" Csak én vagyok!" - Vetette oda a Doktor egy gyerekes mosoly kíséretében, s felsegítette a lányt a földről. - " A jó öreg összetéveszthetetlen én. Te jól vagy?" 

" Persze... csak eltűntél, és aztán.... aztán meg nem is tudom.. sötét van volt...van... "

"Még szép, este van. Mégis mit vársz?" - Kérdezte tőle a férfi szórakozottan, s közben jobbra meg balra szkennelgetett a szónikussal, ügyet se vetve arra hogy Amy kezdte elég kényelmetlenül éreznie magát. Úgy érezte nézik őt... de nem mondta ki. Még nem akarta. Nem akart olyan dolgot mondani amit csak lehet hogy látott s nem biztosan. 

" Csak .. nem tudom, senki sem szereti a sötétet Doktor... és mivel nem is figyelsz most már megint rám... csak azt mondom hogy legközelebb ne merészelj így eltűnni!" - Fakadt ki hirtelen. A Doktor közelebb lépett hozzá, s majdnemhogy a saját arcába nyomta a zöld fényú szónikus csavarhúzót. Hasonló zöld szemei megcsillantak haloványan, s Amy már sejtette hogy nem minden van rendbe a helyen. 

" Érdekes... " - Motyogta halkan a férfi. - " Mindenhol...érdekes.. olyan mintha.. de csaknem... vagy igen?... Hmm..?" - Amy utána nézett és nem bírta ki de mégis megmosolyogta a helyzetet. Szerette egy részről amikor a Doktor ezt csinálta, viszont más részről ő maga semmit nem értett... csak követte a férfit, szorosan, olykor hátra-hátra pillantgatott, s mikor elérték egy rövid séta után a bejáratot csak akkor szólalt meg. 

" Szóval? " 

" Várj... " - Megfogott egy gyomnövényt és megnyalta azt. A lány vágott egy arcot. 

" Muszáj mindig ilyen gusztustalannak lenned?" 

" Hát nem is volt jó íze... " - Majd lejjebb hajolt, és a táblát olvasgatta ami közvetlen az ajtóra volt szerelve.A Doktor már egész biztosan tudhatott valamit... nyilván nem akarta még senki orrára sem kötni, hiszen 907 év alatt jól tudta hogy mi ijeszthet meg igazán egy embert. Az ismeretlen... és nem akarta megijeszteni Amyt, nem, ahhoz túlságosan is szerette őt. Egyben viszont biztos volt a fiatalnak tűnő férfi, méghozzá abban hogy be akar jutni az épületbe.  Amy közelebb lépett hozzá közben és halkan szólalt meg. 

" Doktor. "- A válasz viszont roppant hangosan érkezett.

" Ne most Pond! éppen próbálok kinyitni egy zárat. És ez elég trükkös....úgy tűnik nem is akármilyen zár.. márminthogy egyik zár sem akármilyen, úgyhogy kizárhatjuk hogy bármilyen. "- A válasz nem tűnt elég megnyugtatónak... Amy most már majdnem a falhoz simult, és lefele húzta a Doktor kabátját.  

" Doktor...!"

" Türelem..." - Morogta oda a férfi, mire kattant a zár. Aztán felegyenesedett. - " Mi az Amy? "- Kérdezte tőle. Csak akkor vette észre hogy két árny szerű gyerek áll nem sokkal tőlük és őket bámulják némán. Mikor meglátta őket a Doktor szinte azonnal a falnak simult és a szokotténál magasabb hangnemben szólalt meg: 

" Nahát!.. Hello. " - A lények erre közelebb léptek, mire a Doktor kinyitotta az ajtót, és mindketten beléptek az elhagyatott árvaházba. A padló hangos nyikorgásba kezdett.

" Még jó hogy ki tudtad nyitni.. "- Nyelt egyet Amy aki majdnem hogy lefagyott. Ha társa nem húzta volna el, lehet ottragad az ajtó előtt. 

" Nem tudtam.. kinyitódott..." - Érkezett a válasz, majd előre lépett. A Doktor látott már pár félelmetes helyet az életében, de ilyet még talán sohase.Mintha minden rendbe lett volna, de közben mégsem. És miközben megijedt a kinti valamiktől, agytekervényei immár 100%alékon kattogtak.Tudta hogy baj lehet az épülettel... érezte. De azt még nem tudta hogy mi lehet az. Előre sétált a lepusztult hallba, és az emeleti lépcső felé nézett. A tető lyukas volt, így az eső, a hideg és a falevelek is mind lehullottak középre. 

" Vajon mi lehet odafenn? " - Szólalt meg egy kis törprengés után. 

" Inkább mik lehetnek ezek odakinn... nem tűntek embereknek.. sokkal inkább szellemeknek.. " - Amy közelebb lépett hozzá és mélyen a szemeibe nézett. Az életét is rábízta volna, ám olykor jó volt hallani ahogyan kifejti a dolgokat és hadarva elmondja a saját álláspontját. És Amy pontosan ezt akarta most hallani. 

"Doktor.."- Folytatta. "- ... te is láttad őket.. áruld el hogy mik voltak!" 

" Nem tudom még biztosan... Kivetülések, árnyak, halucinációk, álruhás dalekek, dalekek álruhában... vagy  besurranók, gyerekek...Gyerekek... csak találgathatok.." - Ráütött a homlokára majd tett egy félkört maga körül. - " Gyerekek, árvaház, hát persze... de eddig hogyhogy ez senkinek nem tűnt fel? Lényegében ez a hely úgy tűnik már évek óta lakatlan, már idejöttek volna a csavargók vagy bárki hogy összefirkálja a furcsa rajzaikkal amik nem tudom mire jók... de nem, nem jött ide senki sem.. Lehet félelemből.. de lehet másért..." -  Megindult az emeletre ki tudja hogy miért. Olyan gyorsan iramodott meg felfelé ahogy csak bírt, Amy pedig ugyanabban a pillanatban követte is. 

