- Mi történt? - kérdezte Morgan nyomozó az asztalának támaszkodva és kíváncsian figyelve a hirtelen kapkodást.
- Nem tudom - vonta meg vállát kollégája, dr Reid. - Bejöhetett egy ügy... Menjünk a konferencia terembe, ott biztos többet megtudunk.

Ott főnökük, Hotchner már várt rájuk.
Mindenki ott volt.
- Mi baj? - kérdezte a mellette lévő széken ülő szőke nőt a fiatal orvos.
- Alig két hete elraboltak egy lányt New Yorkban. A Juilliardra járt - válaszolt helyette Hotchner, majd a virtuális táblán előhívta a képet a lányról, rá nemsokkal lapozott és a mosolygó lány képét felváltotta a holtteste. Reid nagyot nyelt. - Három napja találták meg a holttestet az egyetem 30km-es körzetében.

- Gyanusított? - kérdezte a szőke nő felvéve az elé helyezett aktát.
- Nem lehet, hogy egy cicaharc eldurvult? - próbálta oldani a feszültséget Morgan. - Mármint... nincs gyanusított. Valószínű, hogy az egyik lánnyal összekaptak és ez lett a vége. Elvégre... "ellenségek". Értitek...

Kollegái szúró tekintettel néztek rá, mire elhallgatott.
Hotchner felsóhajtott, majd folytatta az ügy további információinak átadását.
- Visszatérve... a mai napon bejelentették egy másik lány eltűnését. Ugyanúgy a Juilliardra járt, ugyanarra a szakra, amire Nancy Lackwood. Madelyn Sparks, 22 éves.

A kivetítőn eltűnt a holttest képe és egy másik mosolygó lány jelent meg rajta.
Fekete hosszú, hullámos haja volt, ami kócosan meredezett az ég felé. Mosolya egyáltalán nem volt színlelt. Őszintén nevetett a kamerába, ami a nyomozók szívét kissé meglágyította és őket is mosolygásra késztette.
El nem tudták képzelni, hogy mégis mit árthatott és miért rabolhatták el pont őt.

- Nancy és Madelyn barátnők voltak. A társaságukhoz tartozik még két lány, együtt járnak az egyetemre.
- Szóval valószínű, hogy sok dolog összeköti őket - szűrte le Reid. - Ez akár lehet a gyilkos egyik fő céla is. Szóval... ha Madelyn-t... elintézte, a másik két lány következik.
- Valószínű, igen - bólintott a főnöke. - Éppen ezért New Yorkba utazunk. Ma várok mindenkit vissza este hatra a géphez...

- Azt kell mondjam - kezdte Morgan a Juilliard épülete előtt. -, hogy nem kicsi ez az iskola.
- Tudtátok, hogy a Juilliard először csak zenészek számára volt elérhető? Csak a későbbi években lett belőle táncok és színjátszó körrel is foglalkozó egyerem - kezdte az érdekességeket mesélni Reid teljes beleéléssel.

A fekete férfi összemosolygott szőke kolléganőjével, majd követték okoska kollégájukat a bejárathoz.
Ott már várt rájuk az iskola igazgatója.
- Jó napot - köszöntötte őket.
- Derek Morgan nyomozó, ők pedig itt a társaim. Jennifer Jareau, illetve dr. Spencer Reid - mutatta be magukat, majd a lényegre is tért. - Beszélhetnénk esetleg két diákjukkal? Eve Chase és Isla Tremblay.
- Most jelenleg még órájuk van, éppen a félévi vizsgájukra készülnek. Utána behivatom őket az irodámba.
- Elég sürgős lenne - mondta JJ türelmetlenül. - Esetleg odakísérne a tanteremhez?

A férfi éppen mondott volna valamit, de végül csak egyetértően bólintott és intett, hogy kövessék.

Bent nyüzsgő diáktömeg fogadta őket.
Morgant nosztalgikus érzés fogta el az egyetemi éveiből és mosolyogva osztotta meg őket társaival, akik mosolyogva hallgatták az állandóan pörgö és vicceskedő férfi mesélését.
- Anyám, az a csaj de a helyén volt - mesélte a férfi az egyik egyéjszakás kalandját. - Esküszöm, ő az egyik dobogós, akiket soha az életben nem bántam meg...
Az igazgató hirtelen megállt az egyik terem ajtaja előtt, ahonnan hangos zene szűrödött ki.
- Sajnálom, hogy meg kell szakítanom ezt a csodálatos történetet... - mondta unott arccal. - de itt vagyunk.

