|Emma szemszöge|

- Én.. 
- Igen? - vajon mit akar elmondani? Ugye nem.. könyörgök csak azt ne amire én gondolok!
- Én szerelmes vagyok! - bökte ki végül. Ó ne.. erre gondoltam. Megint koslathatunk a srác után, hasonlóan, mint Milánnal tettük még szeptemberben.
- Nagyon jó! - hazudtam - Hogy hívják?
- Már nagyon sok ideje rejtegetem, de a Robinak, tudod az osztálytársunknak, tetszem és egy csomó ajándékot kezdett el küldözgetni, amikor megmondtam neki, hogy még kell egy kis idő.. aztán elkezdett Messengeren is írogatni, majd elkezdtünk beszélgetni és szép lassan beleestem..
Tudod én szívesen kihúználak a bajból.. - gondoltam. 
- Szívből örülök! - mosolyogtam. Mégsem lehetek rá dühös amiért szerelmes!
- Várjunk, nem vagy mérges? 
- M-mi? Ja, nem nem! Miért lennék?
- Nem tudom.. nekem Ő már a második kiszemeltem, neked meg még egy crushod volt és..
- Nyugi, én inkább örülök ennek! Így elég a te szerelmi életeddel foglalkozni. Gabi már a múlté..
- Biztos? - mélyen belenézett a szememben. Alig tudtam neki így akármit is mondani, vagy ha sikerült is volna tuti, hogy az a teljes igazságot elregéltem volna neki. Bólintottam.
- Akkor jó. Na, mit csináljunk? - Mi? Nem kezdett el áradozni róla? Akkor talán mégsem lesz annyira rossz. 
- Nem tudom. Talán elmehetnénk a cukrászdába, nincs messze.
- Nem gondolod, hogy elveszünk? Én még soha nem voltam arra, ahogy te sem. - nézett körbe a Daniella, mivel valóban nem tudta, hogy merre lehet a cuki. 
- Nem hoztál telefont? Van GPS rajta nem? 
- Nem hinném. - Ella elkezdett turkálni kabátja zsebében. Onnan előhúzott pár zsepit, egy szemüvegtartót (hogy a francba fért az bele?), szájfényt és  egy karkötőt. A másik zsebében volt valami, de ezek szerint nem a telefon. - Semmi. Otthon hagytam. És te?
Az én kütyüm is náluk maradt, azt hittem, hogy ő hozza majd az övét.
- Nálam sincs, bocs. 
- akkor szépen itt maradunk és beszélgetünk. - ült vissza a padra, mert közben már az indulásra készülve felálltunk.
- Naaaa, nem akarsz felfedezni? Mi leszünk Dóra és Csizi! - nevettem és megpróbáltam felhúzni ülőhelyéről, aminek az lett az eredménye, hogy szegény majdnem előrebukott.
- Nem. Anyu nem fog örülni, hidd el! 
- 5 perc az út. Ott eltöltünk 20 percet amíg megesszük a sütinket és vissza megint 5 perc. Délre simán visszaérünk!  Még 10 óra is alig múlt el!
- És ezt honnan tudod? Telefonod sincs itt! 
- Amikor elmentünk a faliórátok azt mutatta.. most gyere! - megfogtam a kezét és elrángattam az utca végéig. - Látod? Az ott a cukrászda! - mondtam a rózsaszín épület felé mutatva.
- Jó, akkor menjünk. - Daniella kihúzta a kezét a szorításomból és el kezdett futni. - NA MI AZ? NEM JÖSSZ?
Nevetve utána szaladtam. A zebrán majdnem elütöttek, a járdán kis híján beleakadtam egy ruhába, amit egy nő vitt a kezében és még egy macskának is sikerült neki mennem, de nagyon nem érdekelt. Amint beértem a Daniellát ő lelassított és az út további részét fulladozva sétáltunk végig.  

