Amerikai Egyesült Államok; Michigan; Detroit; 2038. december 24. |08:32:04 p.m.|

Szenteste... Az év azon napja, amikor az emberek megpróbálják félretenni a mások által elszenvedett sérelmeiket és a negatív érzéseik háttérbe szorításával igyekeznek teljes mértékig átadni magukat az ünnep varázsának, hogy egy minden szempontból békés, szeretettel, figyelmességgel, valamint gondoskodással teli 24 órát tölthessenek el családjuk körében még akkor is, ha az év fennmaradó 364 napján egyébként megállás nélkül gyilkolják egymást.

Egészen idáig én magam is egy voltam azon 27 éves, felnőtt nők közül, aki a szállingózó hópelyhek láttán gyermeki izgatottsággal a szívében azon nyomban ki akart rohanni otthona melegéből, hogy saját bőrén érezhesse, ahogyan a szürkés felhőkből aláhulló, hűs hópihék a fagyos talajra hullanak és szépen lassacskán fehér köntösbe bújtatják az egész környéket.

Nem számított sem a korom, sem pedig az, hogy mások fejében vajon milyen gondolatok fogalmazódhattak meg, amikor hangot is adtam őszinte örömömnek, amit a szebbnél szebb fényfüzérekkel, valamint karácsonyi dekorációkkal ékesített utcák hangulatos látványa váltott ki belőlem, mert miközben szerelmem meleg kezét fogva érezhettem a hűvös, téli levegőben terjengő kürtöskalács és forraltbor ínycsiklandó illatát, -amiket aztán természetesen mind a ketten meg is kóstoltunk- még ha csak egy röpke időre is, de újra átélhettem a gyermeki lét gondtalanságát. A különféle csecsebecséket, ételeket, illetve italokat áruló fabódék látványa, a háttérből szóló, karácsonyi zenék kellemes dallama, a mellettünk elsétáló emberek vidám csevegése, a kisgyerekek játékos kacagása, szerelmem féltő pillantásai az irányomba mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy képes legyek megfeledkezni az életemet megnehezítő problémáimról és csakis arra koncentráljak, ami a jelenben történik, vagyis arra, hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért megtapasztalhatom azt, hogy milyen fantasztikus érzés élni, tartozni valahova, szeretni valakit és viszont szeretve lenni, látni azt, amit más nem láthat, hallani azt, amit más nem hallhat, illetve olyan emlékeket gyártani, amikre a későbbiek során majd őszinte hálával és boldogsággal a szívemben emlékezhetek vissza.

Tavaly ilyenkor a nappalink kényelmes kanapéján, egy puha takaró alatt összebújva, mézeskaláccsal és forrócsokival tömve a fejünket töltöttük az esténket, miközben a háttérben egy ősrégi karácsonyi film ment a tévében, -amelynek cselekményét századszori végignézés után már mind a ketten kívülről fújtuk- most azonban egymagam ücsörögtem a begyújtott kandalló mellett, amelynek kellemes melegsége az egész helyiséget betöltötte, egyetlen társaságom pedig a dohányzóasztal szélén elhelyezett, félig már kiürült állapotban lévő borosüvegem volt.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyáltalán nem éreztem magam magányosnak és azzal, hogy életemben először teljesen egyedül kellett eltöltenem a szentestét, egy régóta dédelgetett vágyálmom vált valóra, azonban a fejembe szállt alkohol, illetve a háttérből származó, égő tűzifák ropogásának hangja együttesen olyan fajta megnyugvással töltötték el testemet, amelynek köszönhetően megállíthatatlan tempóban csordogáló, bánatos könnycseppjeim egyik pillanatról a másikra teljesen elapadtak.

Soha sem volt rám jellemző a túlzott alkoholfogyasztás, egy kezem elegendő lett volna ahhoz, hogy összeszámoljam, egy év leforgása alatt mégis hányszor fordult elő velem az, hogy a jelesebb alkalmakkor elfogyasztottam egy-egy pohár pezsgőt vagy néhány korty, előre behűtött sört a forró, nyári napokon, azonban a mai napon elfojthatatlan mértékű vágyat éreztem magamban, ami arra ösztönzött, hogy engedjek a kísértésnek, és bár tökéletesen tisztában voltam annak tényével, miszerint azzal, hogy alkoholba próbálom fojtani a bánatomat, az ég világon semmi sem fog megoldódni, sőt, reggel valószínűleg nem csupán a lelkemet marcangoló érzéseimmel, hanem a másnaposság kellemetlen következményeivel is szembe kell majd néznem, ennek ellenére azonban még ha csak egyetlen éjszaka erejéig is, de felejteni akartam... Magam mögött hagyni az elmúlt hónapok megbánását és gyötrelmét, amik mázsás súlyként nehezedtek mellkasomra... Enyhíteni a nyakam köré tekert bilincs szorításán, amely valósággal megfojtott engem...