Morgan egy amolyan "mégis mi baja van ennek" fejjel nézett a mögötte álló társaira, majd fejét rázva inkább belépett a teremre.
Egy negyvenes éveiben járó hölgy vette őket észre elsőre és odasietett hozzájuk.
- Elnézést, de még bőven tart az óra...
- Rosalin, ők itt az FBI ügynökök, akik Nancy és Madelyn ügyében nyomoznak - mondta az igazgató. - Eve és Isla miatt jöttek. Esetleg tudnád őket nélkülözni az óra hátralevő részében?
- Ugyan mit képzelsz - háborodott fel a nő, miközben keresztbefonta mellén a karjait. - Eve a Broadway-re készül... nem egy kis lebúj színházba, mint a legtöbb diákom.
- A Broadway... az nem semmi - biccentett elismerően Morgan. - Milyen nagy kár lenne, ha ő lenne Madelyn után a következő áldozat és nem jutna be. Nemde?

A nő sértődötten felhúzta az orrát, majd egy mély fújtatás után megszólalt.
- Legalább ezt hadd próbálják el utoljára... Utána azt csinálnak, amit akarnak.

JJ megérintette Morgan vállát, majd intett, hogy álljanak a falhoz és várjanak.
Rosalin tapsolt kettőt, majd újraindítatta a zenét az egyik diákkal.
Mindenki visszaállt a kezdő pozícióba és várt.
- Öt, hat, hét és nyolc! - számolt be a nő, majd mindenki egy emberként mozdult meg.

Elől állt egy szőke, rövid hajú lány, aki mosolyogva nézett szembe tükörképével, gondosan odafigyelt a ritmusra és egy lépést sem rontott el. Olykor észre lehetett venni, hogy tánc közben énekli a dalt.

- Ő lenne Eve? - kérdezte Morgan. - Tehetséges lánynak tűnik. Tényleg kár lenne, ha nem jutna be a Broadwayre.
- Éppen ezért kell minél előbb lezárnunk ezt az ügyet - mondta JJ, miközben le sem vette a szemét a lányról.
- Ő pedig Isla - biccentett fejével egy másik lány felé Reid.

Eve mögött sréhen egy alacsony, barna hajú lány mozgott. Bár nem volt kecsesebb, mint barátnője, mégis 110%-ot beleadott és látszott rajta is, hogy élvezi amit csinál.
- Eve és Isla sokra fogja még vinni az életben - lépett oda hozzájuk a tanárnő. - Ők öten... vagyis... mármint csak négyen, mert Stella első év után átiratkozott egy másik egyetemre. Sajnos vannak olyan fiatalok, akik meggondolják magukat. Nehéz olyan fiatalon eldönteni, hogy mégis mihez akarnak kezdeni magukkal, mi legyen belőlük, ha nagyok lesznek.
- És hogy viselték a barátnőjük halálát, illetve most a másik eltűnését? - kérdezte Reid.
- Eve teljesen magába fordult. Egyedül a tánc az, ami elfeledteti vele mindezt - válaszolt Rosalin. - Isla tagadási fázisba lépett. Nem fogadja el sem Nancy halálát, sem azt, hogy egy másik barátnőjük eltűnt. Szerinte rossz vicc az egész és hallani sem akar róla.
- Igen, ez elég gyakori reakció a fiataloknál - bólintott a férfi.

A zene elhallgatott és a diákok a végső pozíciót megtartva vártak a további instrukciókra.
- Rendben - tapsolt a tanárnő. - Szép volt. Holnap találkozunk ugyanitt, reggel nyolckor. Aki késik, az megalapozta a vizsgája eredményét. További szép napot nektek! Eve, Isla, idejönnétek egy kicsit?

A két lány kíváncsian nézett a nő felé, majd amikor észrevették a három idegent, idegesen mentek közelebb.
- Igen? - állt meg a szőke lány.
- Sziasztok - köszönt JJ mosolyogva. - Nagyon ügyesen táncoltok, minden elismerésem.
- Köszönjük - mondta egy szégyenlős mosollyal Isla. - Gondolom maguk a nyomozók, akik... azon az ügyön dolgoznak.
Morgan bólintott.
- Fogadjátok őszinte részvétünket a barátnőtök miatt. Biztos nagyon nehéz lehet most nektek, főleg, hogy közelednek a vizsgák.
- Hát... - sütötte le a szemét Eve. - Nem könnyű, ez tény... de sajnos el kell fogadnunk. Az élet kiszámíthatatlan. Bármikor történhez bármelyikünkkel bármi.
- Ezt a szar dumát, istenem - húzta fel magát Isla egy pillanat alatt. - Mégis hogy lehet így hozzáállni ehhez az egészhez? Legalább egy kicsit gondolkozz már, mielőtt beszélsz! "Bármikor történhet bármi". Na persze. Meghalt, Eve... MEGHALT NANCY! Madelyn meg eltűnt!

