FIVE

BLOOD BROTHER

"A lényeg, hogy most már nem kell menekülnöd. Senki sem üldöz."

_______________

Miért?

Ez a kérdés egy teljes hónapon keresztül ismétlődött a fejében. Egy teljes hónap, aminek minden egyes napját a Winchesterekkel töltötte. Hiába ígérte meg magának azon az éjjelen az Impalában, hogy lelép, valamiért egyszerűen nem bírta rávenni magát arra, hogy döntése szerint cselekedjen. Azzal magyarázta, hogy mindig közbe jött valami; először az a vérfarkasos ügy, aztán meg a folytatólagos (és eredménytelen) hajsza Kevin után. Persze ezek közül egyik sem volt az igazság; pusztán kifogásként szolgáltak.

A valódi okban még ő maga sem volt biztos, mindössze sejtette mi lehetett az. Nem más, mint a kötelék. Nem eresztette őt, bárhogy is próbálkozott. Mintha fizikailag a vadászhoz láncolta volna, ami nem kicsit frusztrálta.

Miért pont velem történik ez? Miért kellett találkoznom vele? Miért nem lehetek én az irányítója a saját életemnek?

Miért?

Az utóbbi hónapban szándékosan távolságtartó volt mindkét testvérrel. Nincs értelme közel kerülni hozzájuk, ha úgyis itt fogom hagyni őket, gondolta. Így könnyebb lesz a búcsú. Már ha egyáltalán tervezett olyat. Sokkal egyszerűbb lenne eltűnni az éj leple alatt, amíg ők alszanak. Ezt az ötletet továbbra sem vetette el.

Egy időre viszont kénytelen volt parkolópályára tenni a menekülési terv szövögetését, ugyanis megérkeztek a motelhez, amit Kevin jelenlegi tartózkodási helyének véltek. Odakint sötét volt, amit az előnyükre fordítottak. Az ajtóhoz lopakodva feltörték a zárat, majd benyitottak a szobába, ami… üres volt. A Tran családnak nyoma sehol.

Remek. Egy újabb zsákutca. Ezért kár volt idáig eljönni.

   - Hát, már harmadjára ültetett fel minket- nézett körbe Dean, amint az öccse ellenőrizte a fürdőt – Nem semmi teljesítmény.

Anastasia szótlanul odasétált az egyik ágyhoz és fáradtan elnyújtózott rajta. Hosszan kifújva a levegőt meredt a plafonra, s engedte a testének, hogy belesüppedjen a matracba. Nem a legkényelmesebb, de a célnak megfelelt.

Muszáj volt pihennie. Az elméje szinte üvöltött érte. A teste azonban tiltakozott. Kicsivel több, mint egy hónapja szabadult a purgatóriumból, ugyanakkor egy részében továbbra is dolgozott az adrenalin, illetve a felfokozott túlélési ösztön, amik miatt képtelen volt kikapcsolni.

Meg fog ez szűnni valaha?

   - Nem, nem, nem- tiltakozott Sam – Én mondtam, hogy fel fog ültetni minket.

   - Nem, te azt mondtad „Mi van akkor, ha Kevin csak felültet minket?”- javította ki a bátyja – Aztán elkezdtél a technológiáról dumálni. Úgy két állammal ezelőtt.

   - Nos, már teljesen mindegy- zárta le a témát – Egy újabb szoba Kevin egyik hamis kártyájára számlázva. És a motel ma futtatta le a számát.

   - Mintha igazából becsekkolt volna?- kérdezte az idősebb, miközben feltörte a minihűtőt.

Jó látni, hogy megvannak a prioritásai.

   - Igen.

   - A kölyök kész Esőember- jegyezte meg – Egyre jobb lesz ebben az egészben.

   - Végül is haladó szakon volt az egyetemen.

   - Fogd be- szedett ki három üveg sört a kis tárolóból – Mikor fog ez az idióta végre felhagyni a meneküléssel?

   - Nem tudom, Dean- fogadta el az egyiket – Hiszen megpróbáltad megölni az anyját.

   - Crowley-t akartam megölni, oké? Aki éppenséggel az anyját viselte. Van különbség- odalépett az ágyhoz, amin a szőke feküdt – Stas?

Az említett némán kinyúlva átvette tőle az alkoholt, azután ülésbe tornázva magát beleivott. Nem volt kifejezetten rajongója, de legalább eloszlatta a zavaros gondolatait.

Az egyetlen előnye.

   - Kevin számára nem volt- ingatta a fejét Sam – Talán mert… Ó, talán mert az anyja volt.

Anastasia visszatartott egy megkönnyebbült sóhajt, amikor Dean mobilja megszólalt.

A megmentőm.

   - Szavad ne feledd- halászta elő a készüléket a zsebéből – Nem is. Tudod mit? Inkább felejtsd el- azzal fogadta a hívást – Hello? Hello? Várj egy kicsit. Nincs elég térerő.

Benny.

A név visszhangzott az elméjében, amint a fivér távozott a szobából. Úgy hangzott, mintha Dean hangosan kimondta volna, ami annyit jelentett, hogy kivételesen megnyitotta előtte az utat a gondolataihoz. Ügyes kis trükk, ha valami olyanról kell beszélni, amit más nem hallhat. Vagy ha feltűnésmentesen akarják figyelmeztetni egymást valamire.

Ezzel már korábban kísérleteztek.

   - Valamit a kocsiban felejtettem- tápászkodott fel az ágyról nagynehezen – Mindjárt jövök.

Ezután sörrel a kezében követte a Winchestert a parkolóba. Mire még egyet kortyolva lefékezett mellette, már kihangosítóra rakta a másik felet.

   - Benny?

   - Hé, Dean… Anastasia. Uh, van egy percetek?- kérdezte lassan, küszködve a levegővétellel – Attól tartok elszúrtam.

   - Mi történt?- faggatta Anastasia, aggodalom egyértelmű a hangjában – Jól vagy?

   - Mit csináltál?- tudakolta Dean rögtön utána.

   - Nem az van, amire gondolsz- nyugtatta – Összetűzésbe keveredtem néhány vámpírral. Úgy egy tucatnyival.

   - Már elnézést. Hogy mennyivel?- kerekedett el a boszorkány szeme a megdöbbenéstől – Te megőrültél?

   - A probléma az, hogy nem működnek valami jól a lábaim- tért a lényegre – Van uh… egy üzemanyag láda innen nem messze. Azt hiszem kúszva elérem. Abban reménykedtem, hogy tennétek-e nekem még egy szívességet?

   - Mire lenne szükséged?

   - Arra, hogy ide gyertek- felelte – Portland-ben vagyok. Sokat jelentene, ha segítenétek. Csak bennetek bízom. – Rövid szünet, mielőtt gyengéden hozzá fűzte. – Tudom ez nagy kérés, Anastasia. Megértem, ha…

   - Be se fejezd- csóválta a fejét – A barátom vagy, Benny. Persze, hogy segítek.

   - Köszönöm.

   - Két órányira vagyunk tőled- mondta Dean – Kibírod addig?

   - Megoldom.

   - Sietünk, ahogy csak tudunk- ígérte a lány.

A vadász bontotta a vonalat.

   - Miről beszélt?- kíváncsiskodott – Miért lenne neked ez nagy kérés?

   - Nem fontos- legyintett szabad kezével – Ne vesztegessük az időt.

   - Hé- kapta el a csuklóját, mikor megkísérelt visszamenni a szobába – Mi van veled?

Értetlenül vizslatta az előtte állót, akinek hangulata egyetlen pillanat alatt gyökerestől megváltozott. Kimerültből egyszeriben átcsapott feszültbe, valamint olyan erővel szorította az üvege nyakát, hogy félő volt annak szilánkokra való szétesése. Tekintetében ezernyi érzelem kavargott, amiket makacsul igyekezett elnyomni, persze nem sok sikerrel.

Mégis mi a fene ütött belé?

   - Semmi- vont vállat, közben kiszabadítva a csuklóját – Csak aggódom Benny-ért.

   - Egy nagy francokat- vágta rá – Lehet, hogy nem vagyok gondolatolvasó, de anélkül is látom, hogy hazudsz.

   - Nem hazudok- jelentette ki.

   - Akkor csak nem mondod el a teljes igazat- vádolta – Ki vele, mi az?

   - Semmi közöd hozzá- rázta le ennyivel.

   - Ó, mivel együtt megyünk oda, szerintem nagyon is van hozzá közöm- bizonygatta – Szóval hadd halljam. Mit nem mondasz el?

   - Miért érdekel annyira, huh?- vonta fel a szemöldökét, türelme vészesen fogytán.

Miért nem képes ejteni a témát?

   - Azért, mert már több, mint egy hónapja együtt dolgozunk és alig ismerlek- válaszolta széttárt karokkal – Elnézést, ha szeretnék ezen változtatni.

   - Már bocs, de nekem tökéletesen jó így- fordult meg, becélozva a szobaajtót.

   - Anastasia, várj- húzta vissza a felkarjánál fogva.

   - Dean…

   - Én csak szeretnélek megérteni- hallgattatta el – Kérlek.

Kérlek.