~A cukiban~

-Mit kértek lányok? - mosolygott ránk kedvesen a hatvanas éveiben járó néni a pult mögül. 
- Daniella? - fordultam barátnőm felé, aki éppen a kabátját akasztottam fel a fogasra. 
- Van krémesük?
- Persze! - az eladó felnyitotta a hűtőpultot - Mennyit kérsz?
- Egyet, köszönöm. - lépett mellém barim pénztárcájával a kezében. - Majd fizetem a tiédet is!
Csodálkozva néztem rá.
- Te hoztál magaddal tárcát? Nem is mondtam, hogy idejövünk amikor elindultunk.. 
- Mindig van nálam. - mosolygott. Szóval ez volt a bal oldali zsebében...
- Ó, oké. Én egy csokis muffint kérek szépen! - mutattam az üvegen keresztül a sütire.
- Egyet? Rendben van! - a néni kivette az édességeket és egy-egy papírtányérra tette őket. - Tessék!
A kezünkbe adta a finomságok és megmutatta nekünk hova tudunk leülni. Daniella gyorsan fizetett és odasiettünk az asztalhoz.
- Vissza fogom fizetni és nem el kell hogy fogadd majd! - erősködtem.
- Neeeem! Meghívtalak és kész. - szólt vissza.
- Vissza adom azt a kicseszett 800 forintot és pont. Végeztem.
Ekkor beállt a kínos csönd. Nem szóltunk egymáshoz, csak ettünk. A csendet a rádióból szóló 'Do it like a dude" szakította meg. Én - aki ismerte - rögtön elkezdte énekelni és nem volt ciki egyáltalán, mert rajtunk kívül senki nem volt az üzletben.
- Mi a..? Nagyon jó hangod van! - nevetett barinőm, én pedig tovább kornyikáltam. - Várj ezt a részt én is tudom!
Így történt, hogy két idióta lány, egy full üres cukrászdába énekelte azt, hogy "Csináld úgy, mint egy csávó, csináld úgy, mint egy tesó" miközben sütit ettek. 
Miután megettem a süteményemet felnéztem a falra, ahova egy óra volt felakasztva.
- Látod? Még csak háromnegyed tizenegy van! 
- Hát ez az.. otthon lesz ebéd. Lehet nem kellett volna ennyit ennünk. -  nézett rám. - Ha nem esszük meg az otthoni kaját anya megöl.
- Csak nem.. 
Felálltunk az asztaltól, kidobtuk a papír-villát és -kanalat és egy hangos "Viszlát és köszönjük!" kíséretében kimentünk a cukrászatból. Csendben mentünk haza. Mivel nem kellett a sétáláson kívül semmit sem csinálnom, ezért elkezdtem gondolkodni (oh váó.. Emma te tudsz olyat?) mindenfélén. A barátságunkról a Daniellával, arról, hogy milyen jól nézek ki a kirakatban lévő ruhák a túloldalon, egy viccről, aztán.. aztán eszembe jutott a szüleim válása. Jobban belegondolva annyira nem lesz másabb. Apa úgyis alig volt itthon, meg nem is nagyon foglalkozott velem, sőt kifejezetten nem figyelt ha beszélek hozzá. De azért mégis.. Nagyon rossz érzés fogott el. Az hogy a családom nem lesz együtt elszomorított. 
Teljesen elbambultam sétálás közben, nem figyeltem a Daniellára és teljesen más irányba fordultam, mint ő. A helyzet az, hogy fogalmam sincs, hogy hol vagyok. Ebben az utcában még soha nem jártam, ezért féltem. Vissza akartam fordulni, de fogggggggalmam sem volt, hogy merről jöttem. Kész, lassan 6 éve itt lakok (mert nem ide születtem, csak 5 és fél éve elköltözünk Miskolcról ide) és még mindig nem ismerem a teljes várost. Majdnem 10 perc bolyongás után találtam meg az utcát ahonnan jöttem. A Daniella sehol.. Na szép.

|Daniella szemszöge|

Majdnem 10 percig kerestem az Emmát, mikor azzal a gondolattal a fejemben, hogy "Biztos már nálunk van", én is haza indultam. 
- Megjöttem! - nem jött válasz - Apa? Anyu? NÓRIII?!
A teljes ház néma. Mi van itt? 
- Emma te itt vagy? - senki. 
A konyhába érve egy lapot pillantottam meg az asztalon.
"Szia Daniella! Én és apád elvittük a húgodat az egyik barátnőjéhez. Azért mentünk ketten, mert apukádat kitesszük a munkahelyénél, mert a főnöke behívta.
                                                                                                                                                            - Anyu"