Eve hitetlenkedve nézett barátnőjére, aki gúnyos sajnálkozás közepette megrázta a fejét, felkapta a padról a cuccait és elviharzott.
- Méghogy tagadási fázisba lépett... - nézett Morgan a tanárnőre, aki értetlenül vonta meg vállait.
- Először tényleg abban volt - szólt közbe Eve szabadkozva, maga előtt kezeit rázva. - Mondogatta, hogy az nem Nancy, hanem valaki más, csak összetévesztették a holttestet. Pedig mi is láttuk. Láttuk és higyjék el nekem... tényleg ő volt.
- Láttátok a tetemet? - kérdezte meglepődve Reid. - Azt csak a közeli családtagok láthatják...
- Tudja... Nancynek nem tudjuk, hogy kik az igazi szülei. Nevelőszülei voltak születésétől fogva, akik 18 éves korában lemondtak róla teljes mértékben. Értesítve lettek mind az eltűnésről, mind a halálról, de nem érdekelte őket. Éppen ezért hívtak be minket az azonosítás miatt.
- Értem - bólintott Reid. - És Madelyn?
- Manhatteniek vagyunk mindannyian a társaságból. Ő még a szüleivel lakik együtt. Nekik tűnt fel, hogy nem ment haza egy ideje. Az első nap még nem foglalkoztak vele, mert én már egyedül élek innen nem messze és gyakran előfordult, hogy nálam aludt mindenki egy húzósabb nap után. Tegnap lett nekik gyanús, hogy nem jelentkezett. Először engem hívott fel az anyukája, aztán a rendőrséget.
- Nem vettetek észre gyanús alakokat? Akik követnének titeket, vagy figyelnének - kérdezte JJ.
- Nem, semmi ilyesmi. Mármint... ez New York... itt mindenki gyanús a maga módján - nevetett fel keserédesen a lány. - De nem, tényleg nem rémlik semmi ilyesmi.
- Na és mi van a te szüleiddel? - kérdezett most Morgan ügynök. - Miért élsz már egyedül?

- Hát... - kezdte habozva. - 22 éves vagyok. Dolgozom és egyetemre járok. Tudok gondoskodni magamról... Édesanyám elköltözött LA-be, mert a nagymamám ott van idősotthonban... Így közelebb van hozzá, bármi gond van, nem kell órákat utaznia hozzá. Édesapám Európába költözött a válás után. Én pedig semmiképpen sem vagyok hajlandó itt hagyni a Juilliardot, szóval itt maradtam a családi lakásban.

Morgan mindent értve bólintott, majd társaira nézett.
- Eve, amíg meg nem találjuk a tettest, mindenképpen figyelned kell a hátad mögé is. Sőt... 
- Tudom... ne mászkáljak egyedül az utcán a sötétben és duplán ellenőrizzem a zárakat.
A másik férfi halványan elmosolyodott: - Így bizony. Ha bármi más eszedbe jutna esetleg, azonnal értesíts bennünket. 
- Rendben - bólintott a lány, majd elvette a felé nyújtott névjegyet, utána pedig a táskáját a padról. - Most ha megbocsájtanak...
- Persze, menj csak nyugodtan - állt félre JJ társaival egyetemben.

A három ügynök még végignézte ahogy elsétál a lány, majd sóhajtva fordultak egymás felé.
- Elképzelni sem tudom, hogy mégis ki tudna ártani ezeknek a lányoknak... - kezdte JJ. - Kedvesek, elszántak a céljuk elérése érdekében.
- Lehet pont ez zavarja annyira a tettest - gondolkodott Reid. - Mi van, ha a tettes haragot érez irántuk, amiért nekik sinen van az életük, az övé pedig tönkrement valamiért...
- Azonnal hívom Garciát - mondta Morgan miközben már nyúlt a zsebébe a telefonjáért.

Egy rövid kicsengés után egyből felvették a telefont.
- Itt a Mindenható, mondja kedves, miben lehetek szolgálatára - szólt bele Garcia.
- Nyuszi, utána kéne nézned, hogy ki az, aki felvételizett a Juillianra, de nem sikerült neki. Inkább azokra fókuszáljunk, aki kapcsolatban állt a lányokkal valamilyen formában. 

Garcia egy rövid pötyögés után csalódóttan dobta kezeit a billentyűzete mellé:
- Semmi drágám, sajnálom. Nagyon sok embernek nem sikerült bejutnia erre az egyetemre, de egyiknek sem volt kapcsolata egyikőjükkel sem.
- Semmi baj, cica. Ha találsz bármit, azonnal szólj - mondta Morgan, majd letette a telefont. - Garcia semmit sem talál... 
- Menjünk vissza az örsre, hátha Prentiss és Rossi megtudott valamit az áldozatok családjaitól - indult meg a kocsi felé JJ.

Az örsön a csapat összes tagja összegyűlt, hogy megbeszélhessék az ügy eddig kiderült részleteit.

