A nevem Barnabás, meleg vagyok.

A nyáron új városba költöztünk, így ősszel a tizediket egy másik iskolában kezdtem. De nem miattam és a nemi identitásom miatt. Hamar megtanultam alkalmazkodni az osztályomhoz, így nem akadtak nagyobb problémáim. A magasságom és a testfelépítésem is hozzájárult ehhez, mégis ki menne neki egy száznyolcvanöt centis izmos markáns fiúnak, csak hogy leszögezzem ez nem nagyképűség volt, hanem csak idéztem a húgocskám szavait. Szerencsémre, a kosárlabdázást itt is tudtam folytatni, ami a beilleszkedést még inkább elősegítette, a korsárcsapatból már az első edzés után ismertem név szerint több embert is, de ezt a jó memóriámnak is köszönhetem.

Mégis az a magány, ami már mióta fojtogatott nem hagyott alább. Lelkem ugyanolyan üres maradt, bármennyi emberrel is barátkoztam össze. Lehetett lány, vagy fiú, kivel haveri kapcsolatot próbáltam ápolni, nem szűnt az érzés. S mikor azt a pillanatot elevenítettem fel az űr még jobban kitöltött. Lehet mosolygok, de belül oly sivár, mint a körülöttünk futó végeláthatatlan Alföld. Sehol nem találom a gyógymódot fájdalmaim ellen.

A napokmúltával már több embert is megismertem, lányokat és egyaránt fiúkat is, aki leginkább szúrta a szemem a feketébe öltözött srác volt az ablak melletti padban ülve, és csak a kezében tartott könyvben lévő szavak közé merülve olvasott. Nem zavart, csak éreztem, hogy Ő kitűnik a többiek közül. Tetszett az egyénisége, a stílusa, csak úgy, hogy még egy szót sem váltottam vele. Csak bámultam a hátát, megfeszülve a hátsó padomból. A sötét kisugárzása felmászott a lábamon, s megdermesztett. Teljesen magába fogadott, éreztem vadságot és egyben gyengédséget is. Új volt az érzés, még sosem történt velem ilyen. Mintha egy vad kis szörnyeteget figyeltem volna, s azt várnám, mikor mozdul és mikor meneküljek el előle. De valójában nem is akartam menekülni, inkább meg akartam szelídíteni.

Abban a pillanatban, mintha érezte volna, hogy figyelem, megfeledkezett a könyvéről, s hátra fordult. Bal szemét haja teljesen eltakarta, egy sötét szem nézett rám komoran, pici orr és karakteres ajkak egészítették ki arcát. Punkos stílusa gyengén mutatkozott, mind a két kezén csuklópánt volt, körmei, mik csutkára voltak vágva feketén csillogtak. A komolysága, hirtelen eltűnt és barátságos mosoly festődött arcára. Csak pár másodpercig láthattam a mosolyát, pillantását elkapta rólam, mert lehuppant mellé a padtársa, aki egy hozzá hasonló stílusú lány volt. Ismét belefeledkezett a könyvébe, miközben a lány halkan néha-néha egy szót hozzászólt. Ez a fiú kell nekem!

Több nap történt meg ugyan ez, és már én is vissza mosolyogtam rá, mégsem beszélgettünk. Szinte megölt a némaság nap mint nap. A többiektől megkérdeztem a nevét, s mint kiderült Bencének hívják. Csak némán vágytam arra, hogy közelebb kerülhessek hozzá.