TWO

WE NEED TO TALK ABOUT KEVIN

"Több volt az, mint 11 hónap. Te is tudod."

_______________

Sam Winchester megint megtette. Otthagyta a normális életet. Összepakolta a táskáját és csendben kilopózott az éjszaka kellős közepén. Mindössze egy nőt és egy kutyát hagyott hátra, akik valószínűleg soha többé nem fogják őt látni.

Már nappal volt, mikor az Impala leparkolt Rufus egyik erdei kabinja előtt. Sam kiszállt, megközelítette az ajtót, majd lassan belépett a kisházba.

Dean éppen erre az alkalomra várt. A semmiből rávetette magát öccsére és hezitálás nélkül lelocsolta szentelt vízzel.

Mondani sem kell, az ifjabb testvér kellőképpen lesokkolódott.

   - Mi a…? Nem vagyok démon.

Dean ennek ellenére még nem végzett; Borax-szal is leöntötte.

   - Vagy leviatán. Mi…

Utolsó próbaként az idősebb előkapott egy kést és megvágta a karját.

   - Vagy alakváltó- állapította meg – Jó- feltápászkodott – Én jövök. Gyerünk. Csináljuk- tartotta a másik fél felé az üvegeket.

Sam szintén felállva megrázta a fejét.

   - Nem szükséges. Tudom, hogy te vagy az.

   - A francba, Sammy!- mérgelődött, s csak azért is végrehajtotta magán a teszteket – Rendben- mondta, mikor mindet befejezve rákötött egy kendőt a vérző karjára – Nos…

   - Nem tudom, hogy megöleljelek vagy lezuhanyozzak- nevetett fel.

Hamarosan a bátyja is csatlakozott hozzá.

   - Gyere ide.

Kitárta két karját, mire a fiatalabb boldogan megölelte.

   - Haver- húzódott el hitetlenkedve – Te… életben vagy. Mi a fene történt?

   - Hát, azt hiszem ha túl közel állsz a felrobbanó Dick-hez, kapsz egy ingyen utat a purgatóriumba.

   - Te a purgatóriumban voltál?- ámult – Egész végig?

   - Ja, repül az idő, mikor az életedért küzdesz.

   - Nekem mondod?- hallatszott a konyhából. Mindkét vadász odakapta a fejét, hogy lássák, amint a boszorkány karbatett kézzel nekidőlt a pultnak és őket figyelte. – Bocs, nem akartam megzavarni semmit, de kezdtem unatkozni.

   - Ő meg kicsoda?- méregette gyanakvón Sam.

Anastasia ekkor Dean-re nézett, tekintetéből tisztán kivehető volt az üzenet: ezt intézd te.

Az említett gondterhelten felsóhajtott.

   - Sam, ő itt Anastasia Monaghan- intett a lány felé – Stas, ő az öcsém Sam.

   - Hello- biccentett a szőke udvariasan.

   - Hello- másolta le a gesztust kissé zavartan – Ti meg hogy uh… Hogy találkoztatok? Pontosabban mikor?

   - Nos- fogott bele Anastasia – Én tartottam életben a bátyádat az elmúlt egy évben. Szívesen.

   - Már elnézést- forgatta a szemét Dean – De ki tartott életben kit? Mert ha jól emlékszem én voltam az, aki…

   - Az egyszeri alkalom volt- bökött felé a mutatóujjával – És csak azért szorultam rád, mert…

   - Hagyjuk a kifogásokat- vágott a szavába – Mindketten tudjuk, hogy csakis miattam vagy most itt.

A lány csupán megcsóválta a fejét.

   - Persze. Arasd le a babérokat. Miért is ne?

   - Én nem…

   - Várjunk egy kicsit- avatkozott közbe Sam – Ti a purgatóriumban találkoztatok?

   - Igen- felelték kórusban.

Ide-oda pillantgatott köztük.

   - De ez azt jelenti…

   - Stas egy boszorkány- zárta rövidre a testvére – Nem kell aggódnod miatta, nem fog bántani. Igaz?

   - Mhm- bólintott egyetértőn – A szavamat adtam. Nem kell félned tőlem.

Sam azt hitte csak álmodik. Először felbukkant a halottnak hitt bátyja, aztán meg kiderült, hogy igazából mindvégig a purgatóriumban volt, ahonnan valahogyan magával hozott egy boszorkányt.

Mi a fene? Egy napja még kutyát sétáltatott. Most meg…

   - O-Oké- nyögte ki nagynehezen, aztán inkább témát váltott – Nos, hogy jutottatok ki?

   - Bárki is építette a helyet, nem akarta, hogy ott legyek- intézte el ennyivel Dean.

   - Ez mit jelent?

   - A lényeg az, hogy itt vagyok, oké?

Sam jobbnak látta nem erőltetni a kérdést.

   - Mi van Cas-el? Ő is ott volt?

   - Cas nem jutott ki- válaszolta elkomorodva, közben besétált a konyhába.

   - Hogy-hogy?

   - Valami történt vele- magyarázta – A helyzet eléggé húzós lett a vége felé, ő meg csak… feladta.

   - Vagyis Cas meghalt? Láttad meghalni?

   - Eleget láttam.

   - Tehát nem vagy biztos benne?

   - Azt mondtam eleget láttam.

A rideg hangszínével magára vonzotta a kék szempárt, ami most kíváncsian vizslatta. Egy másodpercre belenézett, aztán rögtön el is fordult. Mindhiába, mivel ezután még ugyanúgy érezte magán. Szinte lyukat égetett a hátába.

