Elképzellek, ahogy előttem állsz szótlanul,

és az idő átkát taposva felém fordulsz.

Mintha a szád szélén egy apró vigyor rejtőzne,

amit a viszályok hamvai még bőven elfednek,

én mégis jól látom. Ott van mély,

sötét gödrének legalján,

onnan jön el ítélni hiúságaimat,

minden apró mozdulatomat. Túl kegyes isten vagy.

Elrepül az idő felettünk,

és kétségbeesett szárnyveregetései között elered az eső.

Mi elázunk.

A víz végleg lemossa rólunk a századok hazugságait.

Ármánykodásait.

Már nem tudok szabadulni a gondolattól,

hogy valamikor a régmúlt albumképei között az enyém voltál.

Nem kell hozzá sokat lapoznom,

a könyvek maguktól a te nevednél nyílnak ki: Izoldám.