Michael szemszöge.

Az egyik karom Allie válla fölött van átrakva, ahogy a szoba végében ülünk, ahol az óráink lesznek tartva. Bármelyik percben elkezdődhet, de ebben a pillanatban a gyerekek, akik egy idősnek néznek ki velünk, csak beszélgetnek és hülyéskednek. Hébe-hóba pedig valaki ránk pillant.
- Ez hülyeség, azt hittem, ha már őrültnek vagyunk elkönyvelve, legalább nem kell iskolába járni. - nyögi Allie.
Kuncogok. - Én is. Az iskola az embereket őrülté teszi.
Körülnézek és látom, hogy a srácok többsége Allie-t bámulja, olyan nézéssel, ami nem egészen megnyugtató.
- Azok a srácok bámulnak, nem tetszik. - suttogom a fülébe.
- Aw, valaki féltékeny? - vigyorog.
- Nem szeretem, mikor az emberek így néznek rád. Az enyém vagy, csak az enyém. - mondom.
- Pontosan. Nem számít, hogy ha megbámulnak, örökké a tiéd leszek. - egy lágy puszit nyom az ajkamra, mosolygok. Aztán a "tanár" besétál a szobába. Úgy néz ki, mintha valóban orvos lenne.
- Üdv! Van két új páciensünk ma. Pár napig a korházi osztályon tartózkodtak, de tegnap este átköltöztek erre a szintre. Allie, Michael, kérem, álljanak fel! - az osztály előtt áll és int nekünk. Allie és én kórusban felnyögünk, de felállunk. Mindketten intünk egy aprót, majd visszaülünk.
- Dr. Johns vagyok, az egyik orvos itt és a ti tanárotok hétfőnként és szerdánként. - mondja, majd valami régi könyvről kezd beszélni. Allie és én hátul ülünk, a falnak támaszkodva, egész idő alatt beszélgetünk. Nem figyelünk az órán, elveszünk a saját kis világunkba. Amúgy se látom a lényegét egy elmegyógyintézetben tanulni. Egyszer az óra közben, a fény vibrálni kezd, pedig Allie megugrik.
- Félek, Michael - suttogja.
- Miért, bébi? - szintén suttogom.
- Már öt napja nem jöttek vissza. Bármelyik percben újra itt lehetnek. - mondja keserűen.
- De itt leszünk egymásnak, mikor ez a pillanat eljön. Megígértem, hogy kijutatlak ebből, emlékszel? - nyomok egy puszit a halántékára.
- Igen - mondja. Dr. Johnes folytatja a beszédét, most a matekról. Matematikából mindig is rossz voltam, így nem is próbálom megoldani a feladatokat a táblán. Ujjaimmal ütögetem az asztalon más-más dalok ritmusát, várom, hogy végre ebédidő legyen.
- Unatkozom, Allie. - motyogom.
- Itt nem segíthetek - kóstolgat. Rárakom a kezem a combjára és fel-alá simogatom, az asztal alatt.
- Michael! - szid csendesen, ahogy a kezem feljebb halad a lábán.
- Mi az? - kérdem ártatlanul, ahogy megszorítom a combját.
- Elég! - néz rám, tágra nyílt szemekkel.
- Idegessé tesz? - suttogom lassan a fülébe, érzem, hogy reszket.
- Michael - nyafog és én nevetek, szerezve pár pillantást a többiektől.
- Rendben, ebédidő! - jelenti be Dr. Johns, mire mindenki szaporán szedi a lábát ki a szobából. Allie meg én ráérősen megyünk ki és szerezzük meg az ebédünket, majd találunk egy üres asztalt a sarokban, messzi a többiektől.
- Máris elmondhatom, hogy itt lenni nem lesz nagy élvezet. - mondja Allie, én pedig bólintok egyetértésképp.
- És még nem is volt a terápiás ülés. - nyögöm. Hallom, hogy egy szék megmozdul, felnézek és látok egy lányt és egy fiút leülni mellénk.
Allie felhúzza a szemöldökét. - Segíthetünk?
- Alex vagyok, ő pedig Emma. - mondja a srác.
- Segíthetünk? - ismétlem.
- Az igaz, hogy ti ketten embereket öltetek? - suttogja Emma, én pedig a fulladás szélén állok.
- M-mi van? - köhögöm.
- Ez a hír járja. Azt hittétek, hogy démonok szálltak meg titeket és meggyilkoltatok számos embert. De valójában, csak őrültek vagytok. - válaszolja csendesen Emma. Hát, ez akkor megmagyarázza a furcsa nézéseket.
- Nem! Mi nem bántottunk senkit - zihálja Allie.
