Nos, ahogy reméltem, ez a lépés felkeltette az érdeklődését. Miközben én szép nyugodt léptekkel indultam el vissza a nagyterem felé, mintha a világon minden a legnagyobb rendben lenne, hallottam, hogy Malfoy sietős léptekkel elindul utánam. Bevallom, nem igazán tudtam megállni a mosolygást, és igen élveztem, ahogy lohol utánam. A nagy Draco Malfoy.
- Mi a franc, Granger?! - szólt, majd a vállamra tette a kezét, és mivel sokkal erősebb volt nálam, könnyűszerrel maga fele fordított. - Azt hiszed, te irányítasz?
- Nem - ráztam meg a fejemet. Arcára már majdnem kiült az az önelégült vigyor, amit alapvetően utálok, viszont belegondolva eléggé vonzó tulajdonsága. De nem hagyhattam nyerni. - Tudom, hogy én irányítok.
Malfoy ekkor felnevetett, majd ismét közelebb lépett hozzám, halkabbra fogva a szót.
- Soha, Granger.
- Malfoy, maga meg mit csinál? - hallottuk meg aztán Piton professzor hangját. A professzor ma sem volt jó kedvű, sőt, hangjából és a nézéséből ítélve még a szokásosnál is morcosabb volt. Persze, hogy azonnal szétrebbentünk.
- Ez a mocskos sárvérű... - kezdte sziszegni a szőke, és bár tudtam, hogy nem gondolja komolyan, kicsit azért szíven ütött.
- Elég legyen! - csattant fel Piton, ezzel elcsendesítve növendékét. - Miss Granger, megtenné, hogy békén hagyja a házam diákjait? - fordult aztán felém. Elkerekedett szemekkel néztem rá.
- Tessék?! Professzor úr, maga nem hallotta, mit mondott rám Malfoy? - akadtam ki teljesen.
- Tíz pont a Griffendéltől! - harsogta. - Majd megtanulja, mikor kell befognia a száját. Mars innen, mind a ketten!
Így hát kicsit mérgesen indultam vissza a hálókörletembe. Malfoy a másik irányba indult el, és ezúttal nem jött utánam. Azt hiszem, Pitontól ő is fél egy picit.
Viszont ez nem segített a tényen, hogy tulajdonképpen miatta vontak le a Griffendéltől tíz pontot. És, hogy miközben Piton velünk volt, Malfoy arcára undor ült ki, ami szintén elég rosszul esett.
A nap további részében a tanórákon kívül nem történt semmi érdekes. Egyetlen egy probléma volt: nem tudtam figyelni, ugyanis teljesen más járt az eszemben. Újra és újra lejátszódott bennem a csók. Annyira furcsa volt az egész. Mármint, teljesen hirtelen jött, és Malfoy is hirtelen váltott erre a stílusra. Nem is nagyon értettem, ez pedig feldühített. Jobb szeretek mindent érteni vagy tudni.
Este azonban folytatódtak a dolgok. Mi, a prefektusok ugyanott gyülekeztünk, ahol tegnap is. Miután McGalagony kiosztotta, hogy ki melyik körletet kapja, mindenki útjának eredt.
Több okból kifolyólag nem szóltam Malfoyhoz. Először is továbbra is be akartam bizonyítani neki, hogy nem ő irányít. Aztán meg, amúgy is nehezteltem is rá egy csöppet. És kíváncsi voltam, mennyi idő után fogja megtörni a csendet.
Igazából, eleinte ő is csendben volt, majd pedig elkezdett morogni. Fogalam sincs, ezúttal mi volt az ócsárolás tárgya, viszont valószínűleg az épülettel kapcsolatos dolog volt, mert végül a Titkok kamrájánál jutott ki, és hogy nem igaz, hogy senki, még Dumbledore sem tudta, hol van és hogy nyílik.
Nos, én erre nem válaszoltam semmit, szépen csendben kullogtam mellette.
- Milyen érzés volt? - fordult felém aztán hirtelen. Továbbra is néma maradtam, így visszakérdezés helyett csak kérdőn néztem rá, így ő elmondta a teljes kérdést. - Amikor belenéztél a baziliszkusz szemébe és ledermedtél.
Felkuncogtam.
- Hát, igazából akkor semmilyen érzelem nem volt bennem. Minden megdermedt. Nem is emlékszem rá, őszintén szólva - válaszoltam neki.
- Tehát, ha akkor meglátogatott valaki a gyengélkedőn, azt se vetted észre? - kérdezte, mire megráztam a fejemet. Bólintott, hogy tudomásul vette, majd ő is szótlan maradt. Mindketten csendben ballagtunk egymás mellett. Őszintén szólva meglepett, hogy ez érdekelte, még sose kérdezte ezt tőlem senki. Mondjuk, lehet azért, mert egyértelmű volt rá a válasz. El is mosolyodtam ezen, ő pedig egyből kiszúrta.
- Most meg mi van, Granger?
- Semmi, semmi - legyintettem. Azt csak nem mondhattam neki, hogy "jajj, csak azon nevetek, mennyire ostoba is vagy". Malfoy unottan megforgatta a szemeit, miközben én a nevetésemet próbáltam visszatartani.
- Azt hiszed, teljesen hülye vagyok? - állt meg, így pedig követve példáját, én is ezt tettem. - Elmondom neked, miért kérdeztem.
- Hallgatlak - fontam össze magam előtt a karjaimat. Érdeklődve néztem rá, és már alig vártam, hogy halljam a választ. 
- Majd az este végén. Előbb még egy kérdés -emelte fel a mutatóujját a magasba. Ezúttal én forgattam meg a szemeimet. 
- Mond.
- Milyen érzés volt?
- Micsoda? - kérdeztem vissza unottan. Miért kell mindig húznia az ember agyát? Draco ekkor jól bevált szokásához híven közelebb lépett hozzám, majd kissé lehajolt, hogy egy vonalba legyen a szánk.
- Amikor tegnap megcsókoltalak - suttogta. Gondolkoztam ezerrel valami frappáns válaszon, de Merlin szakállára, nem jutott eszembe semmi. Pedig irányíthattam volna. Közelségétől viszont teljesen leblokkoltam. Szerintem egy egyszerű százfűlé főzet receptjét nem tudtam volna akkor elmondani.
És ő még tetézte.
Elmosolyodott, majd folytatta.
- Ezek szerint jó volt, nem igaz, kicsi Mio? - dörmögte, majd kezével gyengéden végig simított az arcomon.  Közben pedig beharapta a szája szélét. Nos, ekkora már a hideg rázott. Teljesen elvette az eszemet, és ő még mindig nem állt le.
- Szeretnél még egyet? - kérdezte, mire én zavarodottan bólintottam. Vágyakozóan néztem hol a szájára, hol pedig a szemébe. Vártam rá, hogy mikor csap le ajkaival. De nem tette. Ő a nagy Draco Malfoy. Csak ennyit mondott :
- Majd az este végén - azzal nemes egyszerűséggel kikerült, és tovább indult a ránk bízott folyosón. Szerintem hallani lehetett, mekkorát koppantam ezúttal. Malfoy vissza is fordult felém. - Mondtam, hogy soha nem irányítasz, Granger.