Michael szemszöge.

5 óra.

Hogy a francba telhet ilyen gyorsan az idő? Nem is tudok lépést tartani vele. A hangok és a véres nyomok mondják meg, hogy mennyi időm maradt még hátra, hogy megmentsem Alliet.

Mikor azt mondom véres nyomok, szó szerint értem. A falakon vérrel vannak üzenetek felírva és szavak halott embereken. Szerintem a második emeleten vagyok. Remélem, mivel nem hiszem, hogy meg tudnám csinálni, ha nem lennék közel. Bár lehet így se.

A szám száraz és a testem sajog. Megállás nélkül futok és folyamatosan verekedésbe keveredek az egyik őrült pácienssel, aki a sötétből bukkan elő. A zseblámpám kialudt, így csak a beszűrődő kis fényt látom.

Addig futok, míg elérek egy falat. Nekinyomom az arcom, amennyire csak tudom és egyik ajtótól a másikhoz megyek. Találnom kell egy térképet, így meg tudom találni merre van a lépcső.

Érzek valami éles, műanyag dolgot a falhoz ragadva és hunyorítok a sötétségbe. Homályosan ki tudom venni az alakját és a szavakat.

- Jézusom, de sötét van - motyogom. Jelenleg a harmadik emeleten vagyok. Basszus. Sietnem kell. A lépcső mögöttem van, a másik oldalt. Felsóhajtok és beleverem a fejem a falba. Elég gyengéden, hogy ne bántsam magam, de elég erősen, hogy kiengedjem a frusztrációm.

Meleget érzek mögöttem, megfordulok és tűzzel találom szembe magam. Hogy hogyan alakulhatott ki, nem tudom. Csak azt tudom, hogy forró lángok nyüzsögnek körül az emeleten, ahol most vagyok. A tűz mindent elnyel, ami az útjába kerül, és hamuvá égeti azokat.

- Basszus - nyögöm. A terem másik végébe kell jutnom, anélkül, hogy megégetne ez a rohadt tűz. A pólómat ráhúzom az orromra és a számra, megelőzve a füsttől való megfulladást. A falnak nyomom magam és lassan menni kezdek, elkerülve a tüzet. A füst égetni kezdi a torkom, így mikor félúton járok becsusszanok egy elkülönített szobába. Köhögve leülök a legközelebbi székre és próbálok levegőhöz jutni.

4 óra, 45 perc.  

Istenem, meg pihenni sem tudok. Ilyen ütemben, mire feljutok el fogok ájulni a fáradságtól vagy a kiszáradástól, talán mindkettőtől. Felköhögök és a pólómmal letörölöm az izzadságot a homlokomról, majd nyögve felállok. Lassan kimegyek a szobából, a testem a falhoz nyomom, távol tartva magam a tomboló tűztől. Visszatartom a lélegzetem és futni kezdek.

- Baszki - a kezem hozzáér valami forróhoz, jobbra nézek, ahol egy égő széket látok. Biztos kezdek megvakulni vagy valami, mivel nem is vettem észre. Vetek egy pillantást a most már hólyagos kezemre és összeszorítom a szemem fájdalmamban. Lassan megkerülöm a széket és a lépcső bejárata felé rohanok.

A lélegzésem nehéz és őrülten köhögök, megpróbálva kijuttatni a füstöt a tüdőmből. A szemem szúr és könnyes. Hunyorítok és ránézek a lépcsőfokra, agyafúrt lépcső. Egész végig fel kell másznom és nem késhetek, ha időben meg akarom menteni Alliet. Lassan teszek egy lépést felfelé, majd gyorsan kihagyok pár lépcsőfokot, hogy mihamarabb feljussak. Félúton orra esek, de gyorsan felállok és folytatom a futást. Az orrom nagyon fáj és érzem, hogy vér folyik le az arcomon, de nem foglalkozok vele. A lépcső tetején kiviharzom az ajtón, mire elvesztem az egyensúlyom és elesek.

- Egy kicsit ügyetlen vagy, nem? - hallok egy hangot, felnézek és egy lányt pillantok meg. Egy pisztoly van a kezében, de nem szegezi rám. Az ujja körül forgatja és mosolyog rám.

- Kopj le! - meredek rá. Nincs időm megbirkózni meg egy pácienssel.

- Ó, Michael! De én vagyok a jegy Allie megmentéséhez. - vigyorog.

- Mi a fenéről beszélsz? - letörlöm a vért az arcomról.

- Ismerem ezt a kórházat. Még a démoni ténykedésekkel is. - huncut csillogás villan fel a szemében, ahogy mondja.

- Démoni? Várj, te tudod? - döbbenek meg.

- Persze. Ezek mind a te hülye démonjaid. Allie miattuk van megkínozva az emeleten. Emberek miattuk halnak meg. De ez mind miattad van. - a szeme egy pillanatra arany színűre lobban, majd át feketére.