Örökre kitörölni annak a bizonyos napnak az emlékképeit...

Oly' sokszor, megszámlálhatatlan alkalommal kívántam már, hogy bárcsak visszaforgathatnám az idő kerekeit, hiszen ha módomban állt volna megváltoztatni az akkori döntéseimet és ezzel megmenteni elhunyt szerelmem életét, egyetlen pillanatig sem hezitáltam volna, hogy megtegyem mindezt... Nem számított volna, hogy mekkora árat kell megfizetnem azért, hogy újra láthassam azt a gyönyörű arcát, hogy újra belenézhessek azokba az életvidámságtól csillogó, őszinte szemeibe, hogy újra megérinthessem puha bőrét, hogy újra végigsimíthassak izmos hátán, miközben belesimulok védelmet, valamint biztonságot nyújtó, szoros ölelésébe, hogy mélyen beszívhassam kellemes, férfias illatát, amit olyan nagyon szerettem rajta, hogy újra hallhassam ahogyan mély, de mégis szelíd hangon kiejti a nevemet formás ajkain, ugyanis pusztán azzal, hogy megajándékozott engem a szerelmével és a szeretetével egyaránt, illetve bebizonyította azt, hogy a szíve csakis értem dobog, kezembe adta boldogságom egyetlen kulcsát, aminek birtokában már nem maradt semmi ezen a világon, amitől félnem kellene, ez alól pedig még a halál gondolata sem volt kivétel.

Fogalmam sincs, hogy mégis mennyi időt tölthettem el a plafon bámulásával, miközben a bennem kavargó, vegyes érzéseimet igyekeztem valamelyest helyretenni, azonban gondolatmenetemből a következő pillanatban kopogtatás hangja zökkentett ki engem. Volt némi elképzelésem arról, hogy mégis kinek állhatott feltett szándékában háborgatni nyugalmamat egy ilyen kései időpontban, de mivel jelen pillanatban semmi másra nem vágytam, csakis arra, hogy a nemrégiben leküldött alkoholmennyiség végre beüssön és kellően elálmosítson engem ahhoz, hogy képes legyek lehunyni szemeimet, ezért eszem ágában sem volt ajtót nyitni. Abban bíztam, hogy az odakint ácsorgó személy -aki idő közben már a csengőre is ráfeküdt- előbb vagy utóbb megunja a felesleges várakozást és jó messzire eltakarodik otthonom közeléből, azonban amikor 2 perc elteltével lassú, kimért léptek zajára lettem figyelmes közvetlenül hátam mögül, azon nyomban átkozni kezdtem magam, amiért szokásomhoz híven ezúttal sem fordítottam el azt a rohadt kulcsot abban az istenverte zárban.

-Mondd, mégis hányszor kell még elmondanom neked, hogy nem sétálhatsz be csak úgy mások lakásába, amikor éppen kedved tartja?-sóhajtottam fel lemondóan, miután szemem sarkából megpillantottam, ahogyan Connor a küszöb előtt megállva, karjait háta mögött összekulcsolva lassacskán végigvezette tekintetét a félhomályba burkolózó helyiségen, amelyben az egyetlen fényforrást mindössze a kandallóban lobogó tűz szolgáltatta.

-Elnézést kérek, ha ezzel bármiféle kellemetlenséget okoztam önnek, de mivel sokadszori próbálkozás után sem nyitott nekem ajtót, kénytelen voltam beengedni magam. Láttam, hogy az autója a garázsban áll, ezért biztos voltam abban, hogy itthon van, máskülönben egészen biztos, hogy nem jöttem volna be.-adott magyarázatot imént feltett kérdésemre a tőle már jól megszokott, udvarias és kissé talán túlságosan is formális hangnemben, aminek hallatán unottan megforgattam szemeimet.

-Javíts ki, ha esetleg tévednék, de emlékeim szerint arra is külön megkértelek már, hogy ne beszélj velem ilyen hivatalos hangnemben. Nem Warren elnök vagyok, hanem a munkatársad, úgyhogy nem szükséges magáznod engem. Különben is kurvára idegesít.-nehezményeztem rossz szokását, miközben lassacskán feltápászkodtam fekvő helyzetemből és Connor irányába fordultam, aki megértve kérésemet egy apró bólintással reagálta le mondandómat.-Remek, most hogy ezt megtárgyaltuk talán el is mondhatnád, hogy miért jöttél ide. Gondolom tisztában vagy azzal, hogy Szenteste van, ami azt jelenti, hogy ma hiába is próbálnál meg elrángatni itthonról, jogomban állna kitenni a szűrödet anélkül, hogy egy pillanatig is aggódnom kellene a következmények miatt, szóval ha csak emiatt jöttél, akkor már mehetsz is.-mondtam kissé bosszúsan, miközben egy gúnyos mosolyra húzva ajkaimat a szemközti dohányzóasztalon elhelyezett borosüvegem után nyúltam, aminek megmaradt részét hatalmas kortyokkal kísérve kezdtem el szervezetembe juttatni, azt követően pedig, hogy a legutolsó csepp nedű is leszaladt torkomon, a kiürült flaskát egy hanyag mozdulattal visszatettem eredeti helyére, ami kifejtett erőm, valamint figyelmetlenségem miatt azon nyomban ripityára tört.