Alex és Emma megkönnyebbülten felsóhajtanak. - Hál' Istennek, nincs szükségünk még több gyilkosra itt.
- Vannak itt gyilkosok? - kérdezem.
- Igen, ketten. Mindig távol ülnek mindenkitől, az emberek alig veszik észre őket. Mindketten skizofrének.
- Oh - feleli Allie.
- Speciális kezelést kapnak és ilyesmiket, hogy biztosítsák, ne gyilkoljanak meg mást. - informál Emma.
- Az jó - mondom szarkasztikusan.
- Szóval, ha a mendemonda nem igaz, akkor miért vagytok itt? - kérdezi Alex.
- Túl sok kíváncsiság? - kötekedek.
- Mi vagyunk a legkíváncsibb emberek, akivel itt találkozni fogsz. Gyakorlatilag mindent tudunk itt. Kivéve rólatok, de ti csak tegnap este érkeztetek. - von vállat Alex.
- Miért vagytok itt? - kérdezi Emma.
- Az orvosok azt hiszik, őrültek vagyunk, pedig nem. - válaszol Allie.
- Még mindig a tagadás fázis, huh? - kuncog Emma.
- Nem tagadhatsz valamit, ami nem vagy. - mondom.
- Rendben - nevet Alex és a szemét forgatja. Egy sípolás hallatszik, jelezve, hogy vége az ebédidőnek. - Jobb lesz órára menni.
Az idő a terápiás ülésig nagyon lassan telik. Úgy tűnik, hogy a tanóra örökké tart. Aztán a "szabad időnkben"  Allie és én, csak ültünk az előszobában és beszélgettünk, mialatt a többiek suttogtak és bámultak minket. Majd találkozónk volt pár orvossal, akik azt mondták, hogy a napokkal ezelőtti biztonsági felvétel teljesen fekete volt, mintha valami eltakarta volna a kamerát. Ez kihozott a sodromból és végül behúztam egyet Dr. Peters-nek. Nem kaptam érte büntetést, figyelembe véve, hogy "őrült" vagyok, és nem tudom irányítani a cselekedeteimet.
Most egy kemény, műanyag székben ülünk, ami körbe van elrendezve. Még vagy tíz másik gyerek is itt ül a körben, az orvossal együtt.
- Két új páciens csatlakozik hozzánk ma. A nevem Dr. Garcia - mutatja be magát. - Allie és Michael, kérlek, álljatok fel!
Kórusban felnyögünk és felállunk, ismét.
- Kérem, mondjátok el a neveteket, a diagnózisotokat és egy dolgok magatokról! - mondja Dr. Gracia.
Allie kezdi. - A nevem Allie Robins, őrültként vagyok diagnosztizálva, még ha nem is vagyok az. Még csak kevesebb, mint 24 órája vagyok itt, de már is le akarom égetni ezt az épületet. - ezután leül, én pedig kuncogok, ahogy megforgatja a szemét.
- A nevem Michael Clifford. Őrült, de valójában nem és utálom az embereket. - újra helyet foglalok és vigyorogok, ahogy a társaság többsége sokkolt arckifejezéssel néz ránk.
- Igazán jól csináljuk ezt a pszichopata teljesítmény pár dolgot, nem gondolod? - suttogom, Allie halkan felnevet válaszként.
- Ez érdekes volt - mondja Dr. Gracia nyugodtan. - Most mindenki be fogja mutatni magát.
Egyenként, az összes beteg elmondja a nevét, a diagnózisát és egy dolgot magukról. Ez egyik skizofrén ember is itt van, a neve Tristan és szeret videojátékozni. Őszintén, normális gyereknek tűnik. Alex és Emma is itt van. Alex pánikbetegséggel és PTSR-el diagnosztizálták. Emma öngyilkosságot kísérelt meg és magában tett kárt. A furcsa az, hogy egyikük se néz ki úgy, mintha bármi bajuk is lenne. Igazából, senki se ebben a szobában néz ki úgy, mintha bajuk lenne. Mind átlagos tinédzsernek tűnik, mindaddig, míg a terápiás ülésre nem került a sor. Minden kérdéssel az orvos mélyebbre és mélyebbre hatol, a fél társaság sírni kezd. Dr. Garcia kérdezte őket családjukról és, hogy milyen csatát vívnak a fejükben. Kérdezte, milyen vágyaik vannak és, hogy mi az, amit utálnak. Néhány kérdés megrémisztett, főleg Tristan-é, mikor azt válaszolta, hogy minden doktor bőre a vágya ebben a létesítményben.
Most még Allie és én nem vagyunk őrültek, de elmondhatom, ha maradunk, azzá válhatunk, amit  az orvosok hisznek.