Michael szemszöge.

Hallom, hogy Allie ordít fájdalmában és hangosan zokog.

- Úristen, úristen! - a korom sötét szobában tapogatózok a kezeimmel. - Hol vagy, szerelmem? Allie?!

- Allie! - Calum ordítja mellettem. Legalább tudom ő hol van. Még több visítás vesz körbe. Mintha az egész korház csak sikítana. Utálom. Kiráz a hideg ettől a félelmetes hangoktól. Az egyik falhoz megyek, érzem az utat az ajtó felé. Mikor odaérek, le-fel tapogatózom a falon, a villanykapcsolót keresve. Leszorítom a szemem, hogy kizárjam a kintről jövő pánik hangjait. Megtalálom a kapcsolót, felkapcsolom, de nem történik semmi.

- Basszus! - felnyögök a frusztrációtól. Megkeresem a kilincset és gyorsan kinyitom az ajtót. Kint is kialudtak a villanyok, és az sem segít, hogy megy le a nap, így az ablakon keresztül sem jön be sok fény.

- Mindenki maradjon a szobájában! Csak áramszünet van. - egy hang dörömböl végig a korházon. Visszanézek a szobámba, ahol van egy kis fény.

- Allie? - hívom. Nincs válasz.

- Nincs itt, Michael. - hallom Calumot.

- Hol van? - már majdnem ordítom.

- Fogalmam sincs - ki tudom venni az árnyképét a sötétségben.

Meg kell találnod.

Máskülönben halott lesz.

24 órád van.

- Calum! Úristen - pánikolni kezdek. - Van 24 óránk megtalálni őt, vagy halott lesz.

- Hogy érted? - kérdezi.

- ÚGY, HOGY ALLIE HALOTT LESZ HUSZONNÉGY ÓRA MÚLA! - ordítom, a hangom rekedtes kissé.

- Oké, oké. Nyugodj meg! - mondja Calum nyugodtan, de hallom a pánikot a hangjában.

- Mit fogunk csinálni? Baszd meg, baszd meg, baszd meg! - fel-alá járkálok. - Meg kell találnunk.

- Nem siethetjük el a döntésünket. - mondja Calum.

- Nem. Meg kell találnom. - kirohanok a szobából a sötétségbe.

- Michael! - kiabál utánam Calum, de tovább megyek a sötét folyosón.

- Basszus, basszus, basszus - motyogom, ahogy végigbotladozok a korházban.

- Uram, elnézést? - hallok egy hangot mögülem.

- Mi van? - csattanok fel és megfordulok, üdvözölve egy zseblámpával, ami a szemembe világít.

- Kijárási tilalom van, vissza kell mennie a szobájába! - mondja.

- Miért van kijárási tilalom? - kérdezem. - Csak áramszünet van.

- Nem - rázza meg a fejét. - Más is folyik itt.

- Elmondja? - kérdezem.

- Nem lehet, sajnálom. Bizalmas jellegű.

- Akkor nem megyek vissza a szobámba! - összekulcsolom a karom.

- Sajnálom, de muszáj... - félbe lett szakítva, mikor valami megütötte a nyakát, és a földre zuhant. Valaki felveszi a zseblámpát a padlóról, átnyújtja nekem és felkapcsolja a sajátját.

- Tristan vagyok. - vigyorog.

- Te is a terápiás csoportban vagy, nem? - kérdezem. Ismerősen hangzik a neve.

- Aha, én vagyok a skizofrén szörnyeteg - kuncog. - Te pedig Michael.

- Igen, az őrült. - mondom.

- Hát, Michael. Szeretnéd tudni, mi folyik itt? - kérdezi, és bár az egyetlen fényforrás a zseblámpánk, így is látom a csintalan csillogást a szemében.

- Tudsz te bármit is?

- Mondjuk úgy, hogy manipulatív vagyok. - vigyorog, és megforgat egy tárgyat a kezében. Rávilágítok, egy kés, vér van rajta.

- Nem vagy valami kellemes, mi? - mondom szarkasztikusan.

- Akarod tudni, mi folyik ebben a kibaszott lyukban, vagy nem?

- Mondd.