Ó, király.  És mi van az Emmával? 
Ekkor lépteket hallottam és egy ajtó csapódást. 
- KI AZ? - dugtam ki a fejem a főzőhelyiségből. Az Emma ott állt zihálva. - Úristen! Minden oké? Hol voltál?
- Eltévedtem.- nevetett.
- De hát ott voltál mögöttem! Én is észrevettem, hogy eltűntél, de ez hogy sikerült? -  kuncogtam már én is. 
- Azt hiszem a nagy templomnál lévő kereszteződésnél rossz fele mentem, de már nem tudom. Az a lényeg, hogy volt vagy hat másik utca. Meg egy templom. Bocsi, még mindig alig ismerem a helyet, anyuék ritkán engedtek el akárhova is, túlságosan féltettek...
- Jó, tereljük el a szót a szüleidről, fél óra múlva úgyis találkoztok! Addig érezd jól magad.
- Miért csak fél óra? - csodálkozott. 
- Meeeert, már fél 12 van... - nevettem fel kínosan. 
- Ó, nem baj. Viszont merre vannak a szüleid? 
Már mind a ketten a konyhába voltunk, de még véletlenül sem mentünk be a szobámba. 
- Elvitték a húgomat a Tamihoz, apát meg kirakja valahol anyu. De tessék, - a kezébe nyomtam a lapot. - olvasd el.
- Na jól van akkor. Anyud mikor ér? Mert itt kéne lennie amikor az én anyukám is itt van. - 
- Na nem! Elvonjuk a figyelmet a családi gondjaidról, amíg lehet ezt felejtsük el, csak lehangolt leszel tőle. - bevonszoltam a szobámba.

|Emma szemszöge|

A Daniella szobájába érve kicsit felderültem, mert néha inkább itt lennék, mint otthon.
- Megszeretnék neked valamit mutatni. - mutatott hátra a szekrényeihez és a polcokhoz. Fogadjunk, hogy most akarja megmutatni azokat az ajándékokat amiket Robitól kapott... 
És igazam lett. A torta szeletet - ami, mint kiderült ehetetlen, de ő akkor is megtartotta letakarva pl.
- Umm, nem gondolod ki kéne vinni a hűtőbe? - nevettem. Bár már korábban is ezt gondoltam, de akkor mégsem mondhattam azt, hogy "Daniella turkáltam a fiókodban és a a torta nem nézett ki valami jól, nem tudnád kivinni a konyhába?"
- Igaz! Heh, totál hülye vagyok. Egy perc. - kirohant a helyiségből kezében a tortával, én pedig megint egyedül maradtam a gondolataimmal. Csak néztem ki a fejemből és azon tanakodtam, hogy ez igaz-e vagy sem. Apu már rég fenyegetőzött a válással, de azt gondoltam, hogy amíg Zoé ilyen fiatal, nem vetemednek ilyenre.. Fel kell hívnom a húgomat. Emlékszem, hogy az asztalra tettem a telefonomat, de most nem volt ott. Zsebemben sincs.. Hol van?! 
Ekkor Daniella nevetve lépett be a szobába, A TELEFONOMMAL A KEZÉBEN.
- Gondolom már kerested. Direkt vittem el, hogy még véletlenül se gondolj arra, hogy beszélj valamelyik családtagoddal. De tessék, most odaadom. - nyújtotta felém a készüléket, én pedig dühösen kikaptam a kezéből.
- Kösz.
- Na, kíváncsi vagy a többi dologra amit kaptam? - teljesen be volt zsongva, mert már szaladt is a fiókokhoz és feltúrta őket. -  Ez a rózsa a kedvencem.
A virágot bár már láttam, de elismerően bólintottam, hogy "Valóban szép."
- Aztán itt van az is. - felemelt egy levelet. - Ebben írta le, hogy szeret. Szerintem őszi szünet után megkérdezem, hogy nem akar-e elmenni velem egy randira, vagy ilyesmi. És képzeld..
Megint kezdődik. Csak beszél és beszél. Meghallgatom szívesen, de ha már fél órája beszélnének neked arról, hogy nekik milyen sikeres szerelmi életük van, mindenki kezdene ideges lenni. Megint én és ti, kedves gondolatok.. Egyedül. Mi van akkor ha... nem fogom túlélni azt hogy nem lesz velem az apukám és a kis tesóm? Be fogok fordulni...