-Tch, faszomba már...-motyogtam orrom alatt ingerülten, miközben futólagosan végigvezettem tekintetem a parkettát beterítő, éles üvegszilánkokon, amiket természetesen szándékomban is állt feltakarítani, azonban rögtön azt követően, hogy lábaimra helyezve testsúlyomat felálltam a kanapéról, olyan erőteljes szédülés, valamint rosszullét kerítette hatalmába egész testemet, amitől úgy éreztem, mintha forogna körülöttem a világ, így egyensúlyomat teljesen elveszítve jobb oldalam irányába kezdtem el dőlni. Lelkiekben már fel is készítettem magam a fájdalmas becsapódásra, de mielőtt még testem találkozhatott volna a kemény parkettával, egy erős kéz derekam után nyúlt, ezzel megakadályozva, hogy még idő előtt összetörjem magam.

-Nem lenne szabad egyszerre ilyen nagy mennyiségű alkoholt elfogyasztanod. Súlyos következményei is lehetnek mindennek az egészségedre nézve.-dorgált le az engem tartó, barna hajú férfi, miközben óvatos mozdulatokkal visszaültetett a puha matracra, majd ezt követően nekiállt felszedegetni a földön heverő, veszélyes üvegdarabokat.

-Pontosan ez lenne a célom.-vontam meg vállamat nemtörődöm stílusban, miközben ajkaimat egy alig látható, fájdalmas mosolyra húztam, ami talán másnak fel sem tűnt volna, azonban Connor -android lévén- rögtön felfigyelt apró, de annál komolyabb jelentőségű testbeszédemre, aminek láttán kissé aggódóan pillantott fel mély elgondolkodást tükröző arcomra, ettől függetlenül viszont ezúttal nem reagált semmit iménti megnyílvánulásomra, hanem ehelyett szépen csendben felkapkodta a széttört borosüveg utolsó darabkáit is, amiket aztán gondosan ki is dobott a konyhában lévő szemetesbe, majd miután visszatért hozzám a nappaliba, kimért mozdulatokkal, ügyelve arra, hogy megtartsa tőlem a tisztes távolságot, helyet foglalt mellettem a kanapén.

Hosszú perceken keresztül nem szólaltunk meg, amit lehetséges, hogy egy teljesen más szituációban rettenetesen kínosnak éreztem volna, most azonban annyira el voltam foglalva sajgó halántékom dörzsölgetésével, illetve az egyre csak fokozódó hányingerem visszaszorításával, hogy a legkisebb mértékben sem érdekelt az, hogy a mellettem ülő személy ez idő alatt egyetlen pillanatra sem vette le rólam szuggeráló tekintetét, amiből a korábbiakkal ellentétben ezúttal nem csupán az irántam érzett semlegességét lehetett kiolvasni, hanem olyan valós, emberi érzelmeket is, amikről egészen idáig fogalmam sem volt, hogy Connor képes lenne ilyen élethűen leutánozni őket, ezek láttán pedig pontosan tudtam, hogy mi lesz a soron következő kérdése.

-Feltehetnék egy személyes kérdést, nyomozó?-érdeklődött kíváncsian vizslatva engem, én pedig akaratlanul is mosolyra húztam ajkaimat szavai hallatán, hiszen az együtt töltött napoknak köszönhetően nem csupán ő az enyémet, de én magam is kezdtem egyre inkább kiismerni a természetét, ezzel egyidőben pedig arra is sikerült rájönnöm, hogy olykor képes vagyok teljes mértékig megfeledkezni arról a tényről, miszerint Connor csupán csak egy android, akinek viselkedése tulajdonképpen az enyémet tükrözi, ugyanis ahhoz, hogy képes legyen az emberek bizalmába férkőzni és ezáltal megteremteni a két faj közötti harmóniát annak érdekében, hogy zökkenőmentesen együtt tudjon dolgozni velük, elengedhetetlenül fontos, hogy leutánozzon, illetve átvegyen bizonyos személyiségjegyeket, azonban minél több időt töltöttem vele együtt, annál inkább tudatosult bennem, hogy a dolgok sokkal de sokkal komplikáltabbak annál, mint amilyennek elsőként gondoltam őket.

-Ez az androidoknál valami bevett szokás, hogy ilyen sok személyes kérdést tesznek fel az emberek számára, vagy te vagy az egyedüli, aki ezt csinálja?-kérdeztem szarkasztikusan, miközben a mellettem ülő személy felé fordulva tanulmányozni kezdtem annak arcát, a rajta megjelenő, új érzelmeket, ő azonban figyelmen kívül hagyva ezen cselekedetemet, illetve imént feltett kérdésemet, néhány másodpercnyi hallgatás után ismét szólásra nyitotta ajkait.

