Soha sem voltam egy nagyravágyó, elérhetetlen célokat kitűző ember. Nem érdekelt sem a pénz, sem a hírnév, sem pedig az, hogy a munkahelyemen én legyek az, aki elfoglalja annak a bizonyos ranglétrának a legfelső fokát, ugyanis azon a napon, amikor életem szerelme egy gyönyörűséges rózsacsokorral a kezében letérdelt elém és elmondta, hogy velem szeretné leélni hátralévő életének minden egyes percét, úgy éreztem, hogy mindenem megvan, amit valaha is a magaménak szerettem volna tudni.

Mint ahogyan minden ember életében, úgy természetesen az enyémben is voltak nehézségek, leküzdhetetlennek vélt akadályok, megoldásra váró feladatok, vagy olyan, réges-régóta dédelgetett vágyálmok a szívem legrejtettebb zugaiban, amikről tudtam, hogy különféle okokból kifolyólag sajnos soha sem fogom tudni őket megkaparintani, viszont maga a tudat, hogy amellett a férfi mellett hajthattam álomra a fejemet minden egyes éjszaka, és annak a férfinak a védelmet, valamint biztonságot nyújtó, erős karjai között ébredhettem fel reggelenként, akit a világon mindennél jobban szerettem, teljes mértékig kárpótoltak engem azokért a dolgokért, amiktől a sors megfosztott engem.

Talán nem tudtam azt, hogy milyen érzés lehet délutánonként úgy hazaérni az iskolából, hogy a bejárati ajtó küszöbét átlépve a legelső dolog, ami a szemeim elé tárul, az szüleim örömteli mosolya, hiszen túlságosan hamar el kellett őket veszítenem ahhoz, hogy mostanra még mindig képes legyek feleleveníteni magamban arcvonásaik, hangjuk, illetve gondoskodó érintésük emlékképeit, de azzal tökéletesen tisztában voltam, hogy helyettük egy olyan személy lépett be az életembe és töltötte ki a szívemben tátongó, hatalmas űrt, amit a magány, valamint a gyász keserűsége okozott a lelkemben, akinek köszönhetően ma már bátran, bármiféle kétely vagy bizonytalanság nélkül kijelenthetem azt, hogy a földkerekség legboldogabb, legszerencsésebb nőjének érzem magam, amiért egy olyan férfi szerelmét tudhatom a magaménak, akinél tökéletesebbet keresve sem találhattam volna.

Mellette tapasztalhattam meg legelsőként, hogy milyen fantasztikus érzés szeretni és szeretve lenni, semmihez sem fogható mértékű, őszinte boldogságot érezni olyan apró, mások számára talán jelentéktelennek tűnő gesztusoktól, mint például egy hosszúra elnyúló ölelés, egy ártatlan csók, vagy egy lágy, cirógató érintés. Neki köszönhetően tanultam meg azt, hogy az élet telis-tele van apró, teljesen váratlanul érkező örömökkel, amikre az ember csupán csak akkor képes felfigyelni, ha a rohanó hétköznapok során olykor-olykor megáll néhány percre és hagyja, hogy a pillanat szépsége, harmóniája, illetve nyugalma magával ragadja őt és emlékeztesse földi létezésünk valódi értelmére és ezzel együtt arra is, hogy az élet múlandó, egyszeri és megismételhetetlen, éppen ezért minden egyes momentumát ki kell élvezni, hiszen soha sem tudhatjuk, hogy vajon mikor fog a végéhez érni.

Hosszú időn keresztül én magam is ezzel a mentalitással éltem a mindennapjaimat, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a régi énemhez képest egy sokkal pozitívabb gondolkodású, felszabadultabb emberré váljak, aki nem retten vissza az őt ért kudarcoktól, hanem az önhibáztatás és depresszív gondolkodás helyett a sikertelenségekből is inkább tanulni próbál, hogy a következő nekifutásnál már egy kellően felkészült, magabiztos személyként nézhessen szembe a célja útját álló barikádokkal, azonban néhány héttel ezelőtt valami olyan dolog történt velem, aminek egyetlen szempillantás alatt sikerült romba döntenie addigi életemet.

A 2038-as év októberének 27. napja volt az a nap, amikor a szívemet könyörtelen módon kitépték a mellkasomból, ugyanis nem csupán a számomra legfontosabb ember elvesztésének fojtogató gyötrelmével és a mellkasomban érzett, semmihez sem fogható mértékű ürességgel kellett szembenéznem, hanem a közös jövőnk idilli álomképének szertefoszlásával, illetve önmagam elvesztésével is, mert bár fizikailag az élők között maradtam, a lelkem szerelmemmel egyidőben szűnt meg létezni ezen a bűnnel, igazságtalanságokkal, fájdalommal, valamint gonoszsággal teli világon...

