Arról az emberről, aki álmában annyi rosszat követ el, hogy napközben alig győzi jóvátenni.

Ez az ember rendszerint azzal kezdte álmát, hogy az erdőben elfűrészelte a fák derekait, hogy azok majd agyonüssék a jámbor utazót, aki a rablók bunkója elől megmenekült.

Nappal aztán az emberünk kiszaladt az erdőbe, és bocsánatot kért a fáktól. De azok szomorúan néztek rá - mit sem ért a bocsánatkérés, miután már egyszer elfűrészelték őket.

*

Ez az ember álmában mindig verte az állatokat, vasvilla nyelével a jámbor barmokat, amelyek bőgtek a fájdalomtól; szíjostorral a szegény lovakat, amelyek keservesen rángatták kötőfékjeiket; de bántalmazta még a fiatal ebeket is, amelyek pedig kutyák szokása szerint hízelkedve húzódtak lábaihoz... És ha elérhette a galambok dúcait, akkor kitépdeste e szelíd madarak tollait.

Emberünk alig várta, hogy a verebek megszólaljanak, amelyek csiripelésükkel mindig azt szokták megbeszélni, hogy mi történt az éjjel. Bizonyára tudták ezek a korán kelő madarak, hogy emberünk hány állatot pusztított el az éjszaka, és ezért lármáztak. Mit tehetett a szegény, álmában elfáradt ember? Elment a gyapjas kosokhoz, és megvakargatta a tavaszi szarvuk tövét, mert tudja, hogy ez jólesik nekik. Elment a tehénkéhez, és friss sarjút vitt neki ajándékba. De az állatok szeme továbbra is szomorú maradt.

*

Ez az ember még mást is csinált álmában: - rablókkal cimboráskodott, segített nekik a pecsenyéjük forgatásánál; hamispénzverők odúiban tanyázott, és mindenben helyeselt e sötét képű embereknek; akasztásoknál segédkezett a hóhérnak, és még akkor sem rendült meg, amikor azt vette volna észre, hogy az akasztásra ítélt ember nem más, mint a legjobb barátja; haldoklók feje alól rángatta ki a párnát, pedig a haldoklóban éppen öreg édesanyját ismerte fel; gyermekeket dobott bele a Dunába, és nem törődött keserves sikoltásukkal. Végül aztán mindig felakasztotta magát, hogy fuldokolva ébredt fel.

Emberünk nappal hiába ment el bocsánatot kérni az akasztófadombhoz: a szél ott most is keservesen sóhajtozott, mint akárcsak az éj óráiban. Hiába ügyelt arra, hogy valahogy ne kerüljön erszényébe ólomból öntött tallér, sem pedig karimáján körülreszelt arany: nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy álmában hamispénzverőkkel cimboráskodott. Legjobb barátját pedig megölelte és megcsókolta, amikor találkozott vele. De hiába volt a sírás, a legjobb barát csak szomorúan nézett rá, mintha tudta volna, hogy álmában őt felakasztották.

*

Az álmok pedig mind gyötrelmesebbek lettek... Például sohasem emberünket kergették álmában a zsiványok és vadállatok, mint ez a jó emberekkel történni szokott, hanem emberünk kergetett hosszú husánggal olyanokat, akik az égő házból menekültek. Nyulakat üldözött, amelyeket aztán széjjeltépett, hogy véres lett mind a két keze, mint a vérrel foglalkozó embereké. Virágzó fákról tépte le a fahéjat, mint valami szörnyű fanyűvő, mint valami medve...

Hiába vetett pénzt a táncoló medvének, nem tudta elfelejteni azokat a fákat, amelyekről ő húzta le a ruhát.

Mikor emberünk már nem tudott hová lenni az álmai rettenetességei elől, felkereste azt az Embert, aki álmok kitalálásával és megmagyarázásával foglalkozott. Az álomfejtő végighallgatta emberünket, aztán így szólott hozzá:

- Gyere el mához egy hétre hozzám. Addig majd gondolkozom álmod jelentősége felett. Most erre az egy kérdésre felelj nekem: - Sohasem hallottál álmodban kiáltó vadludakról?

- Nem hallottam - felelt az ember, mert elhatározta, hogy igazat mond az álomfejtőnek.

- Akkor tudom, hogy egy hét múlva el fogsz jönni. Semmi csalárdság, kigondolás nincsen álmodban.