Bár a szó szerepelt Dean szótárában, Anastasia tisztában volt azzal, milyen ritkán használta. Egyikük sem vallotta magát olyan embernek, aki gyakran könyörgött másoknak, ezért mikor mégis ilyesmihez folyamodtak, annak nagy súlya volt. Azt jelentette, hogy mélyen érintette őket a téma és hogy nem fogják egykönnyen feladni. Ez mutatta meg az elhivatottságukat.

Anastasia elnémult. Összepréselt ajkakkal, komoran figyelte Dean-t, aki hatalmas, kérlelő szemekkel meredt rá. A parkoló fényei tükröződtek zöld íriszeiben, amik rabul ejtették az ő kékjeit. Képtelen volt ellenállni nekik, amiért sűrűn átkozta magát. Elég volt pár másodperc ahhoz, hogy megenyhítsék, s mire feleszmélt, már megosztott vele egy apró részletet.

   - Portland a szülővárosom- szöktek ki száján a szavak.

Francba. Azok a rohadt kiskutya szemek.

Kifejezése keserű grimaszba torzult, mintha csak foghúzáson lett volna. Elkapta róla a tekintetét és inkább a kihalt parkolót pásztázta.

Bárcsak megnyílna alattam a föld.

Dean meglepetten pislogott a válaszát hallva. Erre egyáltalán nem számított, ugyanakkor így már értelmet nyert a heves reakciója. Tudta mennyire tiltakozott az ellen, hogy hazamenjen, mivel szóba került azon az estén a motelben, mielőtt összeszedték Sam-et. Azonban azt nem hitte volna, hogy magától a várostól is ódzkodott.

Végül is ő hasonlóan vélekedett, mikor annyi évvel ezelőtt Lawrence-be kellett látogatniuk egy ügy miatt. Egész idő alatt feszült volt és alig várta, hogy végre leléphessenek.

Ebből a szempontból meg tudta őt érteni.

   - Nem muszáj jönnöd- mondta Benny-ével egyező gyengédséggel – Maradhatsz Sammel, amíg én elintézem.

Anastasia a fejét ingatva visszanézett rá.

   - Benny a barátom. Nem hagyom cserben.

Dean bólintott, tudomásul véve a döntését.

   - Rendben- azzal elengedte a karját – Biztos megleszel? Úgy értem… Nem tudom mi történt, de az alapján, ahogyan…

   - Miattam ne aggódj- tette zsebre a kezét – Kibírom. Csak egy város.

Ahol a szörnyűségsorozat elkezdődött.

   - Oké- bólintott ismét, okosan kerülve az újabb vitát – Pakoljunk be, aztán indulhatunk.

   - Oké.

Ez mind szép és jó, de akadt egy probléma: Sam. Ugyanis ő nem igazán repesett az ötlettől.

   - Mégis mit jelent az, hogy mennetek kell?- értetlenkedett, amint a páros kapkodva összecsomagolt.

   - Melyik szót nem érted?- cipzárazta be a táskáját Dean.

   - Éppen egy ügyön dolgozunk, rémlik? A Winchester szent Grál, becsukni a pokol kapuit egyszer, s mindenkorra ügyön.

   - Ja, csakhogy ahhoz, hogy ez sikerüljön, kelleni fog a prófétánk- biccentett – Tehát első lépés: megtalálni Kevin Tran-t. Hát, ő nincs itt, viszont azt akarta, hogy mi itt legyünk, vagyis ő nyilván olyan messze van most tőlünk, amennyire csak lehetséges. Ebből jön a második lépés: megtalálni Kevin Tran-t.

   - Elviszem a Toblerone-t- nyúlta le a csokit a minibárból Anastasia.

Elsőként viharzott ki a parkolóba. Bedobta a cuccát a csomagtartóba, azután a változatosság kedvéért megkörnyékezte az anyósülést.

   - Várjatok- iparkodott bátyja után az ifjabb – Dean, ez most komoly?

   - Hé, a nyom kihűlt, de a szoba ki van fizetve- csukta le a csomagtartót – Neked kutatnod kell, nekem meg egy személyes ügyet kell elintéznem. Ez minden.

   - Mit értesz személyes alatt?- tudakolta.

   - Sztrókod volt?- ráncolta a homlokát – Szóhasználat? Személyes, mint az én, felnőtt, személyes… mit tudom én, szarom.

   - A fenébe is…

   - Mi az, Sam? Te egy teljes évet vettél ki. Nekem egyetlen napra van szükségem.

   - És miért viszed Anastasia-t?- bökött felé – Ha egyszer személyes a dolog, akkor…

   - Talán mert nem árt, ha van velem egy boszorkány- vont vállat, immár a nyitott sofőr ülésnél állva – Bármi megtörténhet.

   - Dean, ha erősítés kell, én…

   - Dean engem sem akart vinni- szólt közbe Anastasia, remélvén, hogy pontot tehet a kialakuló vita végére – De addig nyaggattam, amíg rábólintott. Ne aggódj Sam, vigyázok rá.

Azzal a duó beszállt a járműbe. Felbúgott a motor, az Impala pedig másodperceken belül kigurult a motel területéről és rá az útra.

   - Kösz- jegyezte meg Dean halkan – Hogy falaztál nekem.

Anastasia futólag rápillantott, majd fejét a tenyerébe támasztva figyelmét az aszfaltra fókuszálta.

   - Semmiség. Elvégre együtt vagyunk ebben.

Ezzel a témát le is zárták.

   - Úton leszünk egy darabig- törte meg a csendet, mikor kiértek a városból – Nyugodtan aludhatsz.

   - Megvagyok- legyintett.

   - Egy frászt- látott át rajta – Majdnem kidőltél a motelben. Pihenned kell.

   - Nem olyan egyszerű- motyogta komoran.

Dean figyelme ettől rögtön az ő irányába terelődött.

   - Nem szoktál még vissza?

Kerülve a tekintetét, a szőke megrázta a fejét.

   - Nem- ismerte be – Miért, te igen?

   - Többnyire- biccentett – Még nem vagyok 100%, de alakul.

   - Jó neked.

   - Érthető, hogy neked nem megy olyan gyorsan- mondta – Úgy értem, te jóval több ideig voltál ott, mint én. Nyilván nem fogsz egyből visszarázódni.

   - Kösz a bíztatást- forgatta a szemét.

   - A lényeg,- folytatta – hogy most már nem kell menekülnöd. Senki sem üldöz. Behunyhatod a szemed pár órára, nem lesz baj. Plusz én is itt vagyok.

   - Ez meg kéne, hogy nyugtasson?- vonta fel a szemöldökét.

Dean sértettséget színlelve egyik kezét a mellkasára helyezte.

   - Ezzel most megbántottál, Stas. Azt hittem ezen már túl vagyunk. Emlékszel, mikor…

   - Emlékszem- találta ki mire gondolt – Úgy volt, hogy arról többet nem beszélünk.

   - Azért ennyire nem volt rossz- ingatta a fejét – Látnod kellett volna milyen békés voltál. A fejed a vállamon…

   - Oké- dőlt hátra megadóan az ülésen – Ha most megpróbálok aludni, akkor befogod?

   - Persze- ígérte – De akkor tényleg aludj.

   - Igenis, kapitány- csukta be a szemét egy sóhajjal. Karjait összefonva a mellkasán kényelembe helyezte magát és kizárólag a légzésére koncentrált. A régóta ránehezedő fáradtság, valamint a motor megnyugtató hangjának elegye is besegített, így csupán percekbe tellett, hogy elragadja az álom.

Anastasia beszaladt a házukba, hogy anyukája kérésére kihozzon valamit a konyhából. Az udvari étkezőrészen már minden megvolt, kivéve a poharakat. A lelkes 13 éves elvállalta a megszerzésüket, mondván minél hamarabb neki akart kezdeni az evésnek.

Igen ám, ellenben a konyhába érve realizálta, hogy akadt egy kis probléma: a pohárkészletet a mosogató feletti szekrény legfelső polcán tárolták, ami pont kívül esett azon a magasságon, amit ő még elért. A lány néhány másodpercig szuggerálta az ajtaját, hátha képes lesz az erejével kinyitni, azonban rövidesen feladta a küzdelmet. Új megközelítésre volt szüksége. Szerencsére elég kreativitással rendelkezett ahhoz, hogy ez ne okozzon problémát.

Némi töprengés után egyszerűen fogta magát és nekilátott felmászni a konyhapultra. Ügyesen feltérdelt a szélére, ám ekkor óvatlansága miatt megcsúszott; a várva várt ütközés azonban nem következett be.

   - Miben mesterkedsz, apróság?- kérdezte az őt elkapó nagybátyja, James Larsen.

Anastasia apja és James tinédzser koruk óta legjobb barátok voltak. Mondhatni testvérekként tekintettek egymásra. A férfi családtagként jelen volt minden fontos eseményen az életében: születésnap, karácsony, iskolai programok és persze hétvégi grillezések, mint a mostani.

   - Anya megkért, hogy vigyem ki a poharakat- mutatott a polcra, ahol az említett tárgyak voltak.

   - Ó, az fontos feladat- biccentett mosolyogva – Nem bánod, ha besegítek? Attól még minden érdem a tiéd lesz.

   - Oké- egyezett bele.

   - Rendben. – James felvette őt az egyik karjába, míg a másikat kinyújtotta, hogy kiemelje a készletet a helyéről. Ezután egy kézben egyensúlyozva azt megindult az udvarra nyíló tolóajtó felé. – Küldetés teljesítve- lépett ki diadalittasan a napfényre – Hello mindenki.

   - Szia James- üdvözölte őt a hintaágyon ücsörgő Florence – Épp időben jöttél.

   - Épp időben?- tárta szét a karját a kerti grillnél munkálkodó Mitch – Haver, már azt hittük ide sem érsz.

   - Igen- húzta el a száját, miközben lerakta a poharakat az asztalra – Ne haragudjatok. Hosszabbra sikeredett az ügy, mint gondoltam.

   - Végül mik voltak?- érdeklődött az apa.

   - Vámpírok- felelte.

   - Vámpírok?- képedt el – Azt hittem azok kihaltak.

   - Én magam is alig hittem el. De ötöt megöltem.

   - Egyedül?- ámult Anastasia. Elkerekedett szemekkel pislogott rá úgy, akár a példaképére.

   - Bizony- vigyorodott el – Nem is annyira vészesek, mint amilyennek mondják őket.

   - Ember, bár ott lettem volna- sóhajtott fel, megforgatva az egyik húst.

Lánya megszületésével Mitch felhagyott a vadászattal. A családot választotta, s bár egyetlen percig sem bánta meg a döntését, James sztorijait hallgatva akaratlanul is visszaemlékezett azokra a napokra, amikor még együtt irtották a szörnyeket. Egy parányi része szívesen kiment volna terepre, csakhogy James a kutatásban való segédkezésen kívül mást nem engedett neki. Ezért pedig a másik része hálás volt.

Azt az életet okkal hagyta végleg maga mögött. És ez így volt rendjén.

   - Rendben, mellőzzük a munkát- indítványozta Florence, mielőtt másik lányával a karjaiban felkelt a hintaágyról.

Juliette napokkal ezelőtt töltötte be az egyet, ezért ezt a hétvégét az ünneplésre szánták. Jelenleg éberen gügyögött és mosolygott mindenkire, hála a sok alvásból adódó jókedvének. Amúgy sem volt egy túlzottan sírós baba; ebben a nővérére ütött.

   - Gyere apróság, terítsünk meg- tette őt le James, hogy felvegye a tányérokat.

   - Már nem is vagyok olyan apró- tiltakozott, megmarkolva az evőeszközöket – Sokat nőttem.

   - Azt látom- nevetett fel – De nekem akkor is apróság maradsz.

   - Juliette kisebb nálam- nézett a húgára – Miért nem őt hívod így?

   - Majd neki is kitalálok valamit- ígérte.

   - Rendben- fejezte be a sütést Mitch – Ki mit kér?

Körbeülték a kinti asztalt és mindenki szedett magának abból, amit szeretett volna. Anastasia már az első harapásnál összemaszatolta az arcát szósszal, amin mindenki jót nevetett. Miután végzett, besegített kishúga etetésével, aki ezt követően az ő karjaiban maradt. Ebéd után a felnőttek kávéztak, míg a gyerekek játszottak és élvezték a gondtalanul eltöltött időt.

Amiből sajnos már nem volt sok hátra.

Átlagos péntek este volt… illetve annak kellett volna lennie.

A család közösen megvacsorázott, közben átbeszélte a nap eseményeit, ahogyan azt szokás. Hétvége révén a 14 éves Anastasia tovább fennmaradhatott, amit a nappaliban való tévézéssel használt ki. Egy film megnézése után jó éjt kívánt szüleinek, fogatmosott, lezuhanyzott, bepillantott békésen alvó 2 éves húga szobájába, végezetül elvonult a sajátjába.

A házra néhány óra erejéig csend telepedett.

Mígnem valaki lerepítette a bejárati ajtót a helyéről, amivel teljes káoszt robbantott ki.

Anastasia nem tudta hogy jutottak el idáig, de mire feleszmélt, már Juliette szobájának küszöbén találta magát. Lába a földbe gyökerezett, miközben lélegzet visszafojtva meredt a húga kiságya fölé magasodó sötét alakra. Szíve őrülten kalapált a mellkasában, elméjében ezernyi gondolat cikázott egyszerre.

Bántani fogja Juliette-t, mondogatta a józan esze szüntelen. Állítsd meg. Ne hagyd neki.

Mindhiába, ugyanis a tinédzsert lebénította a félelem. Képtelen volt levenni tekintetét az illetőről, aki lassan lehajolt, hogy megemelje a kislányt.

Ekkor kiáltott fel valaki a földszinten, amitől a szőke összerezzent, hiszen felismerte a hangot:

Anya.

A szülei odalent dulakodásba keveredtek valakivel/valakikkel, tehát őket nem hívhatta segítségül. Ezt egyedül kellett megoldania.

De mégis hogyan? Az ellenfél egy felnőtt volt, s bár anyja kitanította őt némi mágia használatra, akkor sem vallotta volna magát profinak. Ráadásul még ő is csak egy gyerek volt, ugyan hogyan küzdhetett volna meg vele?

A családod veszélyben van, szólalt meg újra a tudatalattija. Csak ott fogsz állni és nézni, amint elveszik őket tőled? Az apád nem arra tanított, hogy a családodat meg kell védeni? Csinálj valamit, mielőtt túl késő lesz!

Az idegen megfogta Juliette-t, mire ő rögtön felsírt. Ez indíthatott el valamit a nővérében, ugyanis ezt követően gondolkodás nélkül a tettek mezejére lépett.

   - Hé!- kiáltotta határozottan, felhívva magára a figyelmet – El a kezekkel a húgomtól!

A betolakodó elengedte a kétévest, majd komótosan felé fordult. Sötét hajú, szakállas férfi volt rideg szemekkel és egy sebhellyel az arca jobboldalán. Állkapcsát összeszorítva felmérte azt, aki megzavarta, végül szóra nyitotta a száját:

   - Vesszen az összes- mondta olyan monoton stílusban, mintha egy ezredjére ismételt parancs lett volna.

Anastasia sejtette, hogy ideje futnia. Csakhogy a húga nélkül nem ment sehová. Oda kellett jutnia hozzá.

   - Ki maga?- tudakolta, kezek ökölbe szorítva az oldalánál – Mit akar tőlünk?

Számíthatott volna a válaszra.

   - Vesszen az összes.

Azzal a fickó megindult az irányába. A lány várt, míg elég közel ért, aztán kitérve előle elfutott mellette, megcélozva a kiságyat.

Hogy hihette, hogy ilyen könnyen megúszhatja?

A teste a semmiből lefagyott. Hiába próbálkozott, az izmai nem engedelmeskedtek. Mintha… Mintha valaki mágiát alkalmazott volna rajta.

   - Eresszen el- igyekezett szabadulni – Eresszen el!

A pasas mindössze felnevetett. Mélyen és gúnyosan. Elég volt egyet intenie, s a tinédzser a mögötte lévő falhoz szegeződött.

   - Ott marad- morogta – Veled mindjárt számolok.

Előhúzott egy kést, melynek pengéjén megcsillant az ablakon bevilágító holdfény. Hosszú volt, hegyes és éles. Kiváló az ölésre.

Megint megközelítette Juliette-t.

   - Ne!- küszködött Anastasia szüntelen, mialatt szemében könnyek gyűltek – Hagyja őt békén! Nem hallja? Állj!

   - Vesszen az összes.

Két kézzel markolva feje fölé emelte a fegyvert.

Anastasia vére meghűlt az ereiben. Az idő mintha egy pillanatra lelassult volna, fülében visszhangzott a lenti verekedés, valamint testvére keserves sírásának keveréke. Mellkasát különös nyomás feszítette szét, izmai lángoltak a megerőltetéstől. Az agya pánik módba kapcsolt, aminek köszönhetően azt tette, amit egy normál vele egykorú is tett volna:

Sikított. Méghozzá teljes tüdejéből.

Ezt követően a szobát elárasztotta a vakító lila fény.

Anastasia a levegőt kapkodva riadt fel a rémálomból. Izmai úgy rándultak össze, mintha csak áramot vezettek volna beléjük, miközben a szíve vadul zakatolt. Szemei tágra nyíltak a félelemtől, amint mereven maga elé bámult, ám az agya nem fogta fel hol is volt pontosan. A mellkasa szorított, a torkában gombóc keletkezett. Még mindig remegett kissé, amikor lábait az ülésre felhúzva fejét a térdeire hajtotta, s a normális légzésre való fókuszálás mellett azért is küzdött, hogy elzárva tartsa kikívánkozó könnyeit a világ elől.

Semmi baj, mondogatta szüntelen. Csak álmodtál. Már nem vagy ott. Minden rendben van. Semmi baj, semmi baj, semmi…

   - Stas?- érkezett balról.

Anastasia meg sem hallotta. Akkora zűr volt az elméjében, hogy a hang nem jutott el hozzá. Nem érzékelte azt sem, hogy a kocsi időközben lehúzódott az út szélére, viszont a motor még járt. Mindent kizárt maga körül.

Beleértve a lesokkolt Dean Winchestert is.

A vadász félreállt, amint észrevette a boszorkány reakcióját. Felé fordulva az ülésen figyelte őt; szája szóra nyílt, azonban egyetlen árva hang sem távozott rajta. Keze megrándult, mintha ki akart volna nyúlni, hogy megérintse, ellenben tartott attól, hogy azzal csak jobban kiborítaná. Teljesen tehetetlennek érezte magát, szíve belesajdult a látványba.

Mégis miről álmodhatott, ami ezt váltotta ki? A kíváncsisága erős volt, ugyanakkor az aggodalma minden mást túlszárnyalt.

Gyerünk, Winchester, noszogatta magát. Csinálj valamit!

A fenébe is, csak nem fogja letépni a karomat.

   - Stas?- ismételte bizonytalanul – Hé.

Óvatosan megérintette a vállát, mire a lány teste összerezzent. Fejét felé kapva szinte ijedten meredt rá, akár szarvas a közeledő autó fényszórói előtt. Légzése többnyire visszatért a normálisba, bár a sírhatnék továbbra is jelen volt.

Nem sírhatok előtte.

   - Oké- húzta vissza egyből a kezét – Semmi baj. Csak egy álom volt. Biztonságban vagy.

Amint tudatosult benne a szituáció, Anastasia egy hosszú sóhajjal ellazította az izmait. Olyan közel ült az ajtóhoz, kishíján nekipréselte magát. Folytatta a mély levegők vételét, mialatt az arca belsejét harapdálta.

Egyértelmű jele annak, hogy próbált nem sírni.

Nem sírhatok előtte.

   - Semmi baj- nyugtatta türelmesen – Nem tudom mit láttál, de biztos megrázó volt. Nem muszáj beszélned róla, viszont ha szeretnél…

A szőke akkora lendülettel fordította el a fejét, hogy fennállt az izomhúzódás veszélye. Kinézett az ablakon és ironikus módon az első dolog, amit kiszúrt a visszapillantóban nem más volt, mint a néhány méterrel mögöttük lévő méretes tábla, rajta „Isten hozta Portland-ben!” felirattal.

Na ez mindent megmagyaráz.

Pár másodpercre elfelejtett levegőt venni, majd inkább lehunyta a szemét. Hiába, ugyanis a kép beleégett a retinájába. Kezei ökölbe szorultak az ölében, körmei a bőrébe vájtak, amint igyekezett megőrizni a nyugalmát.

Legszívesebben lángokba borította volna azt a rohadt táblát.

Semmi baj. Ez csak egy város. Kibírod.

   - Jól vagyok- motyogta. Torkát megköszörülve kinyitotta a szemét és szándékosan kerülte a pillantását. Helyette az utat szuggerálta megfeszített állkapoccsal.

   - Stas…

   - Azt mondtam jól vagyok- mondta ezúttal hangosabban, valamint a tervezettnél erélyesebben.

Dean egy cseppet meghökkent, míg tekintetéből sugárzott az aggodalom. Tudta, hogy hazudik, nyilvánvaló volt. Egy része nem értette miért nem képes megnyílni neki, de ekkor a másik rész azzal érvelt, hogy fordított helyzetben ő sem cselekedett volna másképp.

Csak adj neki időt. Neked sem lenne könnyű. Ne erőltesd, majd jön magától.

Ezzel a gondolattal megköszörülte a torkát, azután előre fordulva megmarkolta a kormányt.

   - Nem kell egyedül megbirkóznod ezzel- ingatta a fejét – Ha megosztanád valakivel…

   - Csak vezess- szakította félbe komoran – Kérlek.

Dean az utolsó szót hallva azonnal elnémult. Bólintva tudomásul vette a kérését, végül egy halk sóhajjal visszahajtott az útra.

Ez a nap nem lesz egyszerű.

[   ]

Mire megérkeztek a Benny által említett dokkhoz, már felkelt a nap.

Benny kocsija ott parkolt, s abban a pillanatban, hogy Dean begurult mellé, Anastasia már pattant is ki az Impalából, mintha csak menekült volna előle. Többnyire összeszedte magát, viszont a kényelmetlenség egyértelműen sütött a testbeszédéből. Komor arckifejezéssel, célirányosan lépdelt a másik autó letakart platójához, majd felfedte, ami benne volt: egy hűtőláda tele vértasakokkal.

Ha bárki képes így élni, akkor az ő.

   - Benny!- kiáltott fel Dean, miközben a vámpírt kereste.

Másodperceken belül megtalálták; egy lépcsősor takarásában ült a földön, ruhája szakadt és véres, tekintetéből tisztán olvasható volt a fáradtság.

Durva egy összecsapás lehetett.

   - Benny- guggolt le mellette Anastasia. Mintha átkapcsoltak volna benne valamit, a komorsága egyből aggodalomra váltott, amint felmérte barátja állapotát. – Nem nézel ki valami jól.

   - Nem is érzem valami jól magam- vallotta be erőtlenül.

   - Ezen most változtatunk- nyitotta ki a hűtőládát és kivett belőle pár tasakot – Tessék.

Benny hálásan biccentve elfogadta őket és rögtön fel is bontotta az egyiket. Csakhogy nem számít mennyit ivott, a gyógyuló folyamat lassú maradt. Annak érdekében, hogy felgyorsítsa, Anastasia a vállát megérintve használt rajta némi mágiát, amivel hamarabb rendbe jöttek a sérülései.

   - Köszönöm- dőlt hátra halványan mosolyogva.

   - Szívesen- viszonozta a gesztust.

   - Hoztunk neked ruhákat- emelte meg a nála lévő táskát Dean – Gondoltuk nem ártana.

Benny vontatottan feltápászkodott, átvette tőle a táskát, azután még egy-két zacskó vérrel a kezében bevonult a legközelebbi mosdóba, hogy felfrissüljön.

   - Szerinted rendben lesz?- törte meg a kialakult csendet a Winchester.

Anastasia felegyenesedve nekidőlt a falnak, karok összefonva a mellkasán, szemek a mosdó ajtaján.

   - Persze- vágta rá határozottan.

Dean hezitált a következő kérdésével.

   - És te rendben leszel?

   - Aha- bólintott, bár hangjából hiányzott a magabiztosság – Ahogy azt már mondtam… ez csak egy város. Túlélem.

Azonban hiába küzdött, az őt megrohamozó emlékeknek nem tudott parancsolni. Minél hosszabbra nyúlt a csend, annál tisztábban látta maga előtt annak az estének a lezárását. Nem akarta megint átélni, de sajnos nem volt beleszólása. Egyetlen pislogással később visszatért a gyerekkori otthonába, ahol a horror folytatódott.

A szobára hirtelen, súlyos csend telepedett, az idő pedig mintha megállt volna.

Anastasia a levegőt visszatartva, elkerekedett szemmel meredt maga elé. Az őt eddig mozdulatlanná tevő szorítás megszűnt, engedve neki, hogy egyik kezét a szájához emelve elfojtson egy újabb sikítást. Pulzusa lüktetését a fülében érezte, szíve kishíján kiugrott a helyéről.

Te jó ég.

Mégis mi a fene történt?

Annyira szerette volna azt hinni, hogy csak álmodott és igazából minden a legnagyobb rendben, ám ekkor kishúga keserves sírása hidegzuhanyként rántotta vissza a valóságba. Abba a valóságba, ahol megölt valakit.

A házukba betört illetők egyike ugyanis most élettelenül terült el a padlón; szeméből, orrából, szájából és füléből vér csordogált, mintha valami felrobbant volna a fejében (valószínűleg az agya). Az a kés, amivel majdnem Juliette életére tört, ott hevert tőle nem messze, továbbra is visszaverve az ablakon beszűrődő holdfényt.

Ezt én csináltam, merült fel benne a kérdés.

Naná, hogy te. Látsz még itt valaki mást?

Anastasia lepillantott enyhén remegő kezeire. Ökölbe szorította őket, közben lehunyta a szemét. Nagy levegőt vett, igyekezett lenyugodni.

Mégis hogyan…

Mielőtt azonban befejezhette volna a gondolatot, a földszintről hangos csörömpölés zaja ütötte meg a fülét.

Anya és apa.

Fellángolt benne a túlélő ösztön, s a kiságyhoz rohanva karjaiba vette sirdogáló testvérét. Óvatosan ringatta egy darabig, próbálta elcsitítani.

   - Semmi baj, Jules- vigasztalta halkan – Semmi baj.

Újabb nagy levegő, majd gondosan kikerülve a holttestet elhagyta a hálószobát.

Egy része tudta, hogy nem biztonságos lemenni, viszont a másik (amelyik végül győzött a mentális vitában) csak meg akart győződni arról, hogy a szüleik jól vannak. Ezért hát fürgén, mégis csendesen végigszaladt a sötét folyosón, aztán le a lépcsőn. Alig jutott le annak aljába, mikor feltárult előtte a nappali állapota: törött, felborított bútorok, egy ablak betörve, képek a földön.

Mint ahová bomba robbant be.

A dohányzóasztal maradványai között feküdt egy sötétruhás alak, egyértelműen férfi. Egyáltalán nem mozgott, szóval vagy eszméletlen volt, vagy halott.

Remélhetőleg az utóbbi.

A semmiből egy kéz nehezedett a vállára. Anastasia szája néma sikolyra nyílt, amint megperdülve elugrott előle, ugyanakkor hamar tudatosult benne a másik személy kiléte.

   - Apa?

   - Semmi baj, csak én vagyok az- mondta, miközben tüzetesen vizslatta mindkettőjüket – Jól vagytok? Sikítást hallottam.

   - Igen, a-az én voltam- motyogta Anastasia, még mindig alig fogva fel a dolgot – De jól vagyunk, a fickó nem bántott minket.

De közel volt hozzá.

   - Rendben- pillantott a bejárati ajtóra, illetve annak helyére – Kiviszlek titeket.

   - Várj- szólt közbe, tekintete pásztázta a helyiséget – Hol van anya?

   - Visszajövök érte, de előbb titeket kell…

Túl késő.

Lila villanás szelte át a nappalit, amit követően egy női test csapódott a falnak. Sötét ruhát viselt, akárcsak a társai, homlokán egy sebből vér szivárgott. Még bőven volt benne energia a harchoz, csakhogy Florence mágiája gátolta a mozgásban.

   - Mitch, vidd ki a lányokat- sétált be egyik kezét feltartva. Ujjai körül lila fénycsóvák táncoltak, szemei megegyező színben ragyogtak. Orra vérzett, valamint egy ránézésre durva vágás húzódott az egyik felkarján.

   - Anya- fordult felé könnyek közepette Anastasia.

   - Nem lesz semmi baj, Ana- mosolygott halványan, hogy eloszlassa a félelmét – Tedd, amit apa mond, oké?

   - Gyertek- terelte két lányát kifelé Mitch – Gyorsan.

Naívan elhitte, hogy minden rendben lesz.

Nem kellett volna.

Ugyanis alighogy elérték a küszöböt, a nappaliból fájdalmas nyögést hallottak. Anastasia feje akaratlanul is abba az irányba fordult, de rögtön megbánta. Amit akkor látott, örökre beleégett az agyába.

A halottnak remélt pasas az erejét használva a levegőbe repített egy hegyes fadarabot, ami egykor az asztalhoz tartozott, az pedig egyenesen Florence gyomrába fúródott. A boszorkány elengedte a fogását a másik nőn, aki ezt kihasználva sebesen előtte termett és a falhoz szorította.

   - Anya!

   - Florence!- készült megindulni feléjük a férje.

   - Ne!- rázta a fejét tiltakozóan – Vidd a lányokat!

   - De…

   - Menjetek!

Az időközben felkelt fickó azon volt, hogy megközelítse a hármast. Mitch fájó szívvel vette rá magát arra, hogy lányaival együtt kirohanjon az előkertbe. A támadó követte őket, ám nem jutott messzire, ugyanis Florence utolsó megmaradt erejével védőburkot vont a ház köré, így bezárva magukat a falak közé.

Anastasia magához ölelte kishúgát, mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt, amint az eseményeket figyelte egyre növekvő rémülettel. Az egyik ablakon keresztül rálátása nyílt a nappalira, ahol az idegen nő addigra kihúzta az anyjából a fadarabot, s újból használatra emelte; ezúttal a szívét célozta meg vele.

   - Ne! Anya!- kiáltott, sajnos mindhiába.

Florence feje az ablak felé billent, tekintete megállapodott a családján. Arcán végiggördült egy könnycsepp, szája halvány mosolyra görbült. Az idő mintha lelassult volna. „Szeretlek”, tátogta még utoljára.

Azután az egész házat vakító lila fény öntötte el.

Feláldozta magát értünk. Azért, hogy mi biztonságban élhessünk tovább. Nem volt sok értelme.

A fájó emlékből egy a vállára simuló kéz rántotta ki őt. Fejét elfordítva élénkzöld szemekkel találkozott, amikben észrevehető aggodalom és bizonytalanság csillogott. Közelebb állt hozzá, mint percekkel korábban. Tenyerét továbbra is érezte a vállán, a belőle áradó melegség beszivárgott a viselt rétegek alá.

Egész kellemes volt, ismerte el akaratlanul.

   - Stas?- szólongatta tétován, egyik szemöldöke felvonva.

A lány a torkát köszörülve alig láthatóan megrázta a fejét, hogy kiürítse az elméjét, egyúttal teljesen visszatérjen a jelenbe.

Gyerünk Monaghan, koncentrálj!

   - Mi az?- kérdezte a homlokát ráncolva.

Dean vizslatta még egy darabig, mielőtt megszólalt:

   - Elbambultál.

Tehát figyelt engem.

   - Ja- biccentett, szorosabbra fonva karjait a mellkasán – Csak agyaltam.

   - Micsodán?- érdeklődött.

   - Semmi különös- felelte tömören és a vadász válla felett elnézve kezdte fürkészni a környéket. Elvétve repkedtek madarak, viszont a korai óra, illetve az amúgy sem forgalmas terület miatt egy lélek sem járt arrafelé.

Szerencse.

   - Aha- hümmögte Dean. Egyáltalán nem hitt neki. – Esetleg köze van a rémálmodhoz? Vagy a városhoz?

   - Mondták már, hogy túl sokat kérdezel?- pillantott rá kissé irritáltan.

A Winchester hanyagul vállat vont.

   - Kíváncsi típus vagyok.

   - Erre már rájöttem- mondta szarkasztikusan – Sajna belőlem nem fogsz kiszedni semmit, úgyhogy akár fel is adhatnád.

   - Ne már, Stas- sóhajtott fel – Miért baj az, hogy feltettem egy kérdést?

   - Először is,- emelte fel a mutatóujját – te három kérdést tettél fel és nekem egyikre sincs kedvem válaszolni. Nem akarok beszélni a témáról, az pedig nem segít, hogy te ennek ellenére is tovább faggatsz. Szóval légy szíves, engedd végre el a dolgot- utasította határozottan, közben igyekezett visszafogott maradni. Tekintete letévedt a kezére, ami azóta sem mozdult el a válláról. – Most már igazán levehetnéd rólam a kezed.

Dean némán, pislogás nélkül hallgatta végig a mondandóját. Nem lepte meg a reakciója, hiszen valamennyire számított rá. Azért egy próbát megért. Újabb sóhajt eresztett el, azt követően lecsúsztatta kezét a boszorkány válláról és beledugta a dzsekije zsebébe.

   - Boldog vagy?

   - Nagyon- válaszolta szárazon.

Ekkor a levegőt egy harmadik hang szelte át:

   - Látom ti ketten semmit nem változtatok- lépett ki a mosdóból Benny. Az üres vértasakokat egy közeli kukába hajította és elfedte némi szeméttel, azután megigazította a dzsekijét. Sokkal jobban festett a korábbi állapotához képest. Mint akit kicseréltek. – Azt hittem az együtt töltött idő majd összehoz titeket, de ezek szerint tévedtem. Még mindig olyanok vagytok, mint két…

   - Be ne fejezd- kérték egyszerre, s fejüket szinkronban felé kapták.

Oké. Néha furán összhangban voltak.

   - Veszett ügy- fűzte hozzá Anastasia – Ha eddig nem lettünk öribarik, akkor ezek után sem leszünk.

   - Hé- tette fel kezeit védekezőn a vámpír – Reménykedni szabad.

Anastasia szája szóra nyílt, csakhogy Dean nyomban félbeszakította:

   - Látom jobban vagy- jegyezte meg.

Benny biccentett.

   - Nos, egy kis pihenés és fél láda AB negatív után az összes sérülésem begyógyult- kiszedett egy baseballsapkát a táskából és felrakta a fejére – Hamarosan újra 100% leszek. Köszönöm testvér. Neked is, Anastasia.

   - Szívesen- bólintott a szőke egy halvány mosollyal.

   - Benny, mi folyik itt?- tért a lényegre a báty.

   - Ó, a ti munkátoknak itt vége- ingatta a fejét – Már megmentettétek a napot. Én foglalkozom az én dolgommal, ti meg… Hogy is hívtad? Családi vállalkozás?

Anastasia tett felé egy lépést és ellágyította a hangját.

   - Benny. Mi folyik itt?

Bár nem mutatta, Dean-t meglepte a hirtelen váltás. Igazság szerint ezt az énjét jobban preferálta annál, mint amelyikkel az imént társalgott. Nem bánta volna, ha többet hallhatja ezt a hangszínt.

A kérdezett végül egy sóhajjal megadta magát.

   - Te, meg ez az egész „barát” dolog- intézte szavait a vadászhoz.

Ezzel pedig eszükbe juttatott egy újabb emléket a purgatóriumban eltöltött időszakról.

A csapat (Castiel-lel kiegészülve) megállás nélkül menetelt a cél felé. A portálhoz vezető út nem éppen volt zökkenőmentes, ugyanis szinte rendszeresen rohanták le őket szörnyek, akik a vesztüket akarták. Sejtették, hogy ez lesz, ellenben az angyal jelenlétének hála a lesből támadó lények száma valósággal a duplájára növekedett. Mintha mágnesként vonzotta volna a mocskokat.

Elbántak még egy adaggal, amit követően Anastasia kénytelen volt lefékezni és kifújni magát. Leguggolva egyik kezével a hajába túrt, közben nagy levegőket vett. Általában jól bírta a strapát, viszont azóta a bizonyos eset óta megfontoltabban kellett beosztania az energiáját.

Már begyógyult. Minden rendben, mondogatta, amint másik keze megállapodott a hasa baloldalán. Nem volt tudatos cselekvés, egy részének mégis megnyugvást hozott.

Minden rendben.

   - Be kell valljam Dean, megvannak az erősségei, de olyan, akár egy szörnymágnes- szólalt meg Benny, miután végzett a fegyvere letisztításával.

Dean eközben ugyanígy tett.

   - Nos, mielőtt megtaláltuk Cas-t még azt mondtad, hogy az én emberségem vonzotta a szörnyeket.

   - Az is- biccentett egyetértőn.

   - Szerintem egyelőre rendben vagyunk- állapította meg Castiel – Noha felvetül az érdekes kérdés. Hová kerül az a szörny, amelyik meghal a purgatóriumban?

   - Gőzöm nincs és rohadtul nem is akarom megtudni- morogta Anastasia. A fáradtság szüntelen igyekezett maga alá gyűrni, ő ugyanakkor nem adta fel. Nem, amikor már ilyen közel voltak. Ezen a ponton a kimerülésig is hajlandó lett volna hajtani magát.

   - Ez az őrült nagynéni, akit magammal viszek az útra?- érdeklődött a vámpír az angyalra célozva.

   - Nem vagyok a nagynénid- mondta komoran – Nem állok rokonságban a fajtáddal.

   - Most csak viccelsz- színlelt ámultságot.

   - Ó, ti ketten az agyamra mentek- fordította fejét az ég felé Dean egy fáradt nyögéssel. Ezután megszokásból a tőlük valamivel távolabb guggoló boszorkányra pillantott, mire kifejezésébe enyhe aggodalom költözött. Úgy tűnt kifogyott belőle a szufla, amit meglehetősen szokatlannak talált. Azelőtt mindig jól bírta az iramot. – Hé- sétált oda hozzá, majd leguggolt előtte – Jól vagy?

   - Kutya bajom- biztosította – Csak beszorult a levegőm.

   - Aha- hümmögte abban a tipikus „nem hiszek neked” stílusban. Szeme lejjebb vándorolt, kiszúrva a hasán pihenő kezét. Összeállt a kép. – Pihenned kell.

Nem javaslat volt.

   - Jól vagyok- erősködött – Mehetünk tovább.

   - Nem, nem megyünk- ingatta a fejét – Ki vagy merülve. Ne is tagadd. Így nem tudsz harcolni.

   - Dehogynem tudok- ellenkezett.

   - Ja, csak lehet megint úgy jársz, mint legutóbb- vágta rá.

   - Az nem a fáradtság miatt volt- emlékeztette – Te is tudod.

   - De tényleg át akarod élni még egyszer?- vonta fel a szemöldökét – Mert én nem.

   - Nézd, Dean…

   - Anastasia- helyezte egyik kezét a lány térdére, s hangsúlyt váltott – Ki akarlak vinni innen, de ahhoz az is kell, hogy túléld az utat a portálig. Úgyhogy kérlek ne tiltakozz, és most az egyszer tedd, amit mondok.

Égszínkék kapcsolódott smaragdzöldbe, végül hosszú másodpercek múltán a boszorkány egy sóhajjal megadta magát. Most tényleg semmi értelme nem volt makacskodni. Deannek igaza volt, ezt el kellett ismernie. Bármennyire is utálta.

   - Oké- azzal törökülésben helyet foglalt a földön – Talán nem árt, ha pihenek egy kicsit.

   - Köszönöm- szorította meg finoman a térdét egyetlen röpke pillanat erejéig.

Úgy hangzott, mint aki megkönnyebbült.

   - Minden rendben?- törte meg a csendet Benny, aki aggodalommal telve méregette a szőkét.

Dean feléjük fordulva bólintott.

   - Igen. Csak beiktattunk némi pihenőt.

Mindketten bólintottak, majd az angyal szavakba öntötte aggályait:

   - Egyet kell értenem a vámpírral, Dean. Egy szeráffal átkelni a purgatóriumon rendkívül veszélyes, különösen úgy, hogy semmi nem garantálja az én átjutásomat a portálon.

   - Te egy élő ember vagy, aki itt ragadt- mutatott rá Benny – Ez a dimenzió ki akar köpni téged, ami nekünk pont kapóra jön. Biztosra veszem, hogy én is kiférek, hiszen ha elveszed az agyarakat, én embernek születtem. Anastasia könnyen megoldja mágiával, ugyanakkor…

   - Nem hiszem, hogy velem működni fog- közölte Castiel.

   - Hallod, amit mond? A haverod szerint…

   - Idefigyelj, te élőhalott vérfüggő- szakította félbe szigorúan – Én vagyok itt a kulcsfigura, ez az én tervem. Cas, át fogjuk lökdösni a seggedet azon a portálon, nem érdekel, ha mind belehalunk.

   - Nem vagyok oda ezért a tervért- motyogta Anastasia.

   - Én sem- értett egyet Benny.

   - Pedig ez lesz- jelentette ki Dean – Ha tetszik, ha nem.

Ismét megszorította a lány térdét. Hogy szándékos volt-e vagy sem, már nem tudta. Azonban az biztos, hogy mindkettőjüknek jólesett.

Nem fogom hagyni, hogy meghalj.

Az emlék hatására Anastasia újfent elkomorodott. Kezeit a dzsekije zsebébe dugva szuggerálta a földet, közben ajkait összepréselte.

Úgy látszik a mai nap a múlton való merengésről fog szólni. Szuper.

   - Rendben- kerülte ki őket Benny – Induljunk. Vár a hajó.

   - Hajó?- hökkent meg Dean.

   - Igen- bólintott – Egy szigetre megyünk.

Remélem innen minél messzebb.

Követték a vámpírt vissza a kikötőbe, ahol valóban várt rájuk egy hajó. Anastasia pattant be elsőként, utána a két férfi, akik eloldozták a vízi járműt a parthoz rögzítő kötelet.

   - Jó tudni, hogy még mindig eszetlenül rohantok a veszélybe.

   - Hát, van ami soha nem változik- intézte el ennyivel a Winchester – Elmondanád miért kerültél harcba a saját fajtáddal?

   - Quentin, akiért idejöttem? Ugyanahhoz a fészekhez tartoztunk- magyarázta – Arra a vámpírra vadászom, amelyik átváltoztatott. A készítőmre.

   - Oké- bólintott – Félre ne érts, én benne vagyok a vadászatban, de… miért?

   - Hogy megöljem, mielőtt ő öl meg engem…ismét- fedte fel a szándékát.

Anastasia tisztelte őt, amiért elég bátor volt ahhoz, hogy szembenézzen azzal, aki végzett vele. Ő nem lett volna rá képes.

Tudja, hogy megszöktem. Egész biztosan. Vajon keres engem? Mi van, ha már a nyomomban van? Mi lesz, ha megtalál?

Nem fogom hagyni, hogy meghalj.

   - Mesélj erről a Quentin-ről- kérte Dean. Figyelme ezalatt elkalandozott a szőkére, aki gyanusan csendes volt. Mintha elmerült volna a gondolataiban. Talán túlságosan mélyen is.

Mi jár a fejedben?

   - A sztori régre nyúlik vissza- kezdett bele – Ő a készítő egyik kedvence, velem együtt. Ezt nézd meg.

Elővett egy noteszt, amit aztán átadott Deannek. Ahogy fellapozta látta, hogy az tele van információkkal Sorento-ról (a készítő), illetve jachtok nevével.

   - Mik ezek? Végállomások?

   - Igen. Csakhogy egyik sem ért oda. A Lucky Myra tegnap délután indult el. Lefogadom, hogy már megtámadták.

   - Hogy érted, hogy megtámadták?

   - Elfoglalták, felégették és elsüllyesztették. Így táplálkozott a fészek.

Anastasia nem fogta fel a részleteket, sem Dean rögtönzött viccét a vámpír kalózokról. Mindössze bámulta a vizet és hallgatta, amint a hajó átszelt rajta.

   - Szóval a készítőd errefelé szokott kaját szerezni- összegezte a báty – Pontosan mit keresünk?

   - Nos, stílusosan szeret élni. Törvényesen szokott bérelni. Mindig elszigetelt, part közeli helyen. Ezért megyünk a szigetre.

   - Azt mondd meg nekem… Ha te voltál a kedvence, akkor miért ölt meg?

   - Mikor átváltoztatnak, az olyan, mintha újjászületnél. A készítőd jelent számodra mindent. Még azt is elhinnéd róla, hogy ő Isten. Akkor van baj, ha a készítő is elhiszi ezt magáról.

   - Ja, azt elhiszem- biccentett.

   - A mi apánk féltékeny Isten volt- folytatta – Összetartotta a családot, de elzárt minket a külvilágtól, mindig a tengeren voltunk. Mindig azt tettem, ami a fészek számára a legjobb volt… mígnem találkoztam vele. Andrea Kormos. Gyönyörű volt. Szavakkal le sem lehetett írni, tudod?

Dean csupán hümmögött, ám tekintete egy másodpercig a boszorkányra siklott. Mintha csak megérezte volna, Anastasia megemelte a fejét és pillantásuk találkozott.

Ó, igen. Teljesen meg tudta érteni.

   - Az életem megváltozott, mikor ő a részévé vált. – Ha észre is vette az előbbit, Benny nem kommentálta. – Minden ami voltam, vagy amit tettem, semmivé lett. Csak az számított, amivé együtt váltunk. Megtaláltuk. Letelepedtünk Louisiana-ban. Aztán egyik este, mikor hazaértünk, ők ott voltak. Quentin, Sorento és a legidősebb fészektársaim. Azon az estén értettem meg mekkora bűn volt számára, hogy elhagytam. Leszorítottak, majd lefejeztek. Az utolsó amit láttam az volt, ahogyan az öreg kitépi Andrea torkát.

Anastasia már ismerte a történetet, ugyanis Benny nemsokkal az első találkozásuk után megosztotta vele. Cserébe ő is beavatta a vámpírt a múltjába, ami éppen annyira volt tragikus.

Árulás pipa, elvesztett szerelem pipa.

Talán ezért jöttek ki olyan jól. Hasonló volt a hátterük.

   - Ezért akarsz bosszút állni- bólintott Dean mindent értően.

A kis hajóra csend ereszkedett. Mire az utazást befejezték, már beesteledett. Dean kikötött a parton, azt követően a csapat fegyvereket előkészítve megkezdte a sziget felfedezését.

Anastasia és Benny voltak legelöl, míg Dean valamivel lemaradva tőlük a mobiljával matatott. Miután meggyőződött arról, hogy a vadász hallótávolságon kívül volt, a másik férfi beszélgetést kezdeményezett:

   - Szótlan vagy- jegyezte meg.

   - Csak próbálok koncentrálni- vont vállat, szemei a környező fákat pásztázták.

   - Már a dokk óta próbálkozol. Nem hiszem, hogy sokat értél el vele.

   - Jól vagyok, Benny- győzködte – Tényleg.

   - Ez gyenge volt. Fuss neki még egyszer.

   - Komolyan mondom- forgatta a szemét – Túltettem magam a múltamon.

   - Vagy inkább csak elzártad elég mélyre ahhoz, hogy ne kelljen foglalkoznod vele- javította ki, mire a lány felsóhajtott – Azt akarod mondani, hogy egyszer sem gondoltál rá, mióta visszatértél?

Ennek hallatán a boszorkány gyorsan hátra kapta a fejét, s megbizonyosodott arról, hogy a harmadik tag elég messze volt tőlük.

Még csak az kéne, hogy erről is faggasson.

   - Oké, igazad van- ismerte be – Valóban eszembe jutott. De nem hiszem, hogy fenyegetést jelentene rám. Nem tudja hol vagyok.

Legalábbis remélem.

   - Amúgy is jó kezekben vagy- fordította felé a fejét – Ha fel is bukkanna, Dean majd megvéd.

   - Nincs szükségem védelemre- tiltakozott – Én vagyok a Sötét Boszorkány.

   - Azt hittem nem szereted, ha így hívnak.

   - Tök mindegy, már rám ragadt- legyintett.

Benny halványan elmosolyodott.

   - Ha már Dean-nél tartunk…

   - Csak ezt ne- nyögött fel.

   - Késő- intette le – Hogy állnak köztetek a dolgok?

   - Miért kérdezed?

   - Pusztán kíváncsi vagyok- védekezett.

Aha, persze.

   - A dolgok nem állnak sehogy- közölte – Semmi nem történt, mióta legutóbb láttál minket. Bár néha az agyamra megy a kérdéseivel…

   - Csak próbál a barátod lenni.

   - Nekem nem kellenek barátok- vágta rá egy cseppet hevesebben, mint ahogyan tervezte – Jól megvagyok egyedül.

   - A félelem beszél belőled- állapította meg.

   - Nem- tagadta.

   - Én megértem. Azok után, ami Nick-el történt…

   - Ne hasonlítsd Dean-t Nick-hez- rázta a fejét – Nem fogja úgy végezni, mint ő. Erről gondoskodom.

   - Úgy gondoskodsz róla, hogy ellököd magadtól?- vonta fel a szemöldökét.

   - Nem tudom ellökni, ha egyszer nem is engedtem közel- érvelt.

Hangtalanul lépkedtek egy darabig, végül a vámpír azzal zárta:

   - Talán nem ártana, ha megtennéd. Megérdemelsz valakit, akiben megbízhatsz, aki törődik veled.

   - Itt vagy nekem te.

   - Nem így értettem- nézett rá jelentőségteljesen. A másik félnek esélye sem volt reagálni, mivel ezután egyből más témára terelte a szót. – Közel járunk- tanulmányozta a terepet – Furcsa érzés megint ebben a világban lenni. Nem igaz?

   - De még mennyire- értett egyet Dean, aki sikeresen felzárkózott hozzájuk.

   - Nem egyszerű- osztotta a véleményét Anastasia.

   - Úgy értem, ti hogyan kezelitek? Hogy birkóztok meg az egésszel? Én abban sem vagyok biztos, hogy ez a valóság, vagy hogy én valódi vagyok-e.

   - Ezt meg tudom érteni- csúszott ki a lány száján.

Dean eléjük kerülve megtorpanásra késztette őket.

   - Hé, idehallgassatok- nézett rájuk felváltva – Láttam már ilyet, tudom mi lesz a vége. Ez a valóság. Mind valódiak vagyunk, oké? Túl fogtok jutni ezen.

Kérdés, hogy mikor.

Benny-nek igaza volt. Öt percen belül megérkeztek a hatalmas házhoz, aminek ajtaján könnyen átjutottak némi mágia segítségével. Feltárult előttük a tágas, dekorált tér, amit igyekeztek minél halkabban bejárni, elvégre nem tudták mennyi vámpír tartózkodott az épületben.

Elhaladtak egy régimódi zongora mellett, aminek Anastasia és Dean nem tulajdonított sok figyelmet, Benny viszont igen.

   - Ez az öreg csembalója- viharzott közelebb dühösen.

   - Benny- készült utána sietni a boszorkány, ám ekkor a vadász megragadta a karját és visszahúzta.

   - Ácsi- suttogta szigorúan – Nélkülem nem mész sehová.

Mindössze megforgatta a szemét, aztán maga elé engedte a Winchestert. A vámpír nyomába szegődtek, akire a főhelyiségben bukkantak rá. Döbbenten figyelt egy gyönyörű nőt, amint lesétált a lépcsőn.

   - Benny?- csodálkozott.

   - Andrea.

Ezek szerint Sorento mégsem ölte meg; hanem átváltoztatta.

A létszám ezután gyorsan megnövekedett, ugyanis a semmiből három vámpír csatlakozott a partihoz. Egyikük Benny mögött jelent meg, s nem habozott egyetlen mozdulattal kiütni őt.

   - Idióta- motyogta Dean. A kiváló reflexeinek köszönhette, hogy még időben kiszúrta társa izmainak rándulását, majd sebesen kinyúlva magához rántotta őt, mielőtt kirohanhatott volna a rejtekhelyükről. Anastasia háta a mellkasához préselődött, miközben félkarral szorosan tartotta, megakadályozva az esetleges szökést. – Mit mondtam az előbb? Nélkülem sehová.

Anastasia erre elfojtott egy frusztrált morgást. Lepillantva a derekát átfogó karra mély levegőt vett, hogy megőrizze a nyugalmát. Egész teste megfeszült, készen a harcra.

   - Engedj el. Elbírok velük.

   - Szó sem lehet róla.

   - Dean…

   - Idefigyelj- hajolt közel a füléhez – Higgadj le. Szükségünk van egy tervre.

   - Nem kell ide terv- csóválta a fejét – Csak engedj…

Nem volt alkalma befejezni, mivel egy kéz befogta a száját.

   - Csapat vagyunk, rémlik? Nincs magánakciózás. Nem rontunk be oda terv nélkül. Kénytelen leszel azt tenni, amit mondok. Oké?

Egyéb opció híján bólintott.

Igaza van. Miért van mindig igaza?

   - Gyere utánam- engedte el, azt követően befordult egy másik folyosóra.

A lány sem maradt hátra sokáig.

Eltávolodtak a ház vámpíroktól hemzsegő részétől, csakhogy közben megcsörrent Dean mobilja. Amint látta, hogy Sam az, már ki is nyomta.

Egy közeledő vámpír árnyéka vetült a falra, mire a báty gondolkodás nélkül belökte a szőkét a legközelebbi szobába.

   - Te meg mit…

   - Shh!

A léptek előbb hangosabbak lettek, aztán elhalkultak. Dean óvatosan kinyitotta az ajtót és tovább lopakodott a folyosón abba az irányba, amerre a lény eltűnt.

   - Elmondanád mi a terv?- osont közvetlen mögötte Anastasia.

   - Egyszerű- motyogta rá sem nézve – Bízol bennem?

Nem érkezett válasz.

Hazudott volna, ha azt mondta volna, hogy nem esett rosszul.

Érzelmeit félretéve az idősebb testvér előszedte a mobilját és tárcsázta az öccsét.

   - Hé- fogadta a hívást Sam azonnal.

   - Oké, mi van?

   - Mi?

   - Miért hívtál?- tudakolta.

   - Miért suttogsz?

   - Most nehéz lenne elmagyarázni, de Stas és én jelenleg egy vámpírfészek kitakarításán dolgozunk és kissé félresiklottak a dolgok.

   - Hogy mi?!- kérdezte olyan hangosan, hogy Deannek el kellett emelnie a készüléket a fülétől – Dean, teljesen megőrültél? Tudod jól, hogy egyedül bemenni egy fészekbe veszélyes. Hiába van ott Anastasia.

   - Ennyire azért nem kell alábecsülni- mormogta az említett.

   - Nem vagyunk egyedül, a francba is- szitkozódott – Oké? Van erősítésünk. Egy fickó, aki már egy ideje követi a fészket.

   - Milyen fickó? Garth?

   - Mi? Nem. Nem ismered őt. Egy barát.

   - Barát? Neked nincsenek… Dean, az összes barátod halott.

   - Milyen kedves, hogy emlékeztet- kommentálta Anastasia.

   - Nem ezért hívtalak!- nekilátott bepötyögni egy SMS-t, mialatt Sam tovább beszélt – Istenem, ne beszélj tovább. Most küldtem el a címet.

   - Igen, megkaptam. Úton vagyok. Nézd, ha intézitek, az szuper. Én fizetem az első kört a barátodnak. De Dean…

Anastasia újabb lépteket hallott.

   - Erre most nincs idő- kikapta a telefont a másik fél kezéből, lerakta egy kisasztalra, azután takarásba tuszkolta a társát.

Sam csak mondta a magáét, amivel tökéletes csalivá vált. Odavonzotta az egyik vámpírt, aki megfogva az eszközt úgy meredt rá, mintha életében először látna ilyet. Talán így is volt. Sokáig nem elemezhette, ugyanis Dean mögötte termett és egyet suhintva levágta a fejét a machetével.

   - Ne már- fintorgott, amikor észrevette a betört kijelzőjű mobilját.

   - Szívás- húzta el a száját Anastasia. Megfordult, mire még egy szörnyet pillantott meg. – Azt hiszem tudják, hogy itt vagyunk.

A francba.

A folyosó mindkét oldaláról özönlöttek. Jóval többen voltak, mint azt gondolták.

   - Hé Stas?- fordított neki hátat Dean és megmarkolta a fegyverét.

   - Igen?

   - Most már tombolhatsz.

   - Örömmel.

Túlerő ide vagy oda, a mocskoknak esélyük sem volt. Összeszokott páros módjára kaszabolták le őket; Dean a machetével, míg Anastasia egy mágiából formált pengével. Semmi mást nem lehetett hallani, mint a hörgések, szakadó hús és földrehulló fejek zajának keverékét. Karjuk folyamatosan mozgott, még véletlenül sem álltak meg.

Percek múltán fejetlen hullák borították a padlót, ők ketten pedig zihálva próbálták rendezni a légzésüket.

   - Ó, erre nagy szükségem volt- túrt a hajába Anastasia, majd Dean felé fordult – Jók voltunk.

   - De még mennyire- vigyorodott el büszkén – Szép munka. Mondtam én, hogy jó csapatot alkotunk.

   - Oké- biccentett – Talán igazad volt.

A Winchester felháborodást színlelt.

   - Talán?- vonta fel a szemöldökét. Tekintete rövidesen megállapodott a boszorkány arcára fröccsent vércseppeken. – Van itt egy kis…- odanyúlva letörölte a hüvelykujjával, mintha már ezredjére csinálta volna – Meg is van.

Anastasia eközben végig tartotta vele a szemkontaktust. Csupán remélte, hogy az érintése által keltett borzongása nem tűnt fel neki. Bőre még másodpercekkel azután is bizsergett, hogy elhúzta a kezét.

Ez meg mi a fene volt?

   - Uh…- torkát köszörülve elkapta a pillantását – Meg kéne keresnünk Benny-t.

Dean egyetértőn biccentett.

   - Jó ötlet.

[   ]

Kiderült, hogy mialatt a vadász-boszorkány páros kiirtotta a házban mászkáló vámpírokat, Benny elintézte Sorento-t és megpróbálta meggyőzni Andrea-t, hogy tartson velük. Csakhogy a nőnek esze ágában sem volt felhagyni az addigi életével, s mikor Benny ezt számonkérte, ő kész volt rátámadni. Anastasia épp jókor lépett közbe és fejezte le.

Az életben maradt hármas távozott az épületből, s másodszor is átvágott a sűrű erdőségen, hogy visszajusson a dokkhoz. Hamarosan már a vízen hajókáztak, úton a kikötő felé, ahol minden bizonnyal Sam várakozott.

Ezúttal mindenki csendes volt. Benny-t lefoglalta a történtek feldolgozása, ennek ellenére küldött egy apró mosolyt a szőkének, aki együttérzőn megszorította a vállát.

Ez mindannyiuknak egy nehéz nap volt.

   - Miért csináltad, Dean?- kérdezte hirtelen, tekintete a sötét hullámokon.

   - Micsodát?- értetlenkedett.

   - Miért támasztottál fel? Bármelyik csatornába beleengedhetted volna a lelkemet.

   - Miről beszélsz?- ráncolta a homlokát. Aggasztotta, hogy nem kapott választ. – Hé, jól vagy?

   - Én már nem tudom mi vagyok- sóhajtott fel gondterhelten.

Anastasia szíve összeszorult a vallomástól. Segíteni akart, hogy jobban érezze magát, ám fogalma sem volt hogyan. Ugyanakkor egy valamiben biztos volt:

Most nem kéne egyedül lennie.

A parthoz közeledve sejtésük beigazolódott: Sam tényleg ott várt rájuk. Az arckifejezése elárulta, hogy nem volt a legjobb hangulatban.

Bár ezen meg sem lepődtek. Érthető.

Dean kidobta neki a kötelet, ő pedig rögzítette a hajót, hogy a többiek kiszállhassanak. Anastasia intézte a táskáikat, majd zsebredugott kézzel, kínosan ácsorgott a néma felek mellett.

A pillanat, amiről tudták, hogy előbb-utóbb el fog jönni.

   - Benny vagyok- nyújtott kezet a vámpír – Sokat hallottam rólad, Sam.

Ez a kézfogás egyből le is leplezte Benny kilétét. Sam megdöbbent, de az ösztönei gyorsan bekapcsoltak. Szabad kezével lassan manőverezett az övéhez rögzített késtartó felé.

Nagy hiba.

   - Nem ajánlanám- ingatta a fejét figyelmeztetően Anastasia, pillantása ridegebb, mint valaha.

Nem szándékozott ártani az ifjabb Winchester-nek; ellenben ha összetűzésre került volna sor, egyértelműen a vámpírt védte volna. Elvégre őt ismerte régebb óta.

   - Látom van mit megbeszélnetek- döntött úgy Benny, hogy ideje indulni. Megveregette Dean vállát, azután becélozta a nem messze parkoló autóját.

Anastasia feszülten nézett hol rá, hol a két testvérre. Az elnyomott indulatok tisztán érezhetőek voltak a levegőben, neki pedig semmi kedve nem volt még egy veszekedést végighallgatni.

El kell tűnnöm innen. Nem bírom tovább.

Így tehát megragadva a lehetőséget, a Monaghan egyre távolodó barátja után szaladt.

   - Várj- érte utol a kocsinál.

   - Minden rendben?- tanulmányozta az arckifejezését.

Most vagy soha.

A lány nem hezitált.

   - Hadd menjek veled- kérte.

Na erre végképp nem számított.

   - Velem akarsz jönni?- vonta fel a szemöldökét meglepetten – Miért?

   - Nem kéne egyedül lenned…

   - Ugyan, Anastasia- döntötte oldalra a fejét – Legalább légy őszinte.

A francba.

Túl jól ismerte.

   - Oké- sóhajtott megadóan, közben egy követ rugdosott a cipője orrával – Én csak… nem akarok Sammel és Deannel maradni.

   - Miért nem?- érdeklődött.

   - Alig ismerem őket és folyton veszekednek- sorolta – Plusz ők vadászok. Nem tudom, hogy…

   - Hogy bízhatsz-e bennük?

   - Igen- bólintott – Tudod, hogy a vadászat soha nem volt nagy kedvencem. Oké, megígértem, hogy segítek nekik bezárni a Pokol Kapuit, de azóta semmit nem haladt az ügy. Nincs értelme maradni.

Benny hosszú másodpercekig méregette őt, végül azt mondta:

   - Megint a félelem beszél belőled.

   - Jaj, ne már…

   - Több, mint egy hónapja vagy velük, de félsz megnyílni nekik- folytatta – Tartasz attól hogy fognak reagálni, ahogy attól is, hogy bajuk esik miattad.

   - Én vonzom a veszélyt- érvelt.

   - És ők szerinted nem?

   - Benny…

   - Nézd- egyik kezét finoman a felkarjára simította – Adj nekik még egy hónapot…

   - De…

   - Csak még egy hónapot- szakította félbe – Próbáld megismerni őket és hagyd, hogy ők is megismerjenek. Ha pedig ezután is úgy érzed, hogy nem akarsz maradni, akkor hívj fel és eljövök érted. Rendben?

Anastasia összepréselt ajkakkal, hezitálva nézett vissza rá.

Csak kibír még egy hónapot, igaz? Nem lehet olyan nehéz. De biztos ezt akarta? Szinte kétségbeesetten igyekezett menekülni a Winchesterek elöl, mintha üldözték volna, ami egyáltalán nem igaz. Legalábbis a szó szoros értelmében nem. Mindössze meg akarták ismerni (teljesen normális és érthető), őt ez mégis kiakasztotta.

Talán tényleg a félelem beszélt belőle. Ugyanis annak gondolata, hogy annyi veszteség után ismét beengedjen valakit/valakiket…

Mi van, ha nem állt rá készen? Vajon készen fog állni valaha?

Benny válaszra várt. Néhány perc szótlanságot követően Anastasia nagy levegőt vett és közölte döntését.

_______________

Damien Puckler // James Larsen