Talán ha aznap nem mentünk volna be a rendőrkapitányságra...

Talán ha nem mi fogadtuk volna el Captain Fowler parancsát...

Talán ha a legelső adandó alkalommal elpusztítottam volna azt a deviáns androidot...

Talán ha (Kedvenc férfi neved) nem védelmezett volna a saját testével, miközben eldördült az a 3 pisztolylövés, akkor lehet, hogy elkerülhető lett volna ez a borzalmas tragédia...

Lehet, hogy a kórház felé vezető úton nem kellett volna a saját vérében fekvő szerelmem kezeit szorongatnom, miközben ő félig lehunyt szemekkel egy fáradt, de annál őszintébb mosolyra húzta ajkait...

Lehet, hogy a műtőhelyiségbe történő betolása előtt nem kellett volna megnyugtató szavakat suttognia a fülembe, miközben hüvelykujjaival gyengéden letörölgette arcomról forró könnycseppjeimet, amik a szívemet átjáró félelem és kétségbeesettség következtében buggyantak ki szemeimből...

Lehet, hogy nem kellett volna több, mint három órán keresztül a folyosón ücsörögnöm és összekulcsolt kezekkel imádkoznom azért, hogy (Kedvenc férfi neved) életben maradjon...

Lehet, hogy soha sem kellett volna megtapasztalnom azt a fajta kínkeserves gyötrelmet, amit abban a pillanatban éreztem, amikor a műtétet végző főorvos kimért léptekkel elém sétált és jobb kezét vállamra helyezve egy gondterhelt sóhajtást követően sajnálatát, valamint együttérzését fejezte ki felém, amiért nem tudta megmenteni azt a személyt, akinek életéért gondolkodás nélkül hajlandó lettem volna feláldozni sajátomat... Pontosan úgy, ahogyan azt ő is megtette értem...

Nem volt többé senkim, akit a családomnak nevezhettem volna, az álmom pedig, miszerint egy szép napon majd gyermekeket szülhetek annak a férfinak, akit a világon mindennél jobban szeretek és akinek boldogságáért akár még ölni is képes lettem volna, egyik pillanatról a másikra semmivé lett.

A (Kedvenc férfi neved) temetését követő egy hónap olyan volt számomra, mintha a pokol legmélyebb bugyrába taszítottak volna, ahonnét egyszerűen sehogy sem leltem a kiutat.

Egyetlen egy napom sem telt el anélkül, hogy ne jutottak volna eszembe a közösen átélt, mindkettőnk életét nagyban meghatározó pillanataink, a munka utáni, vidám hangulatú beszélgetéseink a vacsoraasztalnál, a hétvégi kiruccanásaink, -amik egytől-egyig azt a célt szolgálták, hogy még ha csak 24 óra erejéig is, de magunk mögött hagyhassuk a hétköznap fáradalmait, hogy aztán újult erővel, lelkileg feltöltődve vethessük bele magunkat a ránk váró, megoldatlan ügyekbe- a szerelmes szavak, amiket egymás fülébe suttogtunk esténként, a csókcsatáink, -amikből nem számított, hogy az együtt eltöltött, hosszú évek során mégis hányat vívtunk meg egymással, hiszen mindegyiknek megvolt a maga varázsa, a maga különlegessége, amitől kivétel nélkül mindegyiknél azt éreztem, mintha a legelsőt élném át újra és újra- az ártatlan ölelkezéseink, az összebújásaink, a szeretkezéseink... Temérdek emlék, amiknek újbóli felelevenítése nem is olyan rég' még hatalmas mértékű boldogsággal töltötték el hevesen dobogó, reménnyel teli szívemet, mostanra azonban minden, amit ezek a gondolatok képesek voltak kiváltani belőlem, szenvedésem legfőbb okozóivá váltak.

Úgy éreztem, hogy nem maradt semmim, amiért érdemes lenne tovább élnem és ahogyan szépen lassacskán telt az idő, úgy én magam is kezdtem egyre inkább megbékélni azzal a gondolattal, hogy a végzet egy megpróbáltatásokkal teli életutat szánt nekem, amiben az öröm csupán csak egy röpke ideig tartó, múlandó érzésként van jelen, de épp hogy csak addig, amíg sikerül teljesen elfeledtetnie velem azt a tényt, miszerint örökös magányra ítéltetett sorsom már születésem pillanatában megpecsételődött.