- A szülők semmi hasznos információt sem tudtak nekünk mondani - kezdte Rossi. - Párkapcsolatuk nem volt, az egyetemen, Eve lakásán és az otthonokun kívül máshová nem jártak el.
- Egy társaságon belöl egy lányt megöltek, egyet pedig elraboltak, akiről azóta semmi információnk. Miután őt is megölte, nagyvalószínűséggel a következő Isla lesz vagy Eve - mondta Hotchner egy rövid gondolkodás után. - Garcia talált valamit azóta, hogy utoljára beszéltünk vele?

Abban a pillanatban megrezzent Morgan zsebében a telefonja, majd miután felvette kihangostította és lerakta az asztalra:
- Mondd Garcia, ki vagy hangosítva...
- Szóval... kutakodtam egy kicsit a négy lányról, de abszolúte semmit nem sikerült róluk találnom. Ellenben... Isla elég gyakran próbált hívni egy bizonyos New yorki számot, de fogadás sosem történt. Ha kutatásaim nem tévednek... és hát azok sosem tévednek... már évek óta nem tartozik senki ahhoz a telefonszámhoz.
- Tehát valami régi ismerős lehet, aki azóta telefonszámot cserélt és feltehetőleg el is költözött innen? - kérdezte Rossi.
- Minden bizonnyal - helyeselt Garcia. - Abban teljesen biztosak lehetünk, hogy nem Stella az. Vele az összes lány napi szinten tartotta a kapcsolatot az átiratkozása után. Még próbálom kideríteni, hogy ki tartozhat ehhez a hívószámhoz, de sajnos csak 2 évvel tudok visszanézi az előzmények listájában a New yorki kontaktoknál, annyian vannak...
- Köszönjük, Garcia, nagy segítség volt - mondta Hotchner, majd Morgan letette a telefont.
- Rossi, Prantiss menjetek vissza Isla házához, kérdezzétek meg, hogy ki az az illető, akit próbált elérni. Morgan, Reid, ti is próbáljátok meg kideríteni Evetől, hogy ki lehet az. JJ, veled ma sajtó konferenciát fogunk tartani, de előtte elmondjuk a profilt a rendőrőknek.
- Nem kellenénk ahhoz a profilhoz mi is? - kérdezte Morgan.
- Most fontosabb, hogy egyszerre többmindent is megtudjunk a tettesről és a lehetséges áldozatoktól.

Morgan és Reid amint odaértek Eve lakásához, egyből becsengettek és vártak, hogy beengedjék őket.
Eve pár perc elteltével sietősen nyitotta ki a nyomozóknak az ajtót.
- Ó, Morgan ügynök... dr. Reid - lepődött meg. - Történt valami? Megtalálták Madelynt?
- Sajnáljuk, de nem. Csak szeretnénk még pár kérdést feltenni, ha nem probléma - mondta Morgan.
- Dehogy, jöjjenek csak be - állt félre az útból a lány, majd hellyel kínálta őket. - Esetleg hozhatok valamit? Kávét vagy ásványvizet...
- Nem, köszönjük. Csak feltennénk pár kérdést és már megyünk is. Nem szeretnénk zavarni.
- Rendben - ült le a lány a kanapéra. - Miben tudok segíteni?

Morgan leült a lánnyal szemben, míg Reid körbenézett kicsit a lakásban.
Átlagos lakásnak tűnt, nem túl nagy, de nem is túl kicsi. A berendezés egyszerű, semmi csicsa. A doki valószínűnek tartotta, hogy a lány erdeti állapotában őrzi a lakást, mint amikor még mindkét szülőjével ott lakhatott.
Szemével most a családi fényképeket kezdte el nézegetni. A közös családi fényképek már régóta nem lehettek a polcokon. Mindegyik képen Eve külön volt a szüleivel. Volt pár kiskori fénykép is róla, a lányokkal közös... aztán feltűnt neki egy apró részlet.

- Eve, nem tudod esetleg, hogy Isla kit próbál évek óta telefonon ellérni sikertelenül? - kérdezte Morgan a lánytól.
- Isla? Nem tudom... van pár barátja még rajtunk kívűl, de leginkább velünk tölti a szabadidejét, illetve ők fel is veszik neki a telefont, ha keresi őket - felelte a lány meglepődve.
- Eve, ki ez a lány ezen a fényképen? - kérdezte hirtelen Reid odafordulva a lány felé.

Kezében egy meghajtott fénykép volt, amit pár másodperce szedett ki egy keretből.
A fénykép egy alaknál volt behajtva és úgy volt behelyezve a keretbe, hogy ő pont ne látszódjon.
Eve ijedten kapott a szájához.
- Az... ő... - kezdte, de olykor elcsuklott a hangja. - Ő Katlyn... Évekkel ezelőtt autóbalesetben elhunyt... mindannyian a kocsiban voltunk akkor este. Az édesapja vezette az autót. Kat mellette ült az anyósülésen. Éppen egy hülye film zenéjét énekeltük nagyon hangosan... A szemközti sávból pedig hirtelen nekünk csapódott egy másik autó.. Mi kisebb sérülésekkel megúsztuk hátul, de ők ketten...

