Allie szemszöge.

- Ismered a túloldalon lévő szomszédunkat? - kérdezte anya, mikor jöttem lefele a lépcsőn.
- Igen, Michael-el együtt járunk kémiára. - mondta.
- Akkor jó, mert ma este átjönnek vacsorára. - mosolygott.
- Mikor? - kérdeztem.
- Igazából 10 perc múlva már itt kéne lenniük. - mondta, mire bólintottam. Őszintén szólva mindig ideges leszek, ha cuki fiú jön át hozzánk. Nem számít, hogy kedvelem-e vagy sem, attól még ideges leszek. Nem kedvelem Michael-t. Alig beszélgettem vele, de azt nem tagadom, hogy rendkívül vonzó. Gyorsan felrohantam a lépcsőn, be a szobámba, a telefonom a zsebembe csúsztattam és elővettem egy fésűt, majd kifésültem a sötét szőkés-barna loboncomat. Megigazítottam a ruhámat és utoljára megnéztem magam a tükörben mielőtt lementem a földszintre. A csengő megszólalt és rohantam, hogy kinyissam az ajtót.
- Üdv! - mondtam, ahogy szembe találtam magam Michael-el és az anyukájával.
- Helló, bizonyára te vagy Allie - mosolygott az anyukája.
- Igen. - viszonoztam mosolyát. - Gyertek beljebb!
- Ő itt Michael - mutatta be a fiát.
- Igen, tudom. Labor társak vagyunk. - mondtam.
- Mikey, nem is mondtad! - ránézett, mire ő csak megforgatta a szemét. - Karen vagyok. Hívj nyugodtan így, nem kell ez a Ms. Clifford-os dolog, rendben?
- Rendben - mosolyogtam. - Anya, gyere ki a konyhából, megjöttek!
- Ó helló! - anya sétált ki az ajtón.
- Szia, Eve! - mosolygott Karen, majd Michael felé fordult. - Megyek segítek Eve-nek a konyhában, oké, Michael? "
Michael bólintott válaszként. Anya felém fordult. - Miért nem mentek fel a szobádba? Semmi rosszalkodás! - nevetett.
- Anya! - nyögtem, de ő csak nevetett és Karen-nel visszamentek a konyhába.
- Szóval fel akarsz jönni a szobámba? - kérdeztem Michael-től, mire ő megvonta a vállat. Nevettem és felvezettem a szobámba.
- Bekapcsolom a rádiót, hogy elkerüljük a kínos csendet, oké? - mosolyogtam, mire ő is felvillantott egy apró mosolyt és bólintott. Michael rendkívül idegesnek tűnt, mikor elfoglalta az egyik széket, ami a szobámban volt. Úgy tűnt, mintha remegne.
- Nyugi, Michael! Nem foglak bántani. - vigyorogtam. - Fogsz beszélni is? - kérdeztem, ahogy bekapcsoltam a rádiót.
- Talán - hallottam, ahogy megszólal és mikor ránéztem láttam, hogy vigyorog.
- Milyen szemtelen valaki. - nevettem, majd leültem az ágyam sarkára. - Hogy vagy?
- Jól. És te? - ugyanúgy válaszolt, mint tegnap, mikor megkérdeztem, amint hazafele sétáltunk a suliból.
- Nagyszerűen. Lassan kezdem megszokni ezt a helyet. - mondtam. - De te miért vagy csak jól?
- Mindig az vagyok. - megvonta a vállat, mire én sóhajtottam.
- Michael, te félsz tőlem? - kérdeztem.
Felnézett, megdöbbentnek tűnt, de válaszolt. - Nem.
- Azt hiszed, hogy bántani foglak?
- Nem.
- Idegesítő vagyok?
- Nem.
- Akkor miért viselkedsz így?
Újra rám nézett, majd körbenézett a szobában. Lassan lenyugodott. - Nem jövök ki jól az emberekkel. - végre válaszolt.
- Nos, engem nem érdekel, ha kínos vagy, vagy sem. Jó srácnak tűnsz.

A vacsora nem volt olyan kínos, mint vártam. Habár Michael félénk volt, ellentétben Karen-nel. Folyamatosan beszélt, nevetett, igazán megkedveltem. Azt hiszem nagyszerű barátja lehet anyának. Bárcsak rólam és Michael-ről is elmondhatnám ugyanezt. Tényleg a barátja akartam lenni és úgy tűnik, hogy neki is kéne egy barát, de mintha megtagadná, hogy azokká váljunk. Valami nem stimmel.