nem hallottam, hogy a másik fél mit válaszol.

-Stiles! - suttogtam, mire felém kapta a fejét.

-Várj egy picit... - szólt bele a telefonba - Igen?

-Elmentem a suliba. - suttogtam.

-Elviszlek én! Csak várj pár percet! - idegeskedett a testvérem.

-Nyugi... Szívesen sétálok. - füllentettem.

-Jó, jó... Akkor bioszon találkozunk. - adott egy gyors puszit az arcomra és tovább telefonált. Kisiettem Peter-hez a kocsihoz és beültem a vezetőölésre.

-Akkor induljunk. - tette el a mobilját barátom. Bekötöttem az övem és elindítottam a motort.

-Húú de halk. - ismertem el és kitolattam a Jeep és apa sheriff kocsija közül. "Y" alakba megfordultam az utcán és a suli felé vettem az irányt.

-Anne... Nem akarok hinni a szememnek! Ez nagyon ügyes! - dicsért meg Peter.

-Köszönöm. De a bioszon kívül ez az egyetlen, amihez értek. - mosolyodtam el és megálltam a hirtelen pirosra váltott lámpa előtt.

-Ez a kettő éppen elég egy nőnek. Főzés? Azzal, hogy állsz?

-Csak egy szakácskönyv és megy. - vallottam be.

-Na. Így nem lesz téged nehéz férjhez adni. - nevetett fel saját viccén, mire csak keservesen megforgattam a fejem és oldalra pillantottam. Ekkor egy fekete camaro állt meg mellettünk. A sofőr lassan leengedte az ablakot és egy sötét hajú, izmos felsőtestű férfi nézett vissza rám. Szemét napszemüveg takarta, de attól gyorsan megszabadult. Ekkor megpillantottam zöld szemeit.

-Ahhh... Ne már...

-Mi van bácsikám? Csak nem új sofőröd van? - kérdezte gúnyosan. Hirtelen nem tudtam mit reagálni. Ismerős volt a hang, de nem tudtam, hogy honnan.

-Unokaöcsikém... Jobban teszed, ha leszállsz rólam. - válaszolta Peter. Csak értetlenül kapkodtam a két férfi között a fejem, valami hasonlóságot találni rajtuk.

-Beszélnünk kell! - szólalt meg újra a mellettünk álló autóból a férfi.

-Ha zöld lesz a lámpa, taposs bele a gázba... - suttogta Peter, de olyan halkan, hogy csoda, hogy meghallottam. Lassan kipillantottam a szélvédőn és a lámpa már sárágán világított. Úgy tettem, ahogy Peter kérte és abban a pillanatban nyomtam a gázt. - Viszlát Derek! - integetett gúnyosan Pete. Derek... Szóval vele beszélt reggel Stiles...

Helló!!!

Itt is lenne az első része ennek a fanfiction-nak. Nagyon remélem, hogy tetszett és, hogy nem zavart titeket, hogy rögtön ilyen sok szereplőt bele írtam.

Ha tetszett, nyugodtan szavazzatok és írjatok vélemény.

xxx N.