Eve hangja elcsuklott, nem bírt tovább beszélni.
- Mégis hogy lehetséges az, hogy mi erről nem találtunk semmit?
- Madelyn szülei eléggé befolyásos és pénzes emberek... - kezdte a lány vörös szemekkel. - El tudták intézni, hogy mindenhonna leszedjék az ügyet, így mi minden gond nélkül bejutottunk az egyetemre... Kat édesanyja minket okolt a lánya és a férje halála miatt, miközben mi semmiről sem tehettünk...
- Bosszúálló típus... - értette meg egyből Reid. - Mi Kat vezetékneve?
- Katelyn Turner. Luke Turner volt az édesapja neve, az édesanyja pedig Patricia...
- Azonnal be kell mennünk az örsre - állt fel Morgan sietősen és karonragadva a lányt és társát, elviharzottak a kocsihoz.

Az autóban Morgan és Reid még telefonon értesített pár embert, hogy nagyvalószínűséggel meg van a tettes.
Bent aztán az örsön Eve meglátta Islát és ijedten szorították magukhoz a másikat.
- Sose gondoltam volna, hogy esetlegesen Mrs. Turner állhat az egész mögött - nyögte Isla kétségbeesetten. - Sajnálom, hogy eltitkoltam azt, hogy próbáltam felvenni vele a kapcsolatot.
- De egyáltalán miért kerested? - kérdezte JJ értetlenül.
- Nagyon szégyeltem magamat az akkor történtek miatt és lelkiismeretfurdalásom is volt. Én csak tudtani akartam vele, hogy ha bármire is szüksége lenne, rám és a családomra számíthat.
- Ez nagyon kedves gesztus - dörzsölte meg a halántékát Hotchner, majd a telefonhoz fordult. - Garcia, bármi információ Patricia Turner jelenlegi tartózkodási helyzetéről?

A vonal túloldaláról kis kattogó hangok hallatszottak, majd egy diadalittas kiáltás:
- Igen, megvan! Elküldtem a telefonotokra a pontos koordinátákat! - tette le utána szélsebesen a telefont, hogy ne tartsa fel kollégáit egy perccel is tovább.
- Rendben! Reid, te itt maradsz a lányokkal, mi elmegyünk a címhez!
- Nem, mi is menni akarunk! - pattant fel Eve. - Madelyn a mi barátnőnk, mellette a helyünk, ha épségben kihozzák!
- Sajnálom, de nem jöhetsz. Maradj itt Reid-el, majd mi elintézzük. Ha jöttök, csak még nagyobb veszélynek lennétek kitéve.
- De... - kezdte volna, de barátnője leintette.
- Majd itt várunk rá - simította meg a karját nyugtatóan.

Eve is Isla a szoba különböző pontjain helyezkedtek el.
Reid egy ideig nézte őket, aztán felállt a székből és leült Eve mellé a kanapéra.
A lány kíváncsian fordította fel fejét a telefonjáról és kivette egyik füléből a fülhallgatót.
- Van már valami? - kérdezte reménykedő tekintettel.
A férfi megrázta a fejét: - Nincs. Mit csinálsz?

Eve csak nagyot sóhajtott.
- A vizsgához a duett táncom zenéjét hallgatom, az kicsit eltereli a gondolataimat a kint folyó eseményekről - sütötte le szemét zavartan, majd egy mosolyt erőltetve felnézett. Kíváncsi rá?
- Persze - vette el a felé nyújtott eszközt. - De hívj csak nyugodtan Spencernek és tegezz, csak pár év van közöttünk.
A lány elmosolyodott, majd kíváncsian fürkészni kezdte a mellette ülő férfi arcát.

Annyira elmélyült benne, hogy észre sem vette, a számnak már réges régen vége és egy másikat kezdett el játszani a telefonja.
Idegesen leállította, majd megtörte a kínos csendet: - Szép szám, nem igaz?
- Igen, egészen kellemes. Bár én nem ilyesfajtákat hallgatok.
- Igen? - vonta fel kíváncsian a szemöldökét. - Milyeneket?
- Nos... - kezdte volna, de akkor megszólalt a rendőrségi rádió a szomszéd szobában.

Kapkodva hagyta el a szobát és vette fel a rádiót.
Eve kíváncsian pattant fel az ülőgarnitúráról, de mielőtt ő is elhagyhatta volna a szobát, Isla karon ragadta: - Mi volt ez az előbb?
- Mire gondolsz? - kérdezte értetlenül, majd meglátva a bárgyú mosolyt barátnője arcán, egyből szabadkozni kezdett. - Jaj, ne csináld ezt kérlek, csak meghallgatta azt a számot, amire majd vizsgázni fogok. Kérlek, ne kombinálgass...
- Jól van, csak kérdeztem - engedte el Isla feltárt kezekel. - Csak láttam, amit láttam és gondoltam megkérdezem. Egész jól összeillenétek.

