Végül persze aztán nagy nehezen, de felkeltünk, és miután Draco végre talált magának egy megfelelő inget (nehezebb feladat volt, mint gondoltam), elindultunk az ötödik emeletre. Személy szerint én kicsit féltem, hogy meglát minket valaki, egyrészt itt lent, másrészt a folyosókon. Dracon semmiféle érzelem nem mutatkozott. Úgy viselkedett, mintha nem történt volna semmi, beleértve az előbbi kis beszélgetésünket, vagy akár azt, hogy belógtam hozzá. Teljesen nyugodt volt, arcára pedig csak a szokásos arckifejezés ült ki: az általános undor.

- Hogy tudsz ennyire nyugodt lenni? – kérdeztem tőle, de válaszra sem méltatott. Először csak megráztam a fejemet, és elkönyveltem a megszokott bunkóságának, aztán hirtelen neki ütköztem, ugyanis Draco mindenféle előjel nélkül megállt. Mielőtt még bármit is mondhattam volna, a Malfoy fiú szájára tette a mutatóujját, ezzel jelezve, hogy maradjak csendben, majd óvatosan elővette a pálcáját. Már értettem miről beszél. A folyosó végéről hangok hallatszódtak, és bár a félhomályban nem lehetett látni a forrását, az egyértelmű volt, hogy bizony nem vagyunk egyedül a folyosókon. Draco feltartott pálcával, cselekvésre készen közeledett a folyosó vége felé. Ahogy közelebb értünk, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy nincs okunk félni. Csak Cormac McLaggen és Hannah Abbot szórakozott az egyik sarokban a padon: Cormac szokásához híven flörtölt ezerrel, Hannah pedig megállás nélkül vihogott, mint egy idétlen tinilány. Gondolom az a féleszű McLaggen a hülye meséivel etette a hugrabugos lányt, akinek ez annyira tetszett, hogy simán engedte, hogy a nagy sztorizás és nevetgélés közben a srác a combját fogdozza. Egy pillanatig megvetést éreztem, de aztán hamar rájöttem, hogy én sem vagyok különb. Ráadásul, én az ellenséggel barátkozok.

Draco leeresztette a pálcáját, és rám nézett.

- Most nem azért, de csak engem idegesít kurvára ez a McLaggen kölyök? – kérdezte.

- Nem hinném, szerintem is irtó bosszantó srác – válaszoltam vállrándítva. Talán ekkor hibáztunk, hogy beszéltünk. A következő pillanatban ugyanis egy pálca fénye világította ki mindkettőnk szemét, Draco nyakának pedig neki szegeztek egyet. Hát, nem mondom, hogy nem ijedtem meg. Egyenesen levert a víz. Az első gondolatom az volt, hogy ez biztosan Piton és hogy most végünk.

- Mit csinálsz itt, Malfoy? – kérdezte tőle az az irritáló hang. Cormac McLaggen. Még soha nem örültem ennyire a megjelenésének, bár most is meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben, csupán azért, mert megszólalt. De legalább nem a bájitaltan tanárunk.

- Szerintem rohadt gyorsan tedd el azt a pálcát – sziszegte Draco agresszívan. Azt hiszem nem örült neki, hogy valaki, akit egyébként nem kifejezetten kedvel, hajnalok hajnalán, tulajdonképpen ok nélkül szegez pálcát a nyakának.

- Miért tenném? – kérdezte Cormac szemtelenül nevetve. – Bajban vagy.

Draco csak dühösen nézett rá. Fogalmam sem volt, mit tervez, de azt tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége.

És valóban: Draco a következő pillanatban előrántotta a pálcáját, és már szórta is az átkot.

- Stupor! – kiáltotta el magát, de Cormac reflexei nagyon jók voltak (nem hiába játszott mindig örző poszton kviddicsben), így el tudott ugrani Malfoy varázslata elől. Hannah egy apró sikolyt hallatott félemében, és automatikusan hátrébb ugrott. Jómagam pedig egyelőre csak csendes figyelője voltam az eseményeknek. Nem tudtam, mit is kéne csinálnom. Végül úgy döntöttem, megpróbálom megállítani felügyelő társamat.

- Draco! – nyúltam a karjáért, hogy visszahúzzam, de nemes egyszerűséggel lerázta magáról a kezemet. Közben továbbra is pálcájukat feltartva néztek farkasszemet a griffendéles fiúval.