Anastasia pontosan tudta mi történt az angyallal, s bár nem ismerte jól a vadászt, az számára is egyértelmű volt, hogy mélyen érintette őt a veszteség.

Valamilyen szinten meg tudta érteni.

   - Értem- engedte el Sam – Sajnálom, Dean.

   - Én is- motyogta. Benyúlt a hűtőbe és kivett három üveg sört, amit azután szétosztott maguk között. – Tudtad, hogy a telefonszámaid fele nem működik? Azt hittem meg sem fogod kapni az üzeneteimet.

   - Igen, é-én nem is kaptam meg őket- túrt a hajába zavartan.

   - Hogy-hogy?

   - Talán mert megszabadultam a mobiloktól.

   - Mert…?- vonta fel a szemöldökét válaszra várva.

   - Azt hiszem, hogy uh… Nézd, velem is történt valami az elmúlt évben- közölte – Már nem vadászok.

   - Kiszálltál?- hökkent meg.

   - Igen- bólintott – Te eltűntél. Cas sem volt sehol, Bobby pedig meghalt. Crowley még Kevint és Meg-et is elvitte ki tudja hova.

   - Szóval hátat fordítottál a családi vállalkozásnak?- kérdezte némi haraggal.

Anastasia majdnem képes volt érezni, amint a düh felgyűlt benne.

Egy része kezdte bánni a döntését.

Biztos jó ötlet volt ez?

   - Nincs családi vállalkozás, ha az egész család halott.

Ó. A halott család kártya. Áucs.

Na igen. Még valami, amit meg tudott érteni.

   - Én nem voltam halott- rakta le a sörét – Ami azt illeti, térdig jártam a szörnybelekben, egyiket gyilkolva a másik után, mert mi ezt csináljuk.

   - Igen, Dean- értett egyet – De ha jól tudom, éppen ez ölette meg a családom összes tagját. Senkim sem volt. Senkim. Életemben először teljesen egyedül voltam. Nem voltak terveim, semmi. Úgyhogy megjavítottam az Impalát és csak… vezettem.

   - Miután kerestél engem- bólintott. Az öccse néma maradt. – Kerestél engem, ugye Sam?- Nem felelt, csupán leszegte a fejét. Ezzel mindent elmondott. – Jó. Szuper. Mindig is mondtuk egymásnak, hogy nem fogjuk keresni a másikat. Okos. Jó neked. Persze ezt sosem tartottuk be, köszönhetően az egymás iránti mély szeretetnek. Ezúttal viszont nem így volt, igaz, Sammy?

Hangjából sűrűn csöpögött a gúny és méreg keveréke.

Anastasia nagyot nyelve lesütötte pillantását, ujjai a sörösüvegével babráltak.

Remek. Jó kis szituációba keverted magad, Monaghan.

Késő lenne eltűnni? Talán még nem.

   - Nézd, én még mindig ugyanaz az ember vagyok, Dean.

   - Jó neked- mondta szarkasztikusan – Mert én nem.

Azzal kiviharzott a hátsó ajtón.

   - Üdv újra itt.

[   ]

Mire Dean lenyugodott, már beesteledett. Visszajött a házba, majd leült a kanapéra egy telefonokkal teli dobozzal az ölében. Kihalászta az egyiket, beledugott egy fülhallgatót, aztán elkezdett hangüzeneteket lejátszani.

Eközben Sam vacsorát készített, Anastasia meg a második sörét itta az asztalnál kuporogva; térdek szokásosan felhúzva a mellkasához, szabad kezét pedig rajtuk pihentette.

A korábbi vitából kiszabadult feszültség továbbra is érezhető volt a levegőben, emiatt a csend most nem igazán töltötte el a lányt békességgel. Gőze sem volt átlagban mennyit szoktak vitázni a testvérek, de volt egy olyan sejtése, hogy a java még csak ezután következett.

Most először örült annak, hogy egyke volt.

   - Kértek vacsorát?- érdeklődött, leszedve az ételt a tűzhelyről.

   - Passzolom- morogta Dean.

   - Én kérek- tette le az üvegét Anastasia.

Sam lerakott elé egy tányérral, cserébe kapott egy apró biccentést köszönetképp. Megfogva a villát habozás nélkül nekilátott az evésnek.

Kishíján befejezte, mikor Dean végre felnézett és szúrós pillantásokkal illette az öccsét.

   - Mi az?- értetlenkedett.

Erre mindössze kirántotta a fülhallgatót a készülékből és újra elindította az üzenetet:

   - Sam Winchester, itt Kevin Tran. Crowley fogvatartott egy gyárépületben, de megszöktem. Nem tudom hol vagyok. Nem tudom, hogy ő vagy más démonok még a nyomomban vannak-e. Szükségem van a segítségedre. Hívj vissza. Kevin Tran voltam.

A démonok említésére Anastasia állkapcsa egy másodpercre megfeszült. Apró cselekvés, ám Dean figyelmét nem kerülte el.

   - Ez mikori?- kérdezte Sam.

Nem érkezett válasz, de megszólalt egy újabb üzenet:

   - Sam Winchester. Itt Kevin Tran. Egy hete hívtalak. Hívj fel, kérlek. Nem tudom mit csinálok itt, ember.

   - Oké, értem- sóhajtott fel Sam, abbahagyva az evést – Mi legyen, megkeressük?