Az otthonom falai között eltöltött hetek leforgása alatt, miközben a szívemen tátongó, erőteljesen vérző sebeimre igyekeztem valamiféle gyógyírt találni, ami könnyebben átlendíthetne engem ezen a borzalmasan nehéz időszakon, megszámlálhatatlanul sokszor eljátszadoztam az öngyilkosság gondolatával, hiszen a saját életemtől való megszabadulás azonnali megoldást jelenthetett volna minden egyes problémámra, amiknek elviselése percről-percre egyre bonyolultabb feladatnak bizonyult, azonban a mellkasomban háborgó, elsöprő erejű vihar, amit az androidok iránt érzett gyűlöletem, valamint bosszúvágyam gerjesztett, megakadályozott engem abban, hogy anélkül hagyjam magam mögött ezt a mocskos világot, hogy ne vettem volna elégtételt azon a fajon, aki nem csupán az én, de számtalan másik ember szerencsétlenségéért, megtörtségéért, fájdalmáért, valamint haragjáért volt felelősségre vonható, így november 29-én, amikor végérvényesen is sikerült kellő mennyiségű erőt, valamint elszántságot vennem magamon ahhoz, hogy teljes mellbedobással tudjam folytatni megkezdett munkámat, a megszokott rutinomtól nem eltérve hétfőn, pontban reggel 8 órakkor át is léptem a detroiti rendőrkapitányság kapuját, ahonnét már egyenes út vezetett számomra a főépület bejáratáig. Az egyetlen dolog, amiben távollétem alatt gyökeres változás ment végbe, az személyemben volt keresendő, hiszen onnantól kezdve, hogy becsuktam magam mögött irodám ajtaját és helyet foglaltam íróasztalom mögött, örökre búcsút mondtam annak a mindig jókedélyű és energikus, másokkal barátságosan, valamint tisztelettudóan bánó, humoros, fiatal nőnek, aki színt vitt munkatársai szürke hétköznapjaiba frappáns beszólásaival, aki még a legstresszesebb helyzetekben is képes volt helytállni és lelket önteni a körülötte lévőkbe, akire mindenki felnézett szakmai tapasztalata, az új kihívásokhoz való, lelkes hozzáállása, illetve embersége és világnézetei miatt, amiket hivatásától függetlenül is töretlenül képes volt megőrizni önmagában...

~~

2038. december 13-án, vagyis napra pontosan 2 héttel azután, hogy folytatni kezdtem a rendőrségi körözés alatt álló deviáns androidok felkutatását, Captain Fowler végérvényesen megelégelte azt, hogy a kiadott parancsnak ellentmondva a megtalálásukat követően azon nyomban elpusztítottam mindegyiküket, ezzel meg sem adva annak lehetőségét, hogy kihallgathassák őket és ezáltal valamiféle magyarázatot kaphassanak arra, hogy ezek az élettelen gépezetek mégis milyen indíttatásból szöknek el gazdáik háztartásából, éppen emiatt ultimátumban részesültem, aminek kénytelen voltam eleget tenni, másülönben félő, hogy határozatlan időre felfüggesztették volna a munkámat és rövidesen búcsút is mondhattam volna az engem éltető célomnak, miszerint kivégzek minden egyes androidot, aki csak az utamba kerül. Ugyan egyetlen szóval sem említettem felettesem előtt, hogy feltett szándékom lenne egyszer, s mindenkorra pontot tenni a CyberLife nevezetű, kifejezetten androidgyártásra specializálódott cég karrierjének végére azzal, hogy saját kezeimmel gyújtanám fel és égetném porig a központi épületüket, aminek belsejében őrizgetik a már teljesen elkészült, de még az üzletekbe ki nem szállított androidokat, akiknek eladása jelenti az ott dolgozók legfőbb, és majdhogynem egyetlen bevételi forrását, azonban nem kellett gondolatolvasónak lennie ahhoz, hogy rájöjjön, a bennem elhatalmasodott bosszúvágynak már sikerült olyan szinten elhomályosítania józan ítélőképességemet, hogy a következményekbe való belegondolás nélkül bármikor képes lennék egy ehhez hasonló esztelen cselekedetre, éppen emiatt arra a döntésre jutott, hogy még azelőtt elébe megy tervemnek, mielőtt elkezdhetnék annak kivitelezésén agyalni, aminek végső megoldását abban látta, ha egy társat oszt be mellém, aki segítségemre lesz nyomozásaink során, hogy azok gyorsabban, hatékonyabban, valamint szakszerűbben folyhassanak, illetve aki képes engem megfékezni, ha elborult elmeállapotom egyik instabilabb pillanatában esetleg kedvem támadna golyót ereszteni a megtalált android fejébe még azelőtt, hogy a rendőrség információkat szedhetne ki belőle.

-(Név), ő itt Connor, a CyberLife által küldött android, aki a mai naptól fogva a partnered lesz...