-Miért akarsz ennyire meghalni?

Ott és abban a pillanatban, ahogyan a barna hajú férfi szavakká formálta kíváncsiságának fő okát és őszinte érdeklődéssel, valamint értetlenséggel az arcán mélyítette el méginkább a köztünk kialakult, intenzív szemkontaktust, egyszeriben úgy éreztem, mintha a lábaim földbegyökereztek volna.

Az igazat megvallva számítottam erre a kérdésre és őszinte csodálkozással töltött el annak gondolata, hogy Connor csupán csak most jutott el odáig, hogy feltegye számomra ezt a kérdést, főleg annak tudatában, hogy az emberek kiismerése, cselekedeteik miértjeinek megfejtése a fő specialitása, aminek mielőbbi végrehajtása érdekében bármit képes elkövetni, azonban most, hogy valóban válaszokat szeretett volna kapni folytonos depressziómmal kapcsolatban, annyira ledöbbentett, hogy egyszerűen fogalmam sem volt arról, hogy mit is mondhatnék neki.

-Tudod... vannak dolgok, amiket egyszerűen képtelen vagyok magam mögött hagyni. Bárhogyan is próbálok megszabadulni tőlük, az emlékeik újra és újra a felszínre törnek bennem. Felemésztenek...-törtem meg végül kis idő elteltével a közénk beálló, feszültséggel teli csöndet, amit csupán csak szabálytalan légvételeim törtek meg olykor-olykor, miközben térdeimen megtámaszkodva kissé lehajtottam fejemet és tekintetemmel a padlót kezdtem el kémlelni.

-Sajnos ahhoz nincs elég bátorságom, hogy a fejemhez szorítsam a pisztolyomat és egyszerűen csak meghúzzam a ravaszt, ezért minden egyes nap megölöm magam egy kicsit. Ezt valószínűleg nagyon bonyolult lehet megérteni számodra, hiszen a tieiddel ellentétben az én cselekedeteimben nincs semmi racionális.-mosolyodtam el fájdalmasan, miközben ismét fölnéztem Connorra, aki kissé oldalra döntött fejjel, arcán némi értetlenséggel próbálta megérteni mondandóm valódi jelentését, ami persze nem volt egyszerű feladat számára, hiszen igyekeztem úgy fogalmazni, hogy szavaimból ne állapíthasson meg semmiféle konkrétumot, amiből esetleg kideríthetné, hogy mégis mi történhetett velem, aminek sikerült olyan szinten a padlóra küldenie ahhoz, hogy többé ne maradjon számomra semmi, amiért úgy érezném, hogy bizony érdemes életben maradnom.

-Még nem válaszoltál a kérdésemre.-jegyeztem meg észrevételemet kissé rekedtes hangon, ezzel emlékeztetve Connort arra, hogy nem ő az egyetlen ezen a világon, akit kiváló memóriával áldottak meg, de az is lehetséges, hogy tudat alatt így próbáltam meg valamelyest elterelni magamról a figyelmet, ami látszólag sikerült is, hiszen a szemem sarkából láttam, ahogyan a mellettem ülő fél megjegyzésem hallatán enyhén megemelte szemöldökeit, ezzel adva a tudtomra, hogy még mindig figyel rám.-Miért jöttél ide?-tettem fel az engem jelenleg legerőteljesebben foglalkoztató kérdésemet, ugyanis tisztában voltam azzal, hogy Connor csakis azokat a parancsokat követi, amik szükségszerűek a küldetése végrehajtásához, éppen emiatt valósággal elképzelhetetlennek tartottam azt, hogy csak úgy önszántából, bármiféle hátsó szándék nélkül taxiba ült és elhozatta magát a lakásomig annak reményében, hogy otthon talál majd engem.

-Mert...-csuklott el a hangja egy pillanatra, miközben azon igyekezett, hogy megtalálja a megfelelő szavakat gondolatai kifejezéséhez, ezzel egyidőben pedig higgadtságot tükröző arcvonásai is teljesen megváltoztak, amiből arra a következtetésre jutottam, hogy Connor vagy fél kimondani azt, amire gondol, vagy egészen egyszerűen nem tudja szavakká formáli a gondolatait, ami elképesztően furcsa látvány volt számomra, hiszen egészen idáig egyetlen egyszer sem fordult elő ehhez hasonló.

-Mert én... látni akartalak.-mondta ki végül nagy nehezen, abban a szent pillanatban pedig, amint elhangzott szavai eljutottak tudatomig és sikerült is megértenem azoknak valódi jelentését, hangos nevetésben törtem ki, amit Connor tágra nyílt szemekkel, értetlen arckifejezést produkálva nézett végig.