- Nem! A haláluk nem az én hibám! - kiabálom. Legalábbis ezt próbálom hinni.

- Mondogasd csak ezt magadnak, Mike! - kuncog. - Mindegy is. Mindent tudok rólad, Michael. És azért vagyok itt, hogy segítsek.

- Hogy a faszba tudnál te nekem segíteni? - megrázom a fejem. Vigyorog és nekem dobja a fegyvert. Elkapom és megfordítom a kezembe, megvizsgálom.

- Lehet szükséged lesz rá - mondja - De az még nem minden. Segíthetek túljutnod a pokoli lyukon. - a háta mögé mutat a sötétségbe.

- Mi van ott? - kérdezem, bár nem tudom, hogy tudni akarom a választ.

- A legrosszabb rémálmaid. És persze a következő lépcsőház.

- Miért kéne bíznom benned?

- Maradj csendben egy pillanatra! - felemeli a kezét, jelezve, hogy fogjam be. Csendben maradunk és percekig csak a nehéz lélegzésünk hallatszik. Majd egy fülsüketítő sikoly töri meg a csendet.

- Ez Allie! Oda kell jutnom!

- Pontosan. Szóval csak én vagyok az egyetlen lehetőséged, nem? Nem kell bíznod benned, de legalább adj egy esélyt.

Megfogja a jéghideg kezével a kezem és a sötétséghez húz. Azonban megállok, mielőtt belépnék.

- Ki is vagy pontosan?

- Hát, nem vagyok démon, de nem is vagyok angyal. - mosolyog csintalanul.

Veszek egy mély levegőt és követem a sötétségbe.

***

- Kérlek, elég! - könyörgök. - Hagyd békén!

Ó, törődsz vele?

Akkor még jobban bántjuk.

Ordítás töltő be a szobád, majd követi egy förtelmes kacaj. Könnyek folynak le az arcomon. Ez csak egy trükk. Emlékeztetnem kell magam, hogy csak próbálnak megtörni. De olyan valódinak tűnik. Az "anyukám" vonaglik és sír a földön. Vér folyik le az arcáról és fulladozva vesz levegőt. Zokogni kezdek. Eddig végignéztem, ahogy Luke-ot, Calumot, Ashtont és Mr. Robinsot megkínozzák és most az anyukámat. Bár ezek nem ők. Csak köd és fény, amik valós emberi személlyé vannak formálva. Mindegyiket meg kellett ölnöm, hogy elmenjenek. A kezembe van a pisztoly és fejbe kellett lőnöm őket. A haláluk olyan élethűnek tűnt, hogy megviselt.

Vess véget a szenvedésének!

- Nem! - ordítom. - Nem megy!

- Meg kell csinálnod, Michael! Nem valódi! Csak játszadoznak veled! - a furcsa "nem démon, de nem is angyal" lány mondja nekem. Végigkövet ezen a poklon és próbál a lépcsőhöz juttatni.

Még mindig megölheted magad.

Azzal is véget vethetsz a szenvedésének.

Az ötlet végigfut az agyamon. Az is használna, nem?

- Michael! Nem valódi! Nem használna semmit! - ordítja a lány. Veszek egy mély levegőt és lehunyom a szemem. Felemelem a kezem és a pisztolyt az alakra szegezem, ami úgy néz ki mint anya. Egy pillanatra kinyitom a szemem, hogy lássam pontosan célzok. Majd megnyomom a ravaszt és összerezzenek. Egy sikoly hallatszik majd csend. Kinyitom újra a szemem és "anya" meginog, szemei tágra nyílnak. Majd egy undok mosoly terül el az arcán és eltűnik.

Kifújom a levegőt. Hál' istennek vége. Bár valószínűleg még több is van.

- Michael, siess! - a lány újra megfogja a kezem, majd végigvezet egy újabb sötétségen.

1 óra.

Fel kell vennem a tempót.

- Oké, Michael. Menj fel a lépcsőn és a tetejére érsz. - a lány egy koromsötét szobába nyom.

- Biztos vagy benne, hogy itt van a lépcső?

Lelkesen bólogat. - Teljesen!

- Rendben - mondom habozva. - Kösz!

Megvonja a vállát. - De emlékezz valamire. Ezek a démonok holtan akarnak. Ez az egyetlen ok, amiért bántják Alliet és a többi embert.

- Tudom, miért mondod? - kérdezem.

- Csak akkor fognak leállni, ha te halott vagy. - mosolyog és eltűnik. Visszanézek a koromsötét szobába, ahol állítólag a lépcső van, majd lenézek a kezembe lévő fegyverre. Tudom mit kell tennem.

(Elnézést kérek az esetleges helyesírási hibákért, este van és fáradt vagyok, de minél hamarabb szerettem volna lefordítani nektek a részt ennyi kimaradás után) :)