Még egy üzenet:

   - Sam, itt Kevin. Én… Whoo! Olyan jól érzem magam- vihorászott.

   - Részeg?- ráncolta a homlokát.

Még egy:

   - Három hónapja annak, hogy magamra hagytál. Napi kb 4 órát alszom. De minden oké. Uh, ha még életben vagy, kapd be.

És még egy:

   - Kapd be!

Végül az utolsó:

   - Sam, eltelt hat hónap. Gondolom halott vagy. Ha nem, ne próbálj elérni. Nem tudsz. Többé nem hívom ezt a számot.

Ezt követően csend lett.

Anastasia igyekezett kivonni magát a szituációból és csakis a vacsorájára koncentrált, míg Dean dühösen felpattanva odasétált hozzájuk.

   - A kölyök a mi felelősségünk volt- mondta haragosan, mielőtt levágta a mobilt az asztalra – És te még a telefont sem voltál képes felvenni.

Ismét le kellett nyugtatnia magát, ezért elhagyta a szobát.

Mikor újfent kimerészkedett, egy szót sem szólt az öccséhez. Egyszerűen leheveredett a kanapéra és fellapozott egy magazint. Eközben Sam a srác hollétét próbálta lenyomozni a legutóbbi hívása alapján. Anastasia továbbra sem mozdult a székéből, csak tisztes távolságból figyelte az idősebb Winchestert, akiben a látszat ellenére még lappangott némi düh.

Akár egy lőporos hordó, gondolta. Bármikor kész a robbanásra. Ebben megegyeztek.

Pontosabban ebben is.

   - Rendben, hallgasd meg Kevin utolsó üzenetét még egyszer- nyomta meg a lejátszást – Hallgasd mi van a háttérben.

Anastasia összeszűkült szemmel meredt maga elé, azonban sikerült kiszúrnia valami újat a felvételen.

   - Nem lehet, hogy egy buszon volt?- tippelt.

   - De- bólintott Sam – Hallgasd meg megint.

Ezúttal úgy állította be, hogy a háttér legyen jobban hallható.

   - Utolsó állomás: Centreville- ismételte el a lány.

Dean érdeklődve feléjük fordította a fejét.

   - Centreville? Az hol van?

   - Michigan.

   - Miért ment volna oda Kevin?

   - Mert a középiskolás barátnője oda jár egyetemre.

   - Ez kevés.

   - Ez a legjobb nyom, amink van- érvelt.

   - „Amink”?- akadt meg a többesszámon.

   - Igazad volt- ismerte be – Ő a mi felelősségünk volt. Szóval… keressük meg, oké?

Akkor ez eldőlt.

Irány Centreville, Michigan.

[   ]

Anastasia egészen kényelmesnek találta az Impala hátsó ülését. Hátát az ajtónak vetve kinyújtotta lábát amennyire csak lehetett, két karját pedig összefonta a mellkasán. Fejét a támlára hajtva hallgatta a motor lágy búgását, illetve a rádióból halkan szóló zenét, ami a kínos csend kitöltésére szolgált. Majdnem sikerült elaludnia.

Majdnem.

A városba érve első dolguk volt motelszobát foglalni. Sam intézte a táskáik behordását, addig Anastasia és Dean becélozták a közeli ételautomatát. Amíg a lány választott magának, a vadász nekidőlt a gépnek és zsebretett kézzel nézelődött.

Figyelme nemsokára megakadt két kisfiún, akik játékpisztolyokkal kergették egymást.

   - Gyerünk! Elkaptalak!

   - Nem is.

   - Meghaltál!

   - Kizárt, nem haltam meg!

Anastasia kiszedte a kért édességet a kis résen keresztül, majd felegyenesedve követte az irányt, amerre Dean is tekintett. Abban a pillanatban, hogy kiszúrta a gyerekeket, felötlött benne egy lehetséges emlék, amit a jelenet a báty eszébe juttathatott.

Még számára is friss volt, mintha csak tegnap történt volna.

A hármas csapat úgy 4 hónapja lehetett együtt. Dean és Anastasia között változatlanul feszült volt a viszony, ami részben egy korábbi incidensnek köszönhető. Benny igyekezett felvenni a békebíró szerepét, ám legtöbbször nem volt egyszerű bánni a másik kettővel. Ahogyan gyakran megjegyezte nekik, annyit vitáztak, mint egy öreg házaspár.

Ironikus.

Jelenleg viszont kénytelenek voltak félretenni a nézeteltéréseiket és együtt dolgozni, ugyanis meg kellett találniuk valakit. Egy vámpírt, aki elvileg információt birtokolt az angyal, Castiel hollétéről. Dean mindenáron elő akarta keríteni a barátját, mert nélküle nem volt hajlandó távozni, szóval kezdődhetett a macska-egér játék.

Többnapos hajsza után végre a nyomára bukkantak… csakhogy elfutott előlük. Ők meg természetesen üldözni kezdték.

Anastasia teleportálást használva elékerült, majd egyből hasbadobta egy energiagömbbel, ami nagy lendülettel nekirepítette egy fának. Innentől Dean vette át, aki közben felzárkózott hozzájuk. Még jobban nekiszegezte a szörnyet a törzsnek, azt követően kése pengéjét a nyakához illesztette.

   - Mély levegő. Nyugalom- mondta kimérten – Hol van az angyal?

   - Te vagy az- ismerte fel – Az ember.