-Oh, te jó ég! Ha-ha tudnád hogy... hány hete már annak, ho-hogy... valakinek sikerült így megnevettetnie engem... Jajj, Istenem... Mindjárt megfulladok...-mondtam a hirtelenjében rámtörő, erőteljes röhögéstől akadozottan, miközben igyekeztem annyi oxigént juttatni fájó tüdőmbe, amennyit csak tudtam.-Ne haragudj, csak...-töröltem le ujjaimmal az idő közben kicsorduló könnyeimet.-Idejét sem tudom már annak, hogy mikor mondták ezt nekem utoljára. Bár ezen nem is csodálkozom, amilyen elviselhetetlen vagyok mostanság, csoda, hogy egyáltalán mások képesek egy légtérben tartózkodni velem 10 percnél tovább, ráadásul...-akadt bennem hirtelenjében a szó, amint megéreztem, hogy gyomrom tartalma szépen lassacskán elkezdett felfelé vándorolni nyelőcsövemben, aminek következtében kezdeti hányingerem is a többszörösére fokozódott. Tisztán láttam a Connor arcán megjelenő aggodalom jeleit, amit valószínűleg falfehér színű bőröm látványa váltott ki belőle, azonban mielőtt még bármit is reagálhatott volna a látottakra, tenyeremet szám elé kapva felpattantam addigi helyemről, majd amilyen gyorsan csak tudtam, a fürdőszoba irányába kezdtem szaladni, ahol azon nyomban ki is adtam magamból mindent, ami aznap lecsúszott a torkomon, beleértve azt az egy liternyi vörösbort is, aminek így még csak felszívódni sem maradt elegendő ideje a szervezetemben.

Néhány perc elteltével, miután úgy éreztem, hogy már nem maradt bennem semmi, amit kihányhatnék, feltápászkodtam a hideg csempéről és a mosdókagyló előtt megtámaszkodva megmostam az arcomat hideg vízzel annak reményében, hogy ettől majd jobban leszek, ami kis időre hatásosnak is bizonyult, azonban miután belenéztem a tükörbe és megpillantottam a szemeim alatt húzódö, sötét karikákat, illetve holtsápadt bőrömet, kedvem lett volna ismét hányni egyet az undortól, amit saját tükörképem látványa váltott ki belőlem, ehelyett azonban csupán csak szárazra töröltem nedves arcomat, amit aztán tenyereimmel egy kissé meg is ütögettem annak érdekében, hogy egy kis színt eröltessek magamra, majd miután tudatosult bennem, hogy ez volt minden, amit kinézetem korrigálása érdekében tehettem, ki is léptem az ajtón, aminek túloldalán ott ácsorgott Connor, aki valószínűleg abból az okból kifolyólag követett engem idáig, hogy ha idő közben esetleg elájulnék, mihamarabb segítséget tudjon nekem nyújtani, amit persze így is megkaptam, hiszen amint átléptem a fürdőszoba küszöbét, bámiféle szó nélkül átvetette jobb karját hónom alatt, én pedig ösztönösen belekapaszkodtam hátába bal kezemmel.

-Ah, kibaszottul hasogat a fejem...-dörzsölgettem meg halántékomat mutató, valamint középső ujjaimmal, miközben Connor épp azon volt, hogy épségben visszavonszoljon engem a nappaliba.

-Feküdj le, addig én hozok egy pohár vizet és fájdalomcsillapítót.-adta ki az instrukciókat semleges arckifejezéssel, én pedig egy apró bólintást követően kényelembe is helyeztem magam a puha matracon. Nagyjából 2 perc elteltével Connor vissza is tért hozzám a helyiségbe, majd miután helyet foglalt mellettem, átnyújtotta nekem a kezében lévő gyógyszert, amit a számba véve rögtön le is nyeltem a közepes pohárnyi víz segítségével.

-Elég volt? Szeretnél még eggyel?-vette el tőlem a kiürült poharat, én azonban egy határozott fejrázással jeleztem Connor irányába, hogy nem kérek többet, ő pedig egy bólintással tudatta velem, hogy megértette mondandómat.

-Rendben, akkor nem is zavarlak tovább. Ha bármire szükséged van, nyugodtan szólj nekem.-mondta higgadtan, egyenesen szemeimbe nézve, majd azt követően, hogy mondandója végéhez ért, a kezében lévő üres poharat letette az asztalra, majd hátat fordítva nekem éppen arra készült, hogy elhagyja lakásomat, azonban mielőtt még magamra hagyhatott volna, hirtelen csuklója után nyúltam, ezzel megállítva őt mozdulatában.

-Maradj.-préseltem ki ajkaimon ezt az egyetlen szócskát olyan halk és erőtlen hangnemben, hogy egy pillanatra azt hittem, Connor sem tudta értelmezni kérésemet, ugyanis bár hátrafordította a fejét, hogy alaposan szemügyre tudja venni arcomat, az övéről semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni, ezért néhány másodpercnyi tétovázás után végül úgy döntöttem, hogy bővebben is megosztom vele gondolataimat.