- Szerintem, valamiféle terrorista dologgal vagyunk szemben. Fogva tartanak egy lányt a legfelső emeleten. Ordítozik és sír. Senki sem tudja, mi baja. Még van legalább két halott test mindegyik emeleten, ennyi, a kis kihallgatásaim nélkül.  - Tristan letörli a vért a késről a pólójával.

- Egy lány? Tudod ki az? - kérdezem. Majdnem 100%-ig biztos vagyok benne, hogy Allie az, de egy részem azt reméli, hogy nem.

- Nem, nem tudom. Szerintem senki sem. És még van egy üzenet az öngyilkosok részlegén. A bolondok részleg mellett. Az üzenet nagy, és vérrel van írva. Csak annyi, hogy "24 óra". Nem tudom, mit jelent.

- Basszus - kifújom a levegőt. Hogy fogom ezt megcsinálni? - Azt mondtad, a lány a legfelső emeleten van, igaz?

- Igen - bólint Triastan.

- Tudsz még mást is? - kérdezem.

- Emberek halnak meg percről percre. - beledobja a kést a sötétségbe. Egy sikoly, és egy puffanás. - Bár annak lehet én vagyok az oka.

- Mi a faszért ölsz embereket? - ordítom.

Tristan egy kicsit megriadt a kitörésemtől. - Nyugi, ember. Csak szórakozom egy kicsit. Más is öl embereket. Sokkal hátborzongatóbb, mint én. Én is bármikor meghalhatok. Szóval csak hagyom kielégíteni a vágyaimat.

Nem értem, hogyan gondolhatták az orvosok, hogy őrült vagyok. Nem ezekkel az emberekkel a korházban. Erre a srácra a "őrült" szó összes definíciója illik.

23 és fél óra.Nem akarod, hogy a csodálatos barátnőd meg legyen kínozva, ugye?

Vagy inkább Calumot akarod visszakapni?- Működik a lift? - kérdezem Tristant.

- Nem, haver. A lépcsőt kell használnod. Sok sikert vele. Valami furcsa dolog van velük. - válaszol, majd elindul az ellenkező irányba. Érzem, hogy pánikolni kezdek. Még 23 és fél óra. Ez sok idő, nem igaz? Úgy tűnik, míg kitalálok mindent, amit tennem kell. Ha "valami furcsa" dolog történik a lépcsőkkel, lehet kicsit nehezebb lesz feljutni a legfelső emeletre. Kétlem, hogy a páciensek a szobájukban maradnak, szóval ez még egy probléma. Valószínűleg több olyan beteg is van, mint Tristan és az nem jó. És végül, sötét van és fogalmam sincs, hova megyek.

Veszek egy mély levegőt és lehunyom a szemem. Meg kell tennem. Allie-ért. Minden Allie-ért van.

A zseblámpát használom, hogy megkeressem a földön az embert, akit Tristan megölt. Egy orvos volt, és egy kés van a mellkasába fúródva. Odamegyek hozzá és kifújom a levegőt. Remegve kihúzom a kést a mellkasából. Lehet szükségem lesz rá.

Ordításokat lehet hallani mindenhol. Hébe-hóba csak sikítások a fájdalomtól vagy a félelemtől. Utálom.

- Michael? -  egy ismerős hang szólal meg mögöttem.

- Mi van, Calum? - kérdezem durván.

- Jól vagy? - kérdezi.

- Nem. Kurvára nem vagyok jól. Meg kell keresnem a kurva lépcsőt, hogy megtaláljam Alliet. A legfelső emeleten van, oda kell jutnom.  - mondom.

- Minden az én hibám, sajnálom. Hamarabb el kellett volna mennem. Rávilágítok a zseblámpával az arcára, a szeme puffadt és piros, könnyek folynak le az arcáról.

- Nem a te hibád, Calum! A démonoké. - mosolygok. Most már értem miről beszélt, mikor megpróbált meggyőzni, nem az én hibám, hogy meghalt.

- Annyira sajnálom. - a hangja rekedtes.

23 óra és 15 perc. Basszus.

- Oké, elég a nyálas bocsánatkérésekből. Kurvára sietnünk kell és meg kell találnunk Alliet. - mondom, Calum pedig a pulóvere ujját használja, hogy letörölje a könnyeit.

- Menjünk akkor!