Pár nap kellett csupán, hogy a mentőakció teljes mértékben le lehyen bonyolítva, amiben rengeteg segítséget kaptunk a szülőktől is.
Nagy meglepetésemre először mikor meghallották a "tervet", a kezdeti sokk után Youngmi első tette volt, hogy magához ölelt, és hevesen tiltakozott az akcióban betöltendő szerepem ellen.

Chanyeol nélkül képtelen voltam aludni.
Az alatt az egy hét alatt D.O. nyugtatói ütöttek ki csupán, azok is csak pár órára. Kezdtem egyre inkább fáradni.

Végül, a mentőakció napján teljesen elgyötörten, fekete karikás szemekkel, remegve indultam el a gyűlölt épület felé.

Nagyon is jól emlékeztem mindenre.
Hogy a nagy főéület mögötti erdőben áll egy alacsony házsor. Kívülről egy egyszintes, lapostetős, omladozó tákolmány, három-négy lakással.
Belül is meg van hagyva az idő által koptatott, elhanyagolt, üres épületnek, csakhogy a földbe ágyazott rothadó falapok csapóajtókat takarnak. Az ajtók pedig pincét, ahová meredek létra vezet le. A létrák fel vannak húzva, mikor nincs lent senki, vagy olyan, akinek a lezártakkal dolga akad.
Ugyan a pince vaskos falai tartják a hangot, de ez minden. Komfort nélküli lakosztály. Nincs víz, fűtés, egy sarok, ahová legalább egy WC lenne beállítva. Semmi. Egy szekrény, ami őskori, nagy, mozdíthatatlanul nehéz darab. Abban pedig... minden, ami elképzelhető, és kínzásra való.

Gyerekként ide lezárva lenni szörnyű volt. Itt töltöttem minden percemet egészen tizenkét éves koromig. Akkor kezdődött a kiképzésem. Akkor már megesett, hogy felengedtek, hogy ne legyen túl beteges megjelenésem, ha majd ténylegesen munkába állok. Ez ritka kincs volt.

Tűnődésemből egy vörös villanás, és a tavalyi levelek zörrenése ébreszt fel. Minden bátorságom összeszedve igyekszem arra gondolni, hogy Sehun és Kai itt vannak majdnem mellettem. A többiek pedig távolabbról figylenek.
Ezt a gondolatom megerősítve Kris telepszik halk vijjogással egy közeli ágra. Hát... tőle eléggé megijedek minden alkalommal, de próbálok tenni ellene...

Nagy levegő után belépek a rogyadozó házba, és közeledek a pince felé. Óvatosan mozgok az omlásveszélyes tető alatt.

Remegő kezekkel nyitom fel a pincelejáratot, s kicsit hangosabban a kelleténél puffan a másik oldalon.
Utoljára kinézek a hűvös, alkonyi erdőre, aztán lekúszok a létrán.

Dermesztő sziszegés hangzik végig a termen, amiben korom sötét uralkodik, így csak azt érzem, hogy két fog a vállam és nyakam közti érzékeny területbe mélyed.
Megfeszített izmokkal állok meg kábultan.

- Tudod kis korcs, jó a szaglásom - röhög fel a kígyó helyén álló féreg - A hülye is tudja, hogy nem egyedül jöttél, ezért meghaltok mindketten. De mielőtt még a barátaid segíthetnének, megkínozlak teged is, hogy csak a véres cafatokra cincált tested kerüljön elő a ház romjaiból - sutyorog fülembe.

Kezdem elveszteni egyensúlyérzékem az idegméreg hatására. Azt még talpon jól ki tudom venni, ahogy felkattintja a villanyt, ezzel felfedve, hogy csak én tartózkodok a helyiségben vele.

- Hol van Chanyeol?! - üvöltöm el magam, hogy a kintiek is meghallják.
- Nem gondolhattad komolyan, hogy megbízok benned? - röhögi el magát ismét.

Szédelegve próbálok nekirontani, de csak tántorgás lesz belőle, majd egy térdre rogyás.
Eszméletlenül szédülök. A fények összemosódnak, minden homályos. Egyik végtagomat sem tudom mozdítani, minden porcikám ólomsúly húzza le, préseli a döngölt földbe.
Egy nagy robaj még eljut hozzám kintről, de aztan semmi. Néma csend.