-Nem akarom, hogy magamra hagyj.-motyogtam magam elé a zavartságtól kissé remegő hangon, miközben oldalra pillantva próbáltam meg kerülni Connor szuggeráló, intenzív tekintetét, amivel azt a benyomást keltette bennem, mintha a lelkembe próbálna éppen belelátni.

Hosszú óráknak tűnő másodpercekig tartó kínos csönd után -ami alatt nagyjából tíz alkalommal nyúztam le képzeletben az arcomról a bőrt, amiért pillanatnyi elgyengülésemben képes voltam ilyesmit mondani és ezzel szégyent hozni magamra- Connor végül egy halovány mosolyra húzva ajkait bólintott egyet, ezzel tudatosítva bennem, hogy hajlandó eleget tenni kérésemnek, aminek láttán magam sem tudom, hogy mégis miért, de úgy éreztem, mintha az egész arcom lángba borult volna a zavartságtól.

-Nagyon vörös lett az arcod. Nem vagy lázas?-kérdezte aggódóan, miközben helyet foglalva mellettem homlokomra helyezte szabadon lévő tenyerét, én pedig csupán csak ekkor eszméltem rá arra, hogy egészen idáig fogtam a csuklóját, ami csak méginkább fokozta a mellkasomban érzett, erőteljes szégyenérzetemet, azonban amikor megéreztem, ahogyan hűvös ujjait felforrósodott homlokomra helyezte, egyszeriben úgy éreztem, mintha a szorongásom egyik pillanatról a másikra megszűnt volna.

Volt valami... megnyugtató és szívmelengető az érintésében, amitől néhány pillanat erejéig úgy éreztem, mintha minden fájdalmam megszűnt volna... Mintha már korábban is éreztem volna ezt a fajta békét és kiegyensúlyozottságot... Mintha... ez lett volna minden, amire jelenleg szüksége volt a lelkemnek... Amitől úgy éreztem, hogy... újra életben vagyok.

-Miért vagy velem ilyen kedves?-kérdeztem hirtelen a semmiből, ezzel megtörve a közénk beálló, kellemes csöndet, amire bár Connor nem reagált semmit, enyhén oldalra döntött fejének látványából könnyedén ki tudtam következtetni azt, hogy nem egészen érti, mire szerettem volna utalni.-Annak ellenére, ahogyan bántam veled, te még mindig itt vagy velem. Rengeteg ocsmányságot a fejedhez vágtam már, és olyan is előfordult, hogy bántottalak téged, de te még ezek után is hajlandó vagy kitartani mellettem, pedig nagyon jól tudod, hogy mennyire gyűlölöm a fajtádat.-fogtam meg óvatos mozdulatokkal Connor homlokomon pihenő kezét, amit lassacskán elemelve arcom közeléből visszahelyeztem azt combjára, majd karjaimon megtámaszkodva ülő helyzetbe tornáztam magam, hogy alaposan szemügyre tudjam venni arcát.-Mondd, mi hasznod van neked ebből az egészből? Miért tűröd szó nélkül ezt a bánásmódot? Miért teszel eleget bármiféle ellenkezés nélkül az emberek parancsainak?-rohamoztam meg kérdéseimmel a mellettem helyet foglalót, és bár tökéletesen tisztában voltam a válaszokkal, szerettem volna Connor szájából is hallani őket, ő azonban nem felelt, csupán csendben végighallgatta, ahogyan szépen fokozatosan megosztom vele a kételyeimet, amik már a kezdetektől fogva nyugtalansággal töltötték el mellkasomat.-Néhány perccel ezelőtt azt mondtad, hogy azért jöttél ide, mert látni szerettél volna engem, de valójában ez csak egy hazugság volt, ugye? Mindössze azt mondtad, amit hallani szerettem volna, mert tudtad, hogy ezzel a megnyilvánulásoddal seperc alatt elérheted nálam, hogy még ha csak egy kis időre is, de fontosnak érezzem magam és ezt kihasználva a bizalmamba tudj férkőzni, nincs igazam? Mert a küldetésed végrehajtása mindenek felett áll. Máskülönben miért is viselnél el önszántadból egy hozzám hasonló rohadékot, aki a saját fájdalmát és szerencsétlenségét mások életének megkeserítésével próbálja enyhíteni?-emeltem meg hangomat idegességemben, ami szinte egyik pillanatról a másikra vette át testem fölött az irányítást, miközben ahelyett, hogy a józan eszemre hallgatva megpróbáltam volna gátat szabni egyre inkább elhatalmasodó indulataimnak -amik sűrű ködfátyolként nehezedve tudatomra kezdték egyre inkább elhomályosítani ítélőképességemet- ismét megragadtam Connor csuklóit, amiket egy erőszakos mozdulattal a nyakamhoz emeltem és szétnyitva enyhén ökölbe szorított kezeit, hosszú ujjait nyakam köré kulcsoltam, majd pedig enyhén megszorítottam őket, így próbálva őt arra ösztönözni, hogy fojtson meg engem.