Eve zavartan megcsapta Isla kézfejét: - Hagyj már. Most fontosabb dolgunk is van, mint erről bájcsevegni!

Reid megkönnyebbülten sóhajtott.
- Madelyn életben van - mondta, amikor meglátta a két lányt. - A mentősök bevitték a legközelebbi kórházba, elviszlek titeket, hogy láthassátok.
Eve és Isla egyszerre ölelték meg egymást.
- Hála az égnek - állt barátnőjétől távolabb Eve. - És az a Nő?

"Az a Nő." - ismétlődött a férfi fejében, mielőtt válaszolhatott volna.
- Patriciát perceken belül behozzák ide...
- Remek, szeretném előtte végignézni, hogy bekísérik, bilincsbe verbe.
Isla egyetértően bólintott. Mindkettejük szeme izzott a dühtől.

Alig telt el öt perc, három rendőr jelent meg a gyilkossal.
Eve tekintélyparancsolóan indult meg az irányába, de Reid visszatartotta.
- Tudom, mit érzel most... de az ilyen elborult beteg embereknél semmit sem ér amit most tennél.
- Legszivesebben ugyanazt tenném vele, mint amit ő a barátnőimmel...
- Azt esetleg tudjuk, hogy miért tette amit tett? - kérdezte Isla le sem véve a szemét a nőről.
- Nem hinném...
- Tudni akarjuk - értett egyet a két lány a szavába vágva.

Reid nagyot sóhajtott: - Majd a kórházba vezető úton elmondom.

- Patricia azért tette amit tett... - kezdte a magyarázatot a férfi vezetés közben. Mellette Eve ült, ő mögötte pedig Isla várta a "megfejtést". Tudták, hogy még ha kapnak is magyarázatot, sem fogják érteni, miért Ők... de akkor is tudni akarták. - mert az évek alatt akkora nyomás nehezedett rá, hogy valakit okolnia kellett mindazokért, amik vele történtek. Elvesztette a lányát és férjét ugyanazon a napon. Ti pedig bár ugyanabban az autóban ültetek, pár karcolással megúsztátok az egész esetet... ez bosszantotta őt annyi éven át és ez hajtotta abban, hogy megtegye mindazt, amit megtett... azt hitte, ezzel kiegyenlíthet mindent.
- Mekkora egy baromság - köpte ingerülten Eve.
Reid a lányra nézett és megértően megérintette a vállát: - Sajnos ilyenek a beteg emberek.

A kórházban a két lány besiettek barátnőjük kórtermébe és sírva borultak rá.
Kint Reid karbafont kezekkel nézte őket és elégedetten bólintott, majd Evet kezdte el fixírozni.
- Mégis mi ez a fej, okoskám? - bökte oldalba Morgan mosolyogva. - Történt valami, amíg mi a gonoszt üldöztük?
- Hogy mi? Reidnek vannak emberi érzelmei? - lépett oda viccelődve Prentiss.
- Hagyjátok szegényt. Mint mi mindannyian, ő is csak örül, hogy pontot tehettünk az ügy végére - állt mellé védelmezően Aaron, de az arcán végig ott volt egy levakarhatatlan mosoly.
Reid zavartan megrázta fejét és inkább elment az egyik kávéautomatához.

Bár tudta, hogy már hajnali fél három volt, és órákon belül indulhatnak vissza Washingtonba, mégis úgy érezte, hogy inkább megiszik egy kávét, minthogy kollégái álmodozásait hallgathassa.
Helyes lánynak tartotta Evet és ennyi. 

Gondolatmenetét egy érintés zavarta meg. Ijedten pördült meg tengelye körül és hirtelen a lány szemeibe nézett bele.
- Én csak... sajnálom - szabadkozott azonnal a lány zavartan. - Csak szerettem volna megköszönni, hogy az örsön elterelted a gondolataimat erről az egészről. Nagyon hálás vagyok.
- Ugyan - lepődött meg a férfi. - Nem került semmibe. Rajtad láttam a legjobban, hogy mennyire feszengsz, így gondoltam megpróbálok kicsit tenni ellene. Örülök, hogy sikerült.
Eve pirosodó arccal kezdte el fixírozni cipője orrát, közben a padlót rugdosgatta.
- Anya azzal zaklat a telefonba, hogy hagyjam félbe az iskolát és vegyek ki egy kis pihenőt - kezdte a lány. - De én nem akarom ott hagyni a célegyenesben az egészet. Ez volt az álmom kislánykorom óta. A Broadwayre menni, betörni és híres táncosnak lenni.
- Mit fogsz most tenni akkor? - kérdezte Reid.
- Befejezem az iskolát, levizsgázom... és kimegyek Európába apukámhoz, hogy ott tanítsak gyerekeket táncolni. Állítólag intézett nekem az iskolába, ahol történelmet tanít egy ilyen állást. Kipróbálom milyen... egyelőre biztos nem lennék képes a Broadway színpadára felállni.
- Értem - bólintott a férfi. - Ha esetlegesen ez mégis bekövetkezne, nagyon szívesen elmennék majd az első fellépésedre...