- Relaxo! – kiáltotta ekkor hirtelen Cormac. Tudtam nagyon jól, hogy ezzel az ártással meg tudja bénítani Dracot. Utóbbi személy pedig látszólag nem volt felkészülve erre, így gyorsan nekem kellett cselekednem. Gondolkodás nélkül Draco elé álltam, és mielőtt még az ártás elérte volna, kimondtam a világ egyik leghasznosabb bűbáját, hogy megvédhessem magunkat.

- Protego!

És azzal ott is volt előttünk egy pajzsszerű képződmény, ami nem csak hogy megvédett minket, de az ártás egyenesen visszaverődött Cormacre. Megbénultan feküdt a földön. Hannah ijedten guggolt le hozzá, hogy megnézze, él-e még egyáltalán. Természetesen élt, ez az ártás csak pár percig hatásos.

- Meg tudtam volna védeni magamat! - morogta oda nekem Draco, amikor elhaladt mellettem, hogy ő is megnézhesse ellenfelét. Elképedve néztem rá. Teljesen egyértelmű volt, hogy nem tudott volna semmit sem reagálni, és ha én nem lépek közbe, most ő feküdne a földön.

- Abbot! – szólította meg Malfoy ezúttal a hugrabugos lányt. Hannah remegve nézett fel rá. – Történt bármi is itt köztem és McLaggen között? – Hannah félve megrázta a fejét. Megszólalni sem mert. Az esze viszont vágott, mert tudta, milyen választ vár tőle a mardekáros fiú. – Helyes válasz.

Azzal már tovább is állt. Teljesen úgy kezelte ezt az egészet, mintha az ő dicsősége lenne, hogy most legyőzte Cormacet. Pedig az egyetlen „dicsősége" az volt, hogy sikerült annyira megfélemlítenie Hannah Abbot-ot, hogy az képes volt letagadni az egész történést. És komolyan, annyira Malfoyként viselkedett, hogy fél percen belül már nyoma sem volt. Egy szó nélkül ott hagyott engem.

- Ne haragudj, Hannah, nem hagyhattam, hogy... - kezdtem szabadkozni, de az eddig remegő szőkeségtől én mindössze egy szánakozó pillantást kaptam.

- Már értem, miért nem kerültél a Hugrabugba... - mondta lekicsinylő hangnemben, utalva arra, hogy az ő házában a fő értékek a hűség, a becsületesség és a sportszerűség. Felháborított, hogy ezt mondta nekem, de aztán belém hasított a felismerés, hogy igaza van. Abszolút nem voltam sportszerű vagy hűséges egy, a saját házamból való diákkal. Sőt, mi több, gyalázatos griffendélesként viselkedtem. Képes voltam megvédeni egy mardekáros diákot. Ha ezt valaki megtudja...

Megsemmisülten álltam ott mellettük. Draco teljesen elvette az eszemet. A szívem mégis azt súgta akkor, hogy meg kell őt védenem. Elég csapás érte már, nem kell most még ez is.

És ahogy ott álltam, és magammal veszekedtem, azon kaptam magam, hogy az ésszerű érveim ellen egyfolytában csak védem Malfoyt. Ez pedig elfogadhatatlan.

- Kössz szépen, Granger – hallottam meg újra azt az idegesítő hangot, ami pedig egyet jelentett: az a féleszű Cormac észhez tért.

Ron ennél a résznél felnevetett. Sohasem bírta elviselni a Cormac McLaggen nevezetű fiút, legfőképpen a hatalmas arca és becsvágya miatt. Ez mellett az is mindig idegesítette a legkisebb Weasley fiút, hogy anno Cormac majdnem megszerezte előle az őrző posztot a griffendél kvidics csapatában. Arról meg már nem is beszélve, hogy a hatodik évben hogyan legyeskedett Hermione körül... Ahogy ez az emlék előtört Ronban, el is szomorodott egy kicsit. Eleinte valóban utálta Hermionét, de az idők során elkezdett rá máshogy tekinteni. És valamiért úgy gondolta, a lány is többet érez iránta. Ebben pedig részben igaza is volt, hiszen nem véletlen történt meg köztük az a csók sem.