Huh. Egyre híresebb lett. Mondjuk nem csoda.

   - Hol van az angyal?- tudakolta erélyesebben.

   - Nem tudom.

   - Hmm- szája sarka megrándult, amint a vámpírt fürkészte. Feladta a faggatást, inkább beleszúrta kését a karjába, ezzel a fához szegezve a lényt. Ráérősen felmarkolta annak elejtett fegyverét, végezetül egyetlen mozdulattal lefejezte.

Ám ekkor a semmiből megjelent még egy és rávetette magát Dean-re. Leszorította a földre, próbálta megharapni.

Ekkor lépett közbe a boszorkány. Lerúgta őt a társáról, majd egy másik fának taszította. Vállát lefogva szabad kezét ökölbe zárta és ütést mért a mellkasára. Hála a mágiájának, könnyűszerrel áttört a húsán és csontjain, azután pedig szétárasztotta benne az erejét. Belülről égette ki a mocskot. Üvöltözött, száján és szemein keresztül lila fény sugárzott ki. Másodpercek múlva a hullája füstölögve hevert a porban.

Anastasia fejét Dean irányába fordította, aki a könyökén támaszkodva pislogott döbbenten.

   - Oké- nyögte ki ámultan – Elismerem, ez elképesztő volt.

A lány csupán biccentett.

   - Szívesen.

Egy nem messze elsuhanó autó dudálása szakította ki őket a bambulásból. Röviden összenéztek, igazolva, hogy mindketten ugyanazt látták, aztán besétáltak a motelszobába.

Sam a fürdőben tevékenykedett, mialatt Dean és Anastasia elfoglalta magát valamivel. Előbbi észrevehetően idegesen ücsörgött az ágya szélén, míg utóbbi a szokásos módon kuporgott egy székben az asztalnál és ette a csokiját.

   - Feszültnek tűnsz- jegyezte meg a szőke, szemeivel szüntelen vizslatva a Winchestert.

   - Hát, te sem vagy épp nyugodt- vágott vissza, miközben a lábával topogott a padlón.

   - Ezt miből gondolod?- vonta fel a szemöldökét.

   - Abból, ahogyan ülsz- intett felé hanyagul – Mint aki minden irányból a veszélyt sejti és próbál láthatatlan lenni. Mindig ezt csinálod.

   - Én nem is…

   - Majdnem egy éve ismerlek- vágott a szavába – Felesleges tagadni.

   - Nem ismersz engem- csóválta a fejét – 11 hónapot töltöttünk el együtt, de nem ismersz engem. Ami nem baj. Jobb így, hidd el.

Ezúttal Dean méregette őt.

   - Több volt az, mint 11 hónap- motyogta – Te is tudod.

Nem volt nehéz rájönni mire célzott. És igen, tudta.

Azt az időszakot soha nem fogja elfelejteni.

Lehetetlenség.

   - Jól vagytok?- lépett ki Sam a fürdőből, arcán átsuhant az aggodalom.

Anastasia némán bólintott.

   - Ja- tette ugyanezt Dean is – Hé, uh, mit szólnál ahhoz, ha kocsiba szállnánk és mennénk tovább?

   - Most?

   - Igen. Kevin nem fog magától előkerülni.

   - A kölyök túlélt egy évet nélkülünk- mondta – Rendben lesz még 12 óráig. Egyébként is, mikor aludtatok ti utoljára?

Dean hitetlenül megrázta a fejét.

   - Mi az?

   - Semmi. Ezzel nyugtattad magad az elmúlt évben? Hogy az emberek rendben lesznek?

   - Az emberek rendben voltak, Dean- érvelt – Ti is rendben vagytok.

Már amennyire.

   - Wow.

   - Nézd, azt tettem, amit megígértünk. Továbbléptem. Éltem az életem.

   - Ja, felfogtam.

   - Nem mintha teljesen megfeledkeztem volna mindenről- ült le a másik ágyra – Minden nap olvastam újságot. Hallottam sztorikat azokról a furcsaságokról, amiket üldözni szoktunk.

   - És mit mondtál? Hogy nem a te problémád?

   - Igen, és tudod mit? Az élet ment tovább.

   - Emberek haltak meg, Sam!

   - Emberek mindig meg fognak halni, Dean. Vagy egy másik vadász elintézte. Nem tudom, de a lényeg az, hogy most először sikerült belátnom, hogy nem minden egyedül rajtam múlik.

   - Hmm- hallgatásba burkolózott néhány percig – Szóval mi volt az oka? Mi késztetett arra, hogy csak úgy megállj? Egy lány? Volt egy lány?

   - A lánynak ehhez semmi köze- tagadta.

   - Vagyis volt egy lány- szűrte le.

   - Igen, volt- bólintott – Aztán meg nem volt. Egyéb kérdés?

   - Hogy hívták?- igyekezett könnyedebb vizekre terelni a témát Anastasia.

   - Amelia.

   - Hogy találkoztatok?- érdeklődött.

   - Én uh…- túrt a hajába zavartan – Elütöttem egy kutyát.

   - Wow.

   - Tudtam, hogy kutyaszagot éreztem a kocsiban- bökött felé Dean.

   - Én meg tudtam, hogy ki fogsz akadni.

   - Hé, a szabályok egyszerűek, Sam. Nem fogadsz el cigit egy olyan fickótól, akit Donnak hívnak és nincsenek kutyák a kocsiban!

   - Ezek meg miféle szabályok?- ráncolta a homlokát Anastasia.

