Az égen keresztül cikázó villám nem sok jót ígért a holnapra.  Amint az emberek meglátták magukban rögtön bementek a kis ablak nélküli házakba, s a fejük tetejére húzták a takarót, mert féltek, féltek attól hogy mi lehet odakinn. De a vihar még csak akkor kezdődött. Az eső szinte dorombolt a falakon, mintha azok valami papundekliből készültek volna, s a szél olyan hangosan süvített hogy nem lehetett aludni. Mikor az emberek bementek félelmükben futottak, de egy lány ezt nem tette. Ő csak állt. A főtér közepéről pont be lehetett látni a hegyeket, s a vihar a hegyek mögül érkezett. Johanna hunyorogva nézte az eget amint hirtelen olyan sötétség borult rájuk minthacsak este lenne. Max rohant oda ekkor hozzá, s megfogta a kezét. 

" Johanna! Be kell mennünk! Ha itt maradunk meghalunk!" - Kiabálta a lehető leghangosabban, hogy ne fújhassa el a hangját a szél. Johanna ránézett, megérintette a fiú arcát, s elmosolyodott. 

" Hát nem gyönyörű! Nézd Max! Ott a hegyek mögött! Ott a vihar magja... mintha szárnyak lennének a messzeségben." - A fiú elnézett a hegyek felé, s hatalmas vörös szárnyakat látott. Johanna talán szépnek láthatta, ám ő nem bírt magával. Legszívesebben elfutott volna olyan messzire amennyire csak lehetősége nyílt volna. Megragadta Johanna kezét és futásnak eredt, ám a lány nem moccant. A szárnyak ekkor összezáródtak, s hangos morajlás futott végig a terepen. A szél tomboló hurrikánná vált, s Max hangját már nem lehetett hallani. Csend.. csend borult rá mindenre s mindenkire...

Halk visszhang távolodott tova. 

***

Egy héttel ezelőtt:

Búgás, s moraj kíséretében materializálódott a Tardis. Mikor aztán megérkezett egy tompa kongás fogta el a konzolt s a Doktor csak ült. A konzolon ült halkan, s mintha nehezére esett volna megmoccani úgy ugrott le onnan. Fiatal arca cseppet sem volt boldog, s ő maga érdektelenül nézett rá a konzolra tett karórára mely nem kattogott tovább. Megfordult, nekidőlt a vidám konzolnak s szomorkás tekintettel nézett körbe a teremben. 

" Tehát itt vagyunk..." - Szólalt meg halkan. - " Pont ahol lennünk kell. Csak te, és én, te szép hölgy... Köszönöm... " - Megsimogatta a konzolt, s megfogta a karórát. Annak a hátára egy szám volt karcolva: - " 18. ez lennék én." - Folytatta a beszédet mintha bárki is lett volna a Tardis belsejébe saját magán kívül. - " De ki véste bele... és miért nem emlékszem rá.. Nem emlékszek sok mindenre... de miért?" - Az órát nézte, s visszafordította a számlapos része felé.- " Miért nem kattogsz..." - Megannyi kérdése volt, ám a válaszok elmaradtak. A magány borult rá, és e miatt megint a földre nézett. Felvette a nem működő ismeretlen emléket a kezére, s régies szokás szerint a csuklójára csúsztatta a számlapos részt. 

" Ki vagy te és honnan jössz? " - Motyogta az órának, mintha csak saját magának mondta volna, s hátra söpörte a haját. Visszaült a konzolra, majd felvette a telefont mintha csak várna arra hogy majd valaki beleszóljon, de le is tette azt pár perc múlva.

" Ez hülyeség.. nem hívhatom a tudakozót...Nah jó,elég ebből.... Argh! elég az önsajnáltatásból! " - Tette hozzá. - " össze kell szednem magam... " - Megpofozta saját magát majd ugrott egyhelyben egyet. Sápadt arca így egy fokkal pirosabb lett, s a hirtelen érzés elterelte a figyelmét a magányról pár pillanatra. - "Ez az. Szedd össze magad Doctor! Lesz még jobb is... Igen. Megfogadom hogy megtalálom a válaszokat... utolérem magamat.... megfogadom. Lesz még jobb is. " - Ahogyan ezt kimondta szinte azonnal hangot hallott. Kopogást s egy fiatal női hangot. 

" Hé, van odabenn valaki?.. Tudom hogy van.. jöjjön ki! Most! Itt Thaton százados! Ha nem jön ki kidobjuk ezt a fülkét az űrbe! Hallja!"