Hermione Granger igenis vonzódott Ronhoz, de nem annyira, hogy ez felül múlja a Draco iránti hatalmas szerelmét. Pedig a lány is próbálkozott. Habár nem szép dolog, de azt remélte, Ron majd elfeledteti vele a Malfoy fiút. Sajnos, vagy nem sajnos ez nem működött.

A mugli származású lány eközben éppen a Malfoy kúria felé tartott, aminek létszáma a csata után igencsak lecsökkent. Bellatrix Lestrange Molly Weasley által apró darabokra szakadt és egyszerűen elporladt. A férje, Rodolphus visszakerült az Azkabanba, de nem sok időt töltött ott. Elég hamar megkapta a dementorcsókot. Lucius Malfoy pedig szintén az Azkabanba került, egyelőre ideiglenesen, befolyásos ember lévén ugyanis még volt előtte egy-két tárgyalás, hogy valóban bűnös-e. Persze, mindenki tudta, hogy az. Halálfaló mivoltát egy percig nem titkolta, és habár a Sötét Nagy Úr bukása után készen volt azt az „áldozatot" meghozni, hogy a jó oldalra áll, ezzel még csak rontott a helyzetén: az egész Mágiaügyi Minisztérium egy gyáva baleknak nevezte az egykor fölöttük álló Malfoyt. És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy nem egyszer alkalmazta az Impero átkot családján. A felesége, Narcissa azonban ezek ellenére is küzdött a férjéért. Sissi ugyanúgy halálfaló volt, leginkább Lucius és Bellatrix hatására. Hivatalosan őt is a Wizengamot elé kellett volna állítani. Csakhogy Bellatrix és Rodolphus halálával a kis Lysanor nevelése teljesen Narcissára maradt. A Minisztérium őt nevezte ki gyámnak, ez pedig felülírt mindent. Narcissa az évek során bizonyította, hogy nagyon jó anya és tulajdonképpen semmiféle harcban nem vett részt, nem is volt igazi bűnös, egyedül a karján lévő, mára már halványan látszódó sötét jegy tanúskodott a nő múltjáról. Egy dolgot akart egész életében: a családját összetartani. Ezért pedig képes lett volna bármit megtenni. Lucius iránt érzett hatalmas szerelme és hűsége a mai napig benne élt.

Az asszonyban azonban kétségek támadtak, amikor Draco elmondta, hogy mit művelt vele az apja. Mégiscsak, a fiát szerette a legjobban a világon. És Draco úgy gondolta, az apja bűnös. Narcissa szeretett volna kiállni mellette, de nem tudott nekimenni a férjének, az előbb említett szerelme miatt.

Így hát a feje tetején állt minden a Malfoy család körül. Minden héten bekerültek a Reggeli Prófétába, bár semmi érdemlegeset nem írtak róluk. Csak mentek a találgatások, ilyen szalagcímekkel, mint „Hova kerül Bellatrix Lestrange eltitkolt kislánya, ha a nagynénje az Azkabanba kerül?", vagy „Lucius Malfoyra még vár a Wizengamot". Narcissa teljesen kiborult, de ezt próbálta leplezni immár nyolc éves nevelt lánya, Lysanor előtt, aki most is ugyanakkora figyelmet igényelt. Bezzeg a fia szinte egész nap a szobájában kuksolt, ki sem lehetett onnan mozdítani. Mintha elvesztette volna az érdeklődését minden iránt. Egy dolgot kivéve.

És az az egy dolog pedig éppen abban a pillanatban hopponált Draco Malfoy szobájába.

- Granger! – csillant fel az egykor marderkáros fiú szeme, amint meglátta szíve szerelmét, Hermione Grangert. Azonnal fel is pattant, majd hatalmas karjaival szoros ölelésbe zárta a lányt, aki csak úgy bújt hozzá, mintha az élete múlna rajta.

Most, hogy vége lett a csatának, nem voltak többé halálfalók, és a két fiatal is kirepült a Roxfort falai közül, nyíltan vállalhatták kapcsolatukat. És bár Hermione nem először járt a kúriában, teljesen más volt ezt úgy csinálni, hogy mindkét fél azon retteg, mikor fognak lebukni. Na meg, Hermione végre elmerte mondani a barátainak is. Ez pedig egy hatalmas mérföldkő volt a párnak.