-Tessék, itt az alkalom, hogy végre megszabadulj tőlem. Saját kezűleg vehetsz rajtam elégtételt mindazért, amit ellened követtem el és a legjobb az egészben, hogy az ég világon senki sem fog rájönni arra, hogy te tetted.-mosolyodtam el haloványan, miközben lehunyva szemeimet hagytam, hogy az ott felgyülemlett könnyeim végiggördüljenek arcomon és rövid útjukat Connor kézfejein fejezzék be.-Gyerünk, ne tétovázz. Vess végre véget mindkettőnk szenvedésének.-kérleltem remegő hangon, miközben ajkaimat beharapva igyekeztem visszafojtani feltörni vágyó, erőteljes zokogásomat, hiszen semmiképp sem szerettem volna, ha emiatt Connor bűntudatot érezne és az utolsó pillanatban mégis visszakozna megölésemmel kapcsolatban, azonban amikor néhány másodperc elteltével megéreztem, ahogyan a torkom körüli, enyhe szorítás megszűnik és ezzel egyidőben a nyakamra fonódott, puha ujjak is eltávolodnak felforrósodott bőrömről, lassacskán kinyitottam lehunyt állapotban lévő szemeimet, ugyanis nem értettem, hogy mégis mi történik, viszont amikor szembetaláltam magam Connor tekintetével, amiből a szomorúságtól megkezdve a tanácstalanságon át egészen a haragig mindenféle érzelmet ki tudtam olvasni, majd pedig a következő pillanatban megéreztem, ahogyan egy jól irányzott, erőteljes mozdulattal egy hatalmas pofont mér arcom bal oldalára, teljesen lefagytam a sokkoltságtól, olyannyira, hogy egy jó darabig még pislogni és levegőt venni is elfelejtettem.

-Mondd, neked teljesen elment az eszed? Egyáltalán honnan a francból jött maga az ötlet, hogy ilyesmire kérj meg engem, ha?!-emelte meg hangját szigorúan, miközben megragadva vállaimnál keresztül rázogatni kezdett engem, így próbálva meg valamelyest észhez téríteni, amit én a döbbentségtől kissé elnyílt ajkakkal, ujjaimat a tőle elszenvedett ütés sajgó területéhez emelve, bármiféle ellenkezés nélkül, szótlanul tűrtem.-Mi-Miért hiszed azt, hogy a halálodat kívánom és egyáltalán miből gondoltad azt, hogy valaha is képes lennék szándékosan ártani neked?

-Mert a helyedben mindenki ezt akarná tenni... ez alól pedig én magam sem vagyok kivétel.-adtam meg a létező legegyszerűbb, legmagátólértetődőbb választ Connor kérdésére, aki ennek hallatán néhány másodpercre elhallgatott, ez a kevéske idő azonban tökéletesen elegendőnek bizonyult számára ahhoz, hogy annak a bizonyos kirakósnak az utolsó darabkája is a helyére kerüljön és ezáltal végre teljesen összeálljon a fejében a kép kiismerhetetlen viselkedésemmel, valamint irracionális döntéseimmel kapcsolatban, amiknek miértjeire a megismerkedésünk napjától kezdve próbált logikus magyarázatokat találni.

-Te valójában nem is az androidokat gyűlölöd, hanem saját magadat... Jól gondolom?-ejtette ki ezen szavait elhaló hangon, miközben elengedve vállaimat kissé eltávolodott tőlem, hogy alaposan szemügyre tudja venni arcomat, amin mondandója elhangzását követően rövidesen újabb könnycseppek gördültek végig, ezúttal azonban nem próbáltam meg gátat szabni nekik, hanem egyenesen az előttem ücsörgő, fiatal férfi sajnálkozást, valamint együttérzést sugárzó tekintetét fürkészve hagytam, hogy azok teljesen benedvesítsék megviselt bőrömet.