Legközelebb, amit felfogok, éles fájdalmak sorozata. Némán, tehetetlenül szenvedek, miközben minden tagom újra és újra sikolt valamitől.
Később realizálom, hogy meleg folyadék terít be - gondolom vér.
A végtelen sötétség ismét a szemeimre borul, hol magamhoz térek, hol úszok a sötétben. Nem tudom, mióta. Biztosan csak pár perce...
Végül a fejem kiürül, és csak létezek a fekete óceánba valahol félúton ébrenlét és eszméletvesztés, élet és halál közt.

Chanyeol
Egy ordítás térít magamhoz, méghozzá egy nagyon is ismerős. Fogalmam sincs, hol vagyok és mennyi ideje. Mindenfele sötét van körülöttem.

Tapogatózva ülök fel.
Minden irányból az alattam lévő padlón csúszós, sűrű anyag, aminek kifejezetten orrfacsaró a bűze. A szemem is csípi a szag, gyomom forog.

A teljes feketeséget nem szokja a szemem, ami rettentő ijesztő. Vajon megvakultam? Vagy csak ennyire nem lenne fény? Lehet, hogy a föld alatt vagyok?

Remegő lábakkal kászálódok talpra. Baekie hogyan tájékozódik ilyenkor?
Elméletben más érzékszervekre kellene hagyatkoznom, de amint előhívom füleim és állati szaglásom, még kevésbé tudok eligazodni.
Egy fal közelébe, pontosabban annak tövébe kuporodva, állatként várok valami csodára. Valakire. Baekie-re. A srácokra. A szüleimre. Bárkire, csak nem arra, aki ide elhurcolt az én Pamacsom mellől.

Lassan, de biztosan elvesztem az időérzékem. Éhes és szomjas vagyok, fázom, és minden porcikám fáj. Valószínűleg vannak vérző sérüléseim is, csak nem látom őket.

Kimerülten hunyom le szemeimet, valahol mélyen pedig kezdem elveszteni a hitemet. Ki találna meg? És hogyan? Baekhyunt akarom!

Kai
Baekhyun figyelmeztető kiáltása tisztán hallatszódott ki hozzánk. Tehát Chanyeol nincs ott lenn.
Valamennyire számítottunk erre, ezért Sehun azonnal nekiindult a keresésnek. Éreztük a szagát, bár halványan, szóval a közelben kellett lennie.

Mielőtt még a kisróka segítségére siethettem volna, egy nagyobb robbanás kíséretében az egész épület beomlott. Hatalmas por, több fa a romokra dőlve...

Dermedten álltam. Az egyik sokszáz éves óriás csupán pár centivel mellettem borult el.

- Kai! Jól vagy?! - Kris őrült mutatványt bemutatva jó öt méterrel a talaj fölött váltott ismét emberi alakba.
- J-Jól...
- Megkeresem Sehunt is! - indult volna meg.
- Kris... a... a ház... Baekhyun... ott bent... m-mit...?
Lábaim meginogtak. A kicsi... és valószínűleg Yeol... ott vannak bent. A romok alatt.
- Jongin, szedd össze magad, de azonnal! Ne most veszítsd el a fejed! - üvöltött teli torokból a szőkére festett hajú, ezzel magamhoz térítve.
Szapora bólogatások, és nagy levegővételek után ismét tiszta fejjel, habár bűntudattól összeszorult szívvel, félelemtől ugráló gyomorral, és aggodalomtól elfolytott könnyekkel küzdöttem. Mert az én ötletem volt ide elhozni a Kölyköt.
- Oké! Most megkeresed Sehunt! Addig én itt maradok, és figyelem azt a... - mély lélegzetvétellel jelezte, hogy őt is megrázták a történtek, csak aztán folytatta - Szóval Baekhyun nem egyedül volt ott lenn, senki nem jött ki, tehát én itt maradok, és ha tudom, elkapom azt... az elkövetőt. Te menj haza! És hívd a rendőrséget, és a tűzoltókat! Nyilván a mentőket is!

Idegesen rohantam arra, amerre a vöröske eltűnt, s hamar rá is bukkantam.
Sehun ájultan feküdt egy fa alá szorult lábbal. Idegesen kapkodva, erőlködve mozdítottam el az akadályt.

- Sehun! Kérlek,kérlek, kérlek, térj magadhoz! - pofozgattam finoman arcát.
- Hyung! Elég már! - nyavalygott morcosan.
- Sehunie! Hála az égnek! - öleltem magamhoz.
- Mi történt?
- Valami robbanás lehetett azt hiszem. Ledőlt a házsor - suttogtam újra fal fehéren.
- És a többiek? Baekie?
- Bent ragadt... De Kris nagyon úgy tűnik, bízik benne, hogy még él.

Megsemmisülten bambultam a földre.
- Kai! Chanyeol nem a házban volt. Hanem valahol erre. Meg kellen nézni, hátha őt ki tudjuk szabadítani!
- Akkor te maradj itt, hívd Kyungsoot, utána mentőket, tűzoltókat, rendőröket! A lábad valószínűleg eltört, úgyhogy ne mozdulj! Elmegyek, megkeresem Chanyeolt, hátha tudunk rajta segíteni!

Ismét nekiindultam a kidőlt fáktól romos terepen.
Szagot fogva álltam négy lábra, hogy könnyebben követhessem az átható ázottkutya bűz és Yeol szagának sajátos keverékét.
Pár perc múlva rá is leltem.
Egy földbe ágyazott lejáratnak kiszakadt a teteje a mellette elvágódott fától. Könnyen jutotam le, hála az égnek! Csakhogy azt a látványt sosem fogom elfelejteni...

Vér, penész és egyéb anyagok között, a falhoz lapulva feküdt legjobb barátom. Eszméletlenül, elfertőződött sebekkel, lázasan. Egy lélegző csontváként mondhatni.
Felfordult gyomrommal küszködve vittem fel a legvalószínűtlenebb szerencsének köszönhetően emberi bőrben lévő Yeolt.

Az elkövetkező napok mindn perce egy életnek tűnt.
Ültem Sehun kórházi szobájában, a műtő előtt, majd az intenzív osztály bejáratában.

A csapat egyetlen pozitívumként azt kapta csupán, hogy Sehun nem sérült meg különösen veszélyesen, bár Tao így sem fogja sokáig elengedni maga mellől.
A mentési munkálatok folytak. Amint a kiérkezők meglátták Krist, azonnal bevetették a legtöbb szakértelmüket. Közben feljelentés is történt. Ugyan minden fontos részlet el let mondva, Chanyeol nem került semmilyen mértékig középponti szerepbe, ami a Baekhyunnal való kapcsolatá illette. A rendőrségnek elég volt pár nevet felsorolni, és ejtettek minden vádat Yeol ellen, ami természetesen Baek kora miatt került volna elő.

Három nap. Három kín keservesen hosszú nap kellett a csodához. Mint a mesékben.
Három nap után Chanyeol kikerült a látogatható betegek közé, és már magánál is volt.
Három nap után Kris elkapta a kígyó alakjában menekülő... elmebeteg... pszihopatát.
És a harmadik napon egy tökéletesen épen maradt pincéből előkerült egy kis test, amiben alig pislákolt némi élet.

Nem voltam a helyszínen. De láttam, ahogy Baekhyunt keresztültolják rohamtempóban a kórházon, mert épp a lábadozónál ültem.

Azonnal a műtő elé telepedtem. Másnap reggel pedig egy csövekkel és gépekkel teleaggatott, ugyanúgy eszmeletlen Kölyköt hoztak ki.
Senki sem tudta, túléli-e. D.O. tájékozatott rendszeresen az állapotáról mindannyiunkat.

Lassan, de biztosan pedig a Kölyök is átkerült, pont a párja melletti terembe.
Sehunt nem lehetett kipaterolni mellőle, én és Tao pedig felváltva szórakoztattuk Yeolt.

És reménykedtünk, hogy a mi kis hősünk hamar magához tér.

Chanyeol
Az első gondolatom az volt, hogy meghaltam. Aztán az, hogy nem tehetem. Végül pedig, hogy muszáj kinyitnom a szemem.

Egy fehér plafon, pár gép csipogása. Szóval kórház. De élek! És mellettem... ez Kai? De... miért ilyen sápadt? És a szemei vörösek? Sírt? Vagy... összezavarodtam.
Nincs szívem felkelteni. Had aludjon.

Két órát pihent csak, utána felpattant, mintha rugóra járna.
- Mi? Mi? Nem aludtam... - pislogott zavartan.
- Kai... elmondod, mi történt?

Megugrott ültében, és félve nézett csak rám.
- Chan, csak akkor mondok bármit, ha megígéred, hogy nyugodt maradsz. Tudom, hogy ezzel csak az ellenkezőjét érem el, de kérlek, nézd pozitívan!
- Megpróbálom - bólintottam, gyanakodva figyelve kezeit tördelő barátom.

Mesélni kezdett. Elejétől a végéig.
Rosszul lettem, amint megemlítette az én Picúromat, aki most itt van, pár folyosóval odébb, élet és halál között.
Viszont biztos voltam benne, hogy túléli. És ha felébred, nekem ott kell lennem mellette. Miattam tette kockára az életét, miattam ment vissza oda, ahonnan megmenekült.
Szóval miattam is fog küzdeni. És akkor ha én nem leszek mellette, feladja.

Nem estem pánikba. Vártam.
Akkor is türelemmel voltam, mikor a mellettem lévő VIP terembe helyzték.

A srácoknak nagyon hálás voltam, hogy rendezték a hivatalos ügyeket, szüleimnek pedig, hogy a személyes dolgaimmal, többek közt a munkámmal és kényelmemmel törődtek.
Édesanyám pedig Baekie-re is nagyon odafigyelt.

Eljött az a nap is, mikor elhagyhattam ágyamat. Természetesen rögtön felváltottam Taot és Sehunt Baekhyun ágya mellett.
Már tudtam, hogy Hunie egy pillanatra sem mozdult mellőle, és egész nap beszélt hozzá. Még nem tudom mivel, de meghálálom neki.

Leültem a kényelmetlen székre életem értelme mellé.
Már magától lélegzett, felszíni sebei begyógyultak. Bőre hibátlan, ajkai kevés ajakbalzsammal kezelve, haja puhán keretezi angyali arcát.
Vékony alakját az egyik otthoni takaró fedte.
Egész lényében csupán a karjába szúrt tű zavart bele. Ha az nem lett volna, azt hinném, alszik. Kívülálló pedig porcelánbabának nézhetné. Gyönyörű.

Csak bámultam, ahogyan megrebben dús, fekete szempillája, nóziját felhúzza kicsit. Enyhén elnyílt, rózsaszín párnácskái közt felvillannak hegyes szemfogai, előtűnek bájos, puha fülecskéi.

Ápolók és egy orvos rontott be egy gép egyre gyorsuló csipogására.
Ugyan félreültetnek, de nem küldenek ki. Láthatom, ahogyan a Pamacsom lassan felnyitja szemeit. Azonnal tudom, hogy nem lát, hisz most tényleg olyan, mintha porcelánból lenne üvegszemekkel.

Az orvos kérdezgeti, de oda sem figyel ő rá, csak felém fordítja a fejecskéjét.

Kyungsoo csörtett be, kizavarta az összes bent lábatlankodót.
- Chanyeol! Rád van szüksége! - pislogott rám magabiztosan - Csak csináld, amit szoktál. Beszélj hozzá, nyugtasd meg!

Lustán mosolyogva vettem fel szokásos félig kutya alakom.
Ügyelve, hogy a gépek a helyükön maradjanak, óvatosan telepedtem mellé.

Baekhyun
A fájdalom lassan tért vissza, s aztán gyorsan hagyott alább.
A sötétség rég ismert akadályként húzódott nyitott szemem előtt, mégsem voltam nyugtalan. Biztonságérzet vett körül.
Szemem haszontalan nyitogatásán kívül még senmire sem voltam képes. Tompa érzékeimet azonban áttörte egy ismerős illat, egy kellemes érintés, és egy nagyon is szeretett hang. Chanyeol.

Az időnek cseppet sem voltam tudatában. Csak abban voltam biztos, hogy Yeol mellettem van, tehát sikerült kimenteni őt. Vagy meghaltunk, bár ez valószínűtlen, mert a fájdalom és a sötét az életemet kíséri végig, a halálom nem hinném.

Lassacskán más is eljutott hozzám. Nem csak Chan jelenlétét fogtam fel, hanem Sehun is mindig a közelben volt. Xiu és Tao sokszor felbukant. Kai pedig itt is volt és nem is. Valahol állandóan a közelben, de mégsem mellettünk. D.O. pedig gondolom dolgozott.

És idővel minden érzékem visszatért.
Már csak egy dolog tavart. Hogy senki nem mondta el, mi történt. Kerülték a témát.

- Byun Baekhyun! Ideje gyógytornára menni! - lépett be egy morcos nővér.
Bólogatva kecmeregtem ki ágyamból, amiben még mindig kötelező volt pihennem.
- Tudja, igazán szerencsés, hogy befolyásos barátai vannak - kotyogott unottan a fiatal nő.
- Valóban?
- Senkit nem tartottak volna életben ilyen sérülésekkel. Sok volt az az egy hónap kóma. Meg aztán, ilyen idegrendszeri sérülés után általában nem kel fel egy átlag ember. Lászik, hogy nem házimacskának született.
- Tényleg nem.
- Igazából a kórlapja is érdekes. Ki lenne képes ennyi foltozást túlélni? Mondjuk az igaz, hogy szarul nézett ki, mikor behozták...

Sokat fecsegett. Belefájdult a fejem.
Tudtam, hogy lenéz, és megvet. Ismét meg kellett tanulnom, hol a helyem. Jobb lett volna, ha meghalok. Akkor Chanyeolnak nem miattam kellene aggódnia.

- Baekie! Mi baj? Megint túl csendes vagy - ült le elém D.O..
- Kyungsoo... jobb lett volna, ha nem szabadítotok ki aznap Jonginnel. Nekem... már rég meg kellett volna halnom. Most is... miért hoztatok ki? Semmire sem vagyk jó... - ugyan senkinek nem terveztem elmondani a bennem felmerülő kétségeket, de az ő személye valahogy mindig ezt hozta ki belőlem, mint ahogy Chanyeol mindig képes volt megnyugtatni.
- Baekhyun! Ezt most fejezd be! - szokatlanul mogorván morrant fel - Te annyit tanultál, mégsem érted, mennyire fontos vagy mindannyiunknak! Tudod Baekie, ha valaki egyedül éli le az életét, az nem jó. Az... nem él igazán, mert nincs kiért élnie. Szerinted, ha tudta volna Chanyeol, hogy feláldozod magad érte, és tényleg nem hoztunk volna ki, akkor ő küzdött volna? Neki vannak beosztottai, barátai, családja. De te sokkal fontosabb vagy neki. Mert míg mi fel tudnánk dolgozni, ha nehezen is, de sikerülne túllépni rajta, ha meghalna; a családja is, a cég pedig végképp. De téged sosem hagyna egyedül. Kérlek, értsd meg végre, hogy szeret téged! Fogadd el, hogy neki úgy kellesz, ahogy vagy! Nem kell semmi több neki, csak te!

Aznap a gyógytorna elmaradt.
D.O. órákig vigasztalt, miután elbőgtem magam. De megérte. Ismét segített megértenem, hogy mit jelent szeretni.

És megértettem végre, hogy abban különbözök egy eleven babatól, hogy ezt tudom. Tudom milyen szeretni és szeretve lenni.

Lassan rendbe jöttem. Majdnem minden téren egészségesnek mondtak, kivéve a néha napján eltűnő látásom. Azzal nem lehetett mit kezdeni.

Yeollal hazamentünk. Haza oda, ahol biztonságban éreztem magam a szerelmem mellett. Nagyon hosszú idő után, kisgyermekkorom óta először nyugodtnak és boldognak éreztem magam.

Immár normális életet kezdhettem barátokkal, és a párommal magam mellett.Senki nem árthatott nekünk többé. Yeol mindenben segített nekem. Napok és évek múltán is.

Most pedig ott tartunk, hogy az első munkanapomon itt ülök egy kis irodában, és Channie-val beszélek, míg meg nem jön az első betegem.
Merthogy miután sikeresen elvégeztem az egyetemet, pszihológusnak álltam. Valahogy adta magát, hogy ha én ennyi segítséget kaptam, akkor azt tovább is adjam.

Otthon pedig vár Chanyeol. Pontosabban munka után értem jön.
Így kerek az életünk egyenlőre.
Boldogok vagyunk. Együtt.

.....

Azt hiszem, végére értem a sztorinak. Nem túl stílusosan, kicsit elkapkodva, de ennyi lenne.
Hibák előfordulhatnak, javítva nincs.