FIGYELMEZTETÉS:

 A történet egyesek számára kifogásolható részeket tartalmazhat! Durva, nyers nyelvezet, az erőszak nyílt ábrázolása, depresszió, öngyilkosság. 

*

7 hónappal korábban

Jeongguk

Nem hallom a saját gondolataimat. Egyre több és több hang csatlakozik, egyre több nő velőtrázó sikolya hasít bele a sötét éjszakába. A Hold fénye rávetül az épületre, aminek ablakait újságpapírral fedték le, hogy a lehető legkevesebb reménysugár juthasson a szenvedőknek. Az évek alatt megtanultam az egyik legalapvetőbb elméletet: amíg látod a Nap vagy a Hold sugarait, addig bízol. Ez önmagában is szép gondolat, de még többet jelent, mert túlélők szájából hangzott el ez a mondat. Szóról szóra ez, mintha valaki megtanította nekik, így is növelve bennük az akarást a túlélésre. 

A sikolyok, amik még mindig elérnek hozzánk, végső haláltusával átitatottak. Mindannyian tudjuk, hogy mire felérünk a harmadik emeletre, a nők egy része halott lesz. Racionálisan kell gondolkodnunk, különben az érzelmeink kezdenek vezetni bennünket és az ebben a helyzetben tilos. Az érzelmek rossz tanácsadók. Protokollra, szabályokra támaszkodunk. Így mentjük meg a legtöbb életet. 

A hangok hallatán a szívem tombolni kezd, a vér az ereimben méregtől pezseg és feltámad bennem a gyilkolási vágy. Mindenkit fejbe akarok lőni, aki egy ujjal is hozzáért az áldozatokhoz az akaratuk ellenére. 

- Mégis mi a fenére várunk? - csattan fel mögöttem az egyik újonc. - Rájuk kellene rontanunk, hogy minél többet megölhessünk. Azok a nők szenvednek.

- Haldokolnak - javítja ki a srácot Hoseok, a mellettem álló társam. - Nem kell itt finomkodni. Jeongguk, mennünk kell! 

- Még nem kaptunk jelet.

- Aligha számít. Valószínűleg már lelőtték Marco-t és azért nem jelzett. Öngyilkosság volt bemennie egyedül. 

- Én küldtem be - pontosítok és ettől még inkább nő bennem a feszültség. - Valakinek fel kell derítenie, hány oldalról várhatunk támadásra.

- Az összesről - Hoseok is kezd ideges lenni, pedig ezidáig mindig jól leplezte az indulatait. Kettőnk közül ő a higgadtabb. Most azonban erősen megragadja a felkarom és nem titkolja, mennyire zaklatott. - Nincs erre időnk. Különben is - elereszt, a fegyvertartó tokjához nyúl. Ezt akkor csinálja akción kívül, