Két hónap ismét elszaladt az életemből, úgy, hogy nem tettem semmit a bennem tátongó lyukkal. Az ősz, hűvösen kopogtatott az ablakon, a fák ruhája színesbe borult, már nagyban járták a gyásztáncukat, nem sok volt vissza nekik. A parkon keresztül mentem haza, a barna falevelek lábam alatt morzsolódtak, nagy zajjal törtem magamnak az utat. Az egyik padon egy ismerős zene lejátszót pillantottam meg, a kezembe vettem, és rájöttem, hogy ez Bencéé. Felismertem az apró karmazsin vörös zene lejátszót, amit Bence kezei között láttam a minap az iskolában. Körbe néztem, de nem láttam senkit a környéken. Leültem a padra, s bekapcsoltam a lejátszót. Amerikai punk-rockzene csendült fel, ami azonnal rabul ejtett, az énekes arról énekelt, hogy menekül a démonjai elől, és sosem hagyhatja abba a futást. Igazán titokzatos kis szörnyeteg, ez a Bence, egyre jobban felkelti az érdeklődésemet. Kívül félelmet keltő külsőt próbál maga köré húzni, arra az aranyos és magányos valójára. Szeretném, hogy megnyíljon s lássam az igazi Bencét.

Fülemből kihúztam a fülhallgatót, lépteket hallottam felém közeledni. Mire feleszméltem, Bence állt előttem. Kezeit mélyen bőrkabátja zsebébe csúsztatta, nyakába kötött fekete-fehér kockás sálját a szél ringatta.

-Öhm, az az enyém... Visszaadnád? -Most szólt hozzám először, azon a gyengéd, de érces hangán, amitől, éreztem elpirulok.

-Rendben. De csak akkor, ha előtte meghívhatlak egy teára, -kötöttem ki a feltételem. -a közelben felfedeztem egy helyet, de még nem volt időm elmenni. Új vagyok a városban és nem igazán találom a helyemet. -Orra már így is piros volt, mivel a hideg szél kicsípte, s mikor bólintott még pirosabb lett. Szemét lesütve sétált mellettem, még én a mosolyomat nem tudtam elrejteni az arcomról. Könnyebb dolgom volt, mint gondoltam volna.