-Tudom, hogy szenvedsz, ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy néhány hónappal ezelőtt történt valami, ami miatt a mai napig is magadat hibáztatod. Úgy gondolod, hogy... megvolt az esélyed arra, hogy megakadályozd az akkor történteket, mégsem tettél semmit, ezért most úgy érzed, hogy bűnhődnöd kell, mert csakis így leszel képes enyhíteni a lelkiismeret-furdalásodon, de valójában ezzel a folytonos gyötrődéssel csak tovább rontasz a helyzeteden. Én...-hallgatott el egy pillanatra, miközben oldalra pillantva igyekezett megtalálni a megfelelő szavakat, amikkel kifejezhetné gondolatait, majd miután úgy érezte, hogy tudja, mit is szeretne mondani, egy apró, alig hallható sóhajtást követően tovább folytatta megkezdett mondandóját.-Bár nem tudom, hogy milyen lehet, amikor az emberek bűntudatot éreznek valami miatt, hiszen végső soron én csak egy előre leprogramozott, élettelen gépezet vagyok, abban viszont 100%-ig biztos vagyok, hogy nem szeretnélek téged ilyen állapotban látni. Nem kell kínoznod magad valami olyan miatt, amiért nem te vagy a felelős. A múltat sajnos nem lehet megváltoztatni, a jövőd viszont a te kezedben van és úgy formálhatod, ahogyan csak szeretnéd. Ne akard magadat megfosztani ettől az egyszeri és megismételhetetlen lehetőségtől azzal, hogy feladod a küzdelmet. Annyira fiatal vagy még, biztosan rengeteg lehetőséged lesz arra, hogy újra megtaláld önmagad és azokat a dolgokat, amik boldoggá tesznek téged, ehhez viszont muszáj életben maradnod. Tudom, hogy a halál gondolata sokkal kecsegtetőbb, mint minden egyes nap csatát vívni a túlélésért és elviselni azt a regeteg fájdalmat, amit mindeközben elszenvedsz, de hidd el, megéri, mert ha elég erős vagy ahhoz, hogy újra és újra felállj a padlóról, amikor legszívesebben végleg feladnád, akkor képes leszel arra is, hogy megnyerd a végső háborút.

-Connor...-ejtettem ki nevét elhaló, erőtlen hangon, miközben enyhén lehajtott fejjel, remegő végtagokkal, könnyeimet törölgetve próbáltam meg kerülni az engem vizslató, csokoládébarna szemű férfi érdeklődő, őszinte együttérzést tükröző tekintetét, aki realizálva magát a tényt, miszerint borzasztóan meghatották szívemet iménti szavai és csupán csak egyetlen hajszál választ el attól, hogy zokogásban törjek ki, ügyelve arra, hogy még csak véletlenül se tegyen felém semmilyen hirtelen mozdulatot, amivel esetleg kényelmetlen helyzetbe hozhatna engem, óvatos mozdulatokkal közelebb húzódott hozzám, olyannyira, hogy vállainkat mindössze néhány centiméter választotta el egymásétól, majd hozzám közelebb eső kezét lassú mozdulatokkal combomon pihenő kézfejeimre helyezte és gyengéden simogatni kezdte puha bőrömet ujjbegyeivel, így próbálva valamelyest megnyugtatni engem, amit megérezvén megilletődötten, kissé elnyílt ajkakkal kaptam felé könnyfátyol mögé rejtőző tekintetemet.

-Az előbb azt szeretted volna megtudni, hogy miért viselkedek veled úgy, mintha valóban partnerek lennénk és miért nem áll szándékomban elégtételt venni rajtad az attitűdöd miatt, de... azt nem tudom, hogy ezeket a kérdéseket csupán hirtelen felindulásból tetted fel nekem, vagy pedig tényleg érdekelnek is a válaszaim.-folytatta mondandóját kissé kételkedve, ugyanis fogalma sem volt arról, hogy feleletével vajon milyen reakciót fog kiváltani belőlem és ez milyen kihatással lesz az így is bizonytalan talpakon álló kapcsolatunkra, azonban miután egy határozott bólintással jeleztem felé, hogy igenis magyarázatokat szeretnék kapni feltett kérdéseimre, Connor először csupán kifejezéstelen arccal figyelte őt fürkésző tekintetemet, majd a következő pillanatban egy mély lélegzetet véve lehunyta szemeit néhány másodperc erejéig, azonban amikor újra kinyitotta őket, egy apró mosolyra húzva ajkait alakított ki köztünk ismét szemkontaktust.

-Azért, mert...-csuklott el a hangja egy pillanatra, amivel azt a benyomást keltette bennem, mintha még saját magának is félt volna beismerni az indokait, de miután sikerült párhuzamba állítania fejben a legjobb és legrosszabb végkimenetelek lehetőségeit, amik soron következő szavai által fognak napvilágot látni, úgy döntött, hogy kockázatot vállal és életében először hangot fog adni őszinte érzéseinek, amik egy ideje már ott lappanganak szíve egyik kis rejtett zugában, amit egészen idáig gondosan elzárt a külvilág elől, hogy mások még csak véletlenül se szerezhessenek tudomást arról, hogy Connor, az RK800-as android, akit a valaha volt legfejlettebb modellként tartanak számon a kiválóbbnál is kiválóbb nyomozói készségei, illetve az emberek közé való tökéletes beolvadása miatt, még ha hosszú időn keresztül képtelen is volt elfogadni, de valójában ő maga is a deviánsok közösségéhez tartozik.

-... mert melletted azt érzem, hogy életben vagyok.

𝓣𝓸 𝓫𝓮 𝓬𝓸𝓷𝓽𝓲𝓷𝓾𝓮𝓭...