Sam a fejét ingatva jelezte, hogy inkább ne is kérdezze.

   - És veletek mi van?

   - Mi lenne velünk?- kérdezett vissza a fivére.

   - Nézzetek magatokra. Rátok van írva. Remegtek. Feszültek vagytok- sorolta – Milyen volt?

   - Nem akarod tudni- vágta rá a lány komoran.

   - Nem hinnéd el, ha elmondanám- mondta vele egyidőben a báty.

   - Azért próbáld meg- kérte az öcs.

Dean hosszan kifújta a levegőt.

   - Véres volt- fogott bele – Zavaros. A legtöbb nap olyan érzés volt, mint egy kiképzőtábor a hőségben. De mégis volt benne valami…

   - Tiszta- fejezte be a boszorkány halkan.

A Winchester egyetértőn bólintott.

   - Igen.

[   ]

Néhány óra alvás után reggel máris indultak a helyi kollégiumhoz, hogy beszéljenek Kevin barátnőjével, Channing-el. A testvérek öltönyt húztak, amit a lány sajnos nem birtokolt, így kénytelen volt a kocsiban megvárni őket. Szerencsére nem tartott nekik sokáig, úgy 10 percen belül már jöttek is vissza. Mint kiderült, Channing nem látta Kevint, ráadásul utálja a srácot (csak addig szerette, amíg fényes jövő állt előtte). Tehát ez az opció kilőve.

Következett a diákok kikérdezése, amihez a csapat szétvált. Mivel Anastasia korábban nem csinált ilyet, ő most kivételesen Deannel maradt. Jópár embert leszólítottak, azonban mindegyik kísérlet sikertelen volt. Félóra elteltével feladták és inkább szereztek maguknak valami kaját az ebédlőben.

Sam a kültéri étkezőrészben várt rájuk, laptopja előtte felnyitva az asztalon.

   - Ezt nézzétek- fordította feléjük a gépet – Átfésültem a kampusz biztonsági kamera felvételeit arról az időről, amikor Kevin itt járt. Felismersz valakit?

Dean evés közben bólintott, mikor kiszúrta a baseballsapkát viselő fiút.

   - Rendben, vagyis Kevin eljött egészen idáig, de valamiért mégsem látogatta meg a barátnőjét?

   - Bementem a számtech laborba és megtaláltam a gépet, amit használt- mesélte tovább.

   - És?

   - Megtaláltam a weboldalt, amit látogatott, aztán a felhasználónevét, meghackeltem az oldalt, kiderítettem mikor máskor jelentkezett be ez a felhasználó, majd visszakövettem az IP címet az eredeti felhasználóhoz, Kevinhez, aki a jelek szerint ugyanazt a vezeték nélküli jeladót használta az elmúlt két hónapban.

A páros először csupán meglepetten pislogott rá.

   - Wow- hagyta abba a rágást Anastasia – Szóval te vagy az ész a családban.

   - Hé- fordult felé sértetten Dean – Ez nekem is ment volna.

   - Ó, lefogadom- mondta gúnyosan, közben bedobott egy darab sültkrumplit a szájába.

A báty erre megforgatta a szemét és visszanézett az öccsére.

   - Remek munka- jegyezte meg – El tudnád magyarázni úgy, hogy én is megértsem?

   - Egy iowa-i kávézóban van- egyszerűsítette le.

Amint befejezték az ebédet kocsiba ültek és tovább hajtottak Iowa-ba. A kávézóban a baristától megtudták, hogy Kevin minden nap beszökött a közeli templomba, ahol valószínűleg az ideje jelentős részét töltötte.

Nem is volt kérdés, hogy ellenőrzik.

   - Egy templom?- parkolt le Dean – Ez biztos?

   - A barista megesküdött, hogy látta Kevint idejönni- szállt ki Sam. Felsétáltak a lépcsőkön, aztán bekopogott. – Kevin. Itt Sam és Dean Winchester. Nyisd ki.

Semmi reakció.

Hát, egy próbát megért.

   - Intézem- verekedett eléjük Anastasia. Megérintve a kilincset lehunyta a szemét, mire tenyeréből lila fény áradt, a zár pedig kinyílt. – A mágia egy újabb előnye.

Elsőként lépett be, de bár ne tette volna; ugyanis ezáltal őt érte először az arcukba spriccelt folyadék. Alig csukta be a szemét és már tiszta víz volt az arca.

Remek. Ilyen se történt még vele.

   - Állj!- kiáltotta Dean – Nem leviatánok. Csak mi vagyunk!

Kevin végre leengedte a vizipisztolyt.

   - Mi a fene történt veletek, srácok?- tudakolta.

   - A lényeg? Én a purgatóriumban voltam. Sam elütött egy kutyát.

   - Tényleg?- hökkent meg, majd bocsánatkérőn elmosolyodott – Kértek törölközőt?

   - Én igen- tette fel a kezét Anastasia.

Kevin menten gyanakvón méregette őt.

   - Ő meg kicsoda?

   - Ő itt Anastasia- mutatta be Dean – A barátunk, úgyhogy nyugi, nem fog bántani. Nem mellesleg boszorkány.

   - Hogy mi?- kerekedett el a szeme döbbenten – Mióta barátkoztok ti szörnyekkel?

   - Jó kérdés- húzta végig tenyerét az arcán, egyáltalán nem sértődve meg a szörny jelzőn – Tudod mit? Hagyjuk a törölközőt.