" Várj, azt mondod ezt valaki eltervezte csapdának? " - Kérdezte.

" Nem, azt mondom hogy ez maga a csapda. Maga a legjobb, leghivalkodóbb csapda amit valaha láttam. "

" De ez csak egy romos kastély. "

" Épp ez az.. az emberek rajonganak a romokért. " - Fordult Amy felé, ám a lány alatt hirtelen megnyílt a padló, és félig behúzta őt. Amy úgy megijedt hogy könnyek kúsztak a szemébe, és habár próbált kapaszkodni, tiszta erejéből szorongatta az időúr jég hideg kezét, most mégis csúszott lefele. 

" Doktor!"

"Amy..! Amy!" - Épp az utolsó pillanatban rohant utána, és ragadta meg a kezét, ám ez nem segített...Hiába volt már több mint 900 éves, mégis tiszta erőből húzta őt maga felé, a lány viszont süllyedt a sötétségbe. Amy lenézett, de nem látott semmit sem ami méginkább megijesztette.  

"Doktor... mi van odalenn?!"- Pillantott felfele.  

" Csak fogd a kezem.. én kihúzlak... kérlek.. !" - Kiabálta társa, és így is lett volna de valahogy ez sehogyan sem sikerült.... " Amy.. Amy... " - Még érezte hogy megszorítja a kezét, még ott volt, de hirtelen megcsúszott... Úgy tűnt a lépcső megnyílt és elnyelte a lányt, aki egy sikítással eltűnt pillanatok alatt s a Doktor immáron csak a levegőt fogta, egyedül. 

"AMY!!! AMY!!" 

***

Csak egy kislány volt. Egy 12 éves gyermek, aki ártatlanságával a világnak sem tudott volna ártani. Szőke haja s kék szemei voltak... valakire emlékeztette, de már meg nem tudta volna mondani hogy kire. És ahogyan ránézett viszont tudta hogy hiába kedveli őt annyira, neki akkor is az a sorsa hogy megváljon tőle. Szóval egy nap csak megállt s előre nyújtotta a kezét.A világ távolodott, és ő maga is. Magányosan állt s mint egy csillag figyelte ahogyan a Föld egyre kisebbé és kisebbé válik. Aztán csak várta hogy a sötétség elnyerje a Tardist is. A fülke hideg lett, a napok pedig pörögtek. Nap nap után, egyre gyorsabban, míg a magány miatt soha nem tért vissza a Földre...aztán hirtelen felült. 

A Tardis halk kongása nem jelentett jót. A konzol körül füst jelent meg. Ő értetlenül nézett maga elé. Bárhova is került, megint ott volt.Egyenes testtartással ücsörgött, és még várt pát percet közben, nehogy megint hirtelen elinduljon a hőn szeretett időgépe.

" Nem szoktam álmodni. Az nem nekem való... " - Mondta maga elé tétován. - "Mond ez jó? Jó ez nekem?..." -  A homlokára tette a kezét, majd leengedte azt. - "De nem vagyok lázas... akkor ez más lenne?" - Felpattant, majd közelebb sétált a konzolhoz. - " Kutya bajom és te fejbe vágtál, de nem értem hogy miért? Rossz voltam, vagy nem szóltam hozzád eleget?... Ugyan! Ki vele! Nem én tehetek róla hogy Clara hazament.... Tudod mindenkinek van otthona.Nekem is.... és néha.. néha hiányzik ez az otthon..De mond ha nem ott vagyunk akkor mégis hol? Szétvet a kíváncsiság, de nem engeded hogy megnézzem..." - Lassan ingatta a fejét, majd az ajtóhoz lépett, s lassan kinyitotta azt, de csak egy résnyire. A nap szinte elvakította, de csak egyik kezét emelte fel hogy takarja az arcát. A másik túlságosan fájt neki. Kilépett a fülkéből, és maga elé nézett... reggel lehetett, de egyetlen teremtett lelket sem látott. A fű elég nedves volt, s a levegő elég meleg ahhoz hogy nyár legyen. Egy hatalmas, jól gondozott kertben volt, s ezt meglátva halovány mosoly került az arcára. Ahogyan előre lépett a föld puha volt, s a béke ólomként borított be mindent. Megállt, zsebretette a kezét és gyanakodva körbenézett. Úgy érezte valaki nézi őt, hogy valami nincs rendben, de nem a levegővel, vagy a napfénnyel hanem a házzal.Reflexből megfordult, és akkor látta a macskát aki egészen eddig követte a Tardistól. Valószínűleg éppen melléje materiailizálódott a doboz.  

" Áh, hogy  csak te vagy az... nah sicc innen! Ne kövess... gyerünk, usgyi... sicc... " - Intett a macska felé undorodó arccal.A macska ránézett s nyávogott egy halkat, de nem ment el... nyakkörve ártatlanul megcsillant. A Doktor leguggolt, majd felemelte a macskát. 

" Árvaház."- Olvasta fel a tulajt. - " Fred... szóval te vagy Fred... mond Fred ez az Árvaház?"  - A cica halkan nyávogott egyet. - "Érdekes... mert, nem néz ki annak.. hol vannak a gyerekek...? "