-Pár héttel később-

Reid éppen a székház liftjéből lépett ki, amikor megcsörrent a céges telefonja.
Értetlenül nézett kollégáira.
- Vajon ki hívhat? - kérdezte Morgan kíváncsian.
Megrázta a fejét és felvette a készüléket, majd kihangosította: - Dr. Spencer Reid, kivel beszélek?
A vonal másik végén ideges légzés hallatszott.
- Izé... Eve vagyok. Eve Chase - szólt bele a lány végül egy nagy sóhaj után. A háttérben Isla és Madelyn bíztatása hallatszott halkan. - Izé... szóval arra gondoltam, GONDOLTUNK...
Morgan elmosolyodott a szégyenlős lányon és úgy nézett társaira, akiken hasonló reakciók látszottak.
- Szóval arra gondoltunk, hogy egy hét múlva lesz a záróvizsgánk... és hogy szívesen látnánk téged... TITEKET, szóval a csapatot a nézők között...

Reid zavartan nézett végig a társaságon, akik nagyvalószínűséggel hasonló arccal néztek rá vissza, mint a vonal másik végén a másik két lány Evere.
- Persze, nagyon szívesen elmegyünk megnézni titeket. Már várjuk, hogy láthassuk.
- Remek. Örülök... izé, akkor két nap múlva találkozunk. Szia.
Azzal a vonal szét is szakadt.
- Ezek a mai fiatalok... - rázta meg a fejét mosolyogva Rossi, majd vállonveregetve a fiatal dokit, elsétált az irodájába.

Egy hét múlva a Juillian bejárata előtt várakoztak, hogy bejuthassanak az előadásra.
Eve emailben elküldte Garcianak a meghívókat.
Beérve szülők százai fogadták őket, akik hangosan mondogatták, hogy bizony, az ő gyermekük a legtehetségesebb és célegyenesen a legjobb helyre fognak eljutni innen.
Morgan komiszul elmosolyodott és hangos megjegyzést tett: - Senki sem tudja, hogy Eve, Isla és Madelyn az évfolyam legtehetségesebb diákja.

A sorok közül egy szülői társaság fordította felé a fejüket.
A csapat felismerte a három említett lány szüleit és bólintva üdvözölték őket.

Hozzájuk csapódva foglaltak később helyet a nagy előadóterembe. 
Garcia izgatottan fészkelődött a helyén, Mire Morgan rátette a kezét a lábára.
- Elég idegesítő, hogy fel-alá járkál a lábad.
- Bocsánat, csak ahj! Olyan izgatott vagyok. Ti már láttátok a lányokat táncolni, de én még egyáltalán nem!
- Ez nem teljesen igza. Csak Morgan, Reid és JJ látták őket egyszer próba közben - mondta Rossi mosolyogva.
- Kezdődik - szólt rájuk Hotchner, mire mindenki szögegyenes háttal nézett előre a színpadra.

A csapatfellépések után következtek az egyéni és duett produkciók. 
A csapat mosolyogva nézte végig Isla és Madelyn duett táncat és hangos tapssal gratuláltak nekik utána.
Pár zenei előadás után következett Eve és egy fiú csoporttársa előadása.
Reid feszülten mozgolódott a széken, majd elégedetten dőlt hátrább, amikor elkezdődött az ismerős zeneszám. [The Civil Wars - Disarm :)]
Eve kecsesen és lágyan mozgott a zenére. Táncpartnerével tökéletes összhanggal dolgoztak össze a színpadon.
A csapat tátott szájjal nézte végig az elegáns előadást.

Zárásként az egész évfolyam együtt adott elő egy darabot. A felkonferáló hölgy elmondása szerint a zenét a zenetagozatos diákok komponálták, a koreográfiát pedig Eve Chase koreografálta meg hozzá Rosaline tanárnő közreműködésével.

Mindenki állva tapsolt a végén. Morgan és Rossi hangos füttyögésbe kezdett, mire sok szülő követte a példájukat. Eve szorosan magához ölelte a színpadok két barátnőjét és integetve siettek le a színpadról átöltözni.