   - Bízhatsz benne, oké?- győzködte az idősebb – Nem akar rosszat.

   - Ki tanította neked mindezt?- érdeklődött Sam, átterelve a témát az ablakokra és padlóra felfestett szimbólumokra.

   - Azt hiszem… Isten?

   - Isten megtanította neked hogyan ejts csapdába démonokat?

   - Technikailag, igen- fordult meg, elindulva a katedrálishoz.

   - Várj, várj- követte az ifjabb – Láttam, hogy Crowley elrabolt. De az üzenetedben azt mondtad megszöktél. Hogyan?

   - Hát, először egy gyárépületbe vitt- mesélte – Volt ott egy tábla, mint az előző.

   - Van még egy tábla? Még egy Isten Szava?

Dean készült utánuk menni, ám Anastasia megfékezte.

   - Nincs szükségem arra, hogy megvédj mások előtt- szögezte le a mellkasán összefont karokkal.

A Winchester összeráncolt homlokkal fordult felé.

   - Szörnyetegnek nevezett.

   - És? Nem ő az első, aki így hívott- vont vállat – Már hozzászoktam.

Ezt hallva meglepettség suhant át a kifejezésén.

   - Nézd, Stas…

   - Máskor ne csináld- zárta le ennyivel, mielőtt elsétált mellette.

Alig tett meg pár métert, mikor léptek hangzottak fel mögötte. Egyszerre érték utol a többieket.

   - Hány Isten Szava létezik?- kérdezte Sam.

   - Honnan kéne tudnom? Csak egy éve váltam prófétává.

   - Van ennek a táblának neve?

   - Démonok.

   - Mi volt benne a démonokról?- csatlakozott a társalgáshoz Dean.

   - Nos… minden- felelte – Csak apró részleteket tudtam kivenni belőle. Először nehéz volt, de aztán felfedeztem rajta valamit a Pokolkapukról. Van egy Wisconsin-ban. A tábla elmondta hogyan nyissam ki. Hozzávalók voltak egy igézethez.

   - Megmutattad a Pokol Királyának hogyan nyisson ki egy Pokolkaput?- nézett rá mérgesen a báty – Hogy aztán kiengedhesse az összes démont a földre?

   - Mi? Nem- rázta a fejét – Azt mondtam Crowley-nak, hogy egy Pokolkaput nyitok ki, de egy másik fejezetből olvastam. Abból, amelyik a démonok elpusztításáról szól.

   - Várjunk, Kevin. Hol van most a tábla?

   - Biztonságban.

   - Biztonságban hol?

   - Hé, a lényeg, hogy biztonságban van- biccentett a fivére – El tudtál még olvasni róla mást is, mielőtt elrejtetted?

   - Csak azt hogyan zárjuk le a poklot. Örökre.

   - Hogy mi?- keltette fel a téma a boszorkány figyelmét.

Ha a kölyök tényleg tudja hogy érjék ezt el…

   - Elűzni minden démont a föld felszínéről és elzárni őket örökre. Ez fontos lehet, nem?

   - Bezárni a Pokol kapuit örökre?- vonta fel a szemöldökét Dean – Aha. Az elég fontos lehet.

A csapat ezután elnézést kérve elhagyta a templomot, hogy megbeszélje a dolgot hatszemközt.

   - Oké, ha a kölyöknek igaza van, akkor ő most egy gránáton ül- kezdte Dean – Nem is, inkább ő maga a gránát.

   - Nincs rá esély, hogy Kevin ezt épségben megússza, igaz?- tette zsebre a kezét Sam.

   - Hát, eddig elég jól bírja.

   - Igen. Mert kiszállt.

   - Most pedig megint bent van- bólintott – Ha tetszik neki, ha nem.

   - Szóval csak neked jár szabad akarat?

Dean meghökkenten felnevetett.

   - Nem hiszem el, amit hallok. Sam, esélyünk van mindent helyrehozni. Elvisszük Kevint a táblához, ő elmondja nekünk az igézetet, visszaküldünk minden démont a Pokolba, örökre. Minden rohadékot, aki tönkretette az életünket, megölte az anyánkat, megölte Jess-t. És te nem vagy biztos benne?

Sam nem válaszolt semmit, hanem csak a szemét forgatva visszament a templomba.

   - Van olyan nap, amikor nem veszekedtek?- támaszkodott meg két kezével a korláton Anastasia. Figyelme az égre irányult, ami lassacskán sötétedni kezdett.

Dean mellette megállva felvette ugyanezt a pozíciót.

   - Nem vagyunk mindig ilyenek- ingatta a fejét – Ez most egy rossz korszak. Túl leszünk rajta.

   - Mhm- bólintott – Majd a testvéri szeretet megoldja.

   - Ha jól sejtem, számodra ez ismeretlen.

   - Az- komorodott el – Nem volt esélyem megtapasztalni.

A szavaiban meglapuló szomorúság mindenféle vicceskedésnek véget vetett. Szigorúan az eget pásztázta, azonban érezte magán a zöld szempárt, ami szinte könyörgött a figyelméért, vagy talán még egy kis információért.

Hát, utóbbira kénytelen lesz várni.

   - Te mit gondolsz?- váltott témát, ám tekintetével folyamatosan fürkészte – Erről az egész Pokol lezárása dologról?

   - Tényleg érdekel a véleményem?- vonta fel a szemöldökét.

   - Igen.

   - Oké- teljes testével felé fordult, egyik kezét a korláton hagyta – Szerintem vágjunk bele.

   - Vágjunk bele?- másolta le a cselekvést – Vagyis segítenél?

   - Igen- biccentett – Elvégre nem igazán van más tervem. Így meg valami jót is tehetnék.

   - Hmm- mosolyodott el féloldalasan – Tehát a nagy, gonosz boszorkány jót akar cselekedni?

   - Sokkoló, tudom- mondta némi gúnnyal fűszerezve – De igen. Tudod mennyire utálom a mocskokat, úgyhogy ha esély van rá, hogy megszabaduljak tőlük, én benne vagyok. Legyen szó bármiről.

   - Értem- vágta zsebre szabad kezét – Szóval velünk maradsz.

   - Csak amíg ezt elintézzük- jelentette ki.

   - És utána?

   - Lesz, ami lesz- vont vállat – Majd kitalálok valamit.

   - Vagy, akár maradhatsz is- javasolta.

Anastasia halványan elmosolyodott.

   - Miért, mert hiányoznék?

   - Dehogy.

   - Akkor?

   - Hogy szemmel tartsalak.

   - Ó- fojtott vissza egy vigyort – Szemmel akarsz tartani, édesem?

   - Igen- erősítette meg, nem törődve a becenévvel – Hogy lássam, vissza tudsz-e illeszkedni rendesen. Elég sokáig voltál távol.

Na ettől egyből elmúlt a jókedve.

   - Tudom- pillantott le a padlóra – Már majdnem elfelejtettem milyen szabadnak lenni.

Dean szíve összeszorult ezt hallva.

   - Hé- keze megmozdult a korláton, s az övé felé araszolt. Gondolkodás nélkül cselekedett, mikor tenyerét óvatosan ráhelyezte a kézfejére. Hangja halkabban és lágyabban csengett a folytatásnál. – Nem fogsz visszakerülni oda. Nem engedem.

Anastasia minden izma megfeszült az érintésétől. Összepréselt ajkakkal meredt az alattuk lévő fadeszkákra, miközben igyekezett higgadt maradni. Egy része el akart húzódni és olyan messzire kerülni tőle, amennyire csak lehetett. Viszont a másik…

A rohadt életbe. Szedd össze magad.

   - Ezt most te mondod, vagy a kötelék?- nézett fel rá lassan.

Tekintetük találkozott és egymásba olvadt. Mozdulatlanul álltak egy darabig a lemenő nap fényében, mígnem a Winchester azt suttogta:

   - Határozottan én mondom.

[   ]

Nemsokkal később a vadászok és a boszorkány bent várakozott Kevinre. Samnek sikerült meggyőznie, hogy velük tartson, ezért most éppen a cuccait pakolta össze az emeleten berendezett szobájában. Ahogy azt ígérte, 5 perc múlva már indulásra készen ácsorgott mellettük.

Egy hajszál választotta el őket a távozástól, mikor hirtelen az egész épület rázkódni kezdett. Bármennyire is szerették volna elintézni azzal, hogy csak egy földrengés, mindegyikük pontosan tudta, hogy ennél jóval nagyobb volt a baj. Következőként a járólap több helyen megrepedezett, így a ráfestett, démonokat kint tartó szimbólumok haszontalanná váltak.

Remek. Már csak ez hiányzott.

   - Társaságunk van- figyelmeztette a többieket Anastasia.

Alighogy ezt kimondta, a duplaszárnyú ajtó kitárult, rajta pedig két démon vonult be, arcukon öntelt vigyorral.

   - Dean Winchester és Anastasia Monaghan. Visszajöttetek a purgatóriumból.

   - Spanky a démon- bökött felé a fegyverével Dean – Te vagy az, aki túl sok fogat használ, igaz?

Mindkét démon egyszerre támadt. Amíg Sam biztos távolságba vitte Kevint, addig Dean és Anastasia elintézte őket.

   - Nem gondoltam volna, hogy még mutatkozni fogsz, boszi- közelítette meg, felvillantva fekete szemeit – Gyávábbnak hittelek.

   - Hát… Tévedni emberi dolog- vont vállat – Én a te helyedben nem miattam aggódnék.

Szeme fehérje elfeketedett, amitől felettébb elütött íriszének ragyogó, lila színe. Ujjai körül hasonló árnyalatú energiacsóvák táncoltak, s álltak össze egy gömbbé. Egyetlen másodperc alatt elhajította és mellkason találta vele. A démon hátratántorodott, lehetőséget adva arra, hogy a lány nekirontson. Előbb gyomorszájon térdelte, aztán tenyerét a homlokához nyomta. Szeméből, illetve szájából vakító lila fény sugárzott, a templomot betöltötte fájdalmas kiáltozása. Úgy égette ki őt a mágiájával, akár az angyaloknál szokás.

Mire megfordult, Dean már leszúrta a másikat Ruby késével.

   - Ilyet is tudsz?- célzott az alkalmazott módszerére.

   - Aha- sétált vissza mellé – Sok mindent tudok.

Minden tekintet újfent a bejáratra terelődött, ahol ekkor Crowley bukkant fel, oldalán Channing-el.

Várjunk. A csaj végig démon volt?

   - Helló fiúk- üdvözölte őket – Dean. Anastasia. A purgatórium nem tett jót nektek. Hol van az angyalotok?

   - Kérdezze az anyját- vágta rá Dean.