Kint a csapat a szülőkkel együtt várta a három lányt.
- Úristen, nagyon ügyesek voltatok - szaladt oda Isla édesanyja lányához. - Olyan büszke vagyok rátok, gyerekek!
- Köszönjük szépen - pukkedlizett vigyorogva Eve, majd édesapja karjai közé vetette magát. - Apuka, hát eljöttél!
- Ki nem hagytam volna a kislányom nagy fellépését! 

Eve elengedte az apját és szégyenlősen nézett az FBI ügynökökre: - Nagyon hálás vagyok, hogy eljöttek a vizsgára. Nagy megtiszteltetés is.
- Jaj, nem bírom ki - tört magának utat Garcia elérzékenyülve és megölelte mindhárom lányt. - Nagyon tehetséges lányok vagytok! Sőt, az egész évfolyam olyan tehetséges!
- Jól van, Garcia, elég - állította le nevetve Morgan.
- Arra gondoltam... - kezdte Rossi, magára vonva mindenki figyelmét. - Van itt a közelben egy pompás étterem. Hadd hívjak meg mindenkit egy ünneplős vacsorára.
- Mi lenne, ha feleznénk azt a számlát? - vetette fel vigyorogva a hasonló megjelenésű Mr. Sparks.

Az étteremben hatalmas hangzavart csapott a társaság, de Madelyn édesapja és Rossi elrendezte, hogy semmi probléma ne adódjon emiatt.
- Ki kell mennem egy kicsit a levegőre - állt fel az asztaltól Eve a főétel után.
Rá nemsokkal később a fiatal orvos is szabadkozva felállt és kiment a lány után.
Eve az étterem előtt állt mély levegőket véve, közben szorosan körbetekerte magát kardigánjával.
- Nagyon gyönyörű voltál ma - szólt hirtelen Reid.
A lány meglepődve kapta oda a fejét, majd mosolyga fordította vissza a száguldó autók felé.
- Köszönöm - lehelte. - Tényleg nagyon boldog vagyok, hogy eljöttél.. TETEK. Eljöttetek. Mindenki. Igen.
Spencer zavartan elmosolyodott és közelebb lépett a lányhoz. 
- Vettem neked egy gratuláló ajándékot a sikeres vizsgádhoz... Mármint vettünk... a csapattal - kezdte, majd egyből magyarázkodni kezdett, amikor a lány kíváncsian nézett rá. -  Igazából Garciavál voltunk vásárolni és kiszúrtuk az egyik kirakatban ezt a medált... gondoltam... tuk, hogy örülnél neki és illene hozzád. Így hát a csapat nevében megvettem és most bátorkodom átnyújtani. 
Reid egy elegáns piros dobozt nyújtott át szégyenlősen a lánynak, benne egy balettcipőket formáló medállal.
- Ez gyönyörű, Spencer. Köszönöm szépen - érzékenyült el a lány és már rakta is volna fel a nyakába, de Reid elvette tőle és segített feltenni. - Köszönöm...

*2 évvel később*

Telefoncsörgés.
Reid mindenen átgázolva szaladt a hang irányába, közben felbukva néhány könyvben, amit a lakása padlóján tárolt.
- Tessék? - szólt bele zihálva.
- Derek megfuttatott a pályán? - kérdezte nevetve egy lány a vonal másik végén. 
Spencer nevetve túrt bele a hajába és ült le a szőnyegre a felborított könyvkupac mellé: - Nem, csak siettem felvenni a telefont. Egyébként nem drága ez neked? Európából Amerikába telefonálgatni majdnem minden nap...
A vonal másik végén csend volt. Elmosolyodott a lány.
- Nem, sőt... Amerikából, ha amerikai számot hívsz, képzeld el, nem kell fizetni.
Reid kapkodva nyúlt egy pulcsiért és a cipőjéért ezt meghallva.
- A reptéren vagyok...

Odaérve Spencer idegesen kapkodta a fejét az emberek között. 
Egy év... egy éve nem látta már őt, várta már ezt, de közben görcsbe szorult a gyomra. Vajon mennyit változhatott egy év alatt ő is meg a lány is? 
Mi lesz, ha újra találkoznak?
Sose gondolt bele abba, hogy esetlegesen többet érezhet valaki iránt szimpla barátságnál.
JJ gyakran mondta neki, hogy esetleg beszélniük kellene erről egyszer a többórás telefonbeszélgetés közben, de sose hozta fel a témát. Mindig csak hallgatta, itta és ette a vonal másik végén lévő személy szavait.
Rossi mindig csak megjegyezte, hogy "Ezek a mai fiatalok" meg hogy, "Ezek a kimondatlan szerelmek".

Szerelem...

Szerelem lenne az, amikor a tömegben kiszúrod az ezüst belettcipő medált és a szíved nagyot dobbanva húz felé? 

Szerelem az, amikor végre magadhoz szorítod és a zajos reptér hirtelen elcsendesül?