   - A jól megszokott és elavult beszólások. Hiányzott. De tényleg- mondta gúnyosan, mielőtt áttért Sam-re – Boci. Ugyanazzal a bökővel. Értékelem.

   - Engedje el Channing-et- követelte Kevin.

   - Ő már nem Channing- ingatta a fejét Anastasia.

   - Miféle dolog ilyet mondani a fiúnak. Persze, hogy ő Channing, Kev. Mikor utoljára találkoztunk, elloptad a táblámat és megölted az embereimet. De ha most velem jössz, az egészet elfelejthetjük. Talán még a lányt is elengedem.

   - Hazudik- rázta a fejét a báty – Nem fogod őt visszakapni. Valószínűleg már halott.

   - Abbahagynád? Engedjük a lányt beszélni.

Egyetlen csettintés és a démon az elméje mélyére kúszott vissza.

   - Kevin?- kérdezte rettegve.

   - Channing?

   - Mi történik?

   - Van benned egy démon.

   - Hogy mi?!

Újabb csettintés és a démon visszatért.

   - Ne! Oké, megteszem- adta meg magát Kevin.

   - Kevin, mit művelsz?

   - Én megyek a lányért cserébe. De ennek vége. Érti? Nincs több harc. Vége van.

   - Ezt nem hagyhatjuk, haver- ellenkezett Dean.

   - Mi lesz, megölsz?- forgatta a szemét – Összeszedem a cuccom.

Azzal átsétált egy másik szobába.

   - Fel a fejjel, uraim és hölgyem. Én profi vagyok- mosolyodott el elégedetten a király.

   - Ennek még nincs vége, Crowley.

   - Ki írja a szövegedet, Dean? Egy pillecukor?- forgatta a szemét – Gyerünk Kevin. Igyekezz... Kevin?

Lépett egyet előre, mire a boszorkány reflexei bekapcsoltak. Villámgyorsan megküldte őt némi mágiával, amitől jópár méterrel hátrébb került tőlük.

   - Látom nem vagy jó kedvedben- igazította meg az öltönyét – Bár ennyi év szenvedés után én sem lennék. Mennyi is volt pontosan?

   - Csak fogja Kevint és húzzon a francba- morrant rá Dean.

Crowley ezek után nem szólt semmit; csupán végigmérte a párost egy röpke pillanatra és elsétált.

   - Kevin. Kevin!

Benyitott a hátsó szobába, majd nyomban vízloccsanás zaja hallatszott.

   - Srácok, futás!- szaladt ki Kevin.

Egyikük sem habozott tovább, hanem megrohamozták az ajtót. Kisprintelve a templomból mindenki behuppant az Impalába, Dean pedig tövig nyomva a gázt elhajtott onnan.

[   ]

Mikor biztos távolságba értek, Dean lefékezett egy benzinkúton, hogy tankoljon. A kocsiban némaság uralkodott, köszönhetően a rosszul végződött napnak. Crowley ugyanis megölte Channing-et. Ráadásul Kevin szeme láttára.

Ezen nem lesz könnyű túljutnia.

   - Helló?- vette fel az imént megcsörrent mobilját Dean – Téves szám.

   - Szerzek valami kaját- mentette ki magát a helyzetből Anastasia.

   - Megyek veled- követte őt az idősebb Winchester.

Alig jutottak át a bolt küszöbén, mikor a szőke rákérdezett:

   - Benny hívott, nem igaz?

   - De- ismerte be – Mindjárt visszahívom.

   - Szuper- nyúlt le észrevétlenül egy szelet csokit – Én is beszélnék vele.

Kiszöktek a hátsóajtón, ahol már nyugodtan intézhették a dolgukat. Anastasia felbontotta a lopott édességet, míg Dean tárcsázta a legutóbbi számot és kihangosítóra rakta.

   - Csak felvetted- nevetett a vámpír.

   - Honnan szereztél mobilt?- kérdezte Anastasia tele szájjal.

   - Ki hinné, hogy már boltokban árulják ezeket? Sok minden változott 50 év alatt.

   - Biztos sok lehet egyszerre.

   - Főként a döntések, tudjátok?- sóhajtott fel hosszan – Annyiféle döntés.

   - Jól csinálod, Benny- biztosította a boszorkány – Büszkék vagyunk rád.

   - Nézd, Benny, nem akarok még jobban belédrúgni, de amit odalent tettünk, azt meg kellett tennünk- mondta Dean – Egyáltalán nem bántam meg. De… tudod, ameddig újra vissza nem rázódunk, szerintem jobb, ha nem beszélünk egymással.

   - Itt is van.

   - Egyszerre egy nap, ahogy megbeszéltük, igaz?

   - Szerintem neked volt igazad.

   - Miben?

   - A purgatórium tiszta volt. Azt kívánom bár jobban értékeltem volna, tudod? Mint ti.

   - Figyelj, ha vészhelyzet van hívj fel, oké?

   - Rendben. Ti is vigyázzatok magatokra.

Azzal bontották a vonalat.

   - Nem fogsz róla szólni Samnek?- kérdezte halkan, kezei immár a zsebében.

Dean eltette a telefont és megrázta a fejét.

   - Nem. Jobb, ha nem tudja.

   - Rendben- bólintott megértően – Hát, a te titkod az én titkom is. Vagy hogyan mondják.

   - Kösz, Stas- biccentett hálásan.

   - Semmiség- legyintett – Ami a purgatóriumban történik, az ott is marad.

Na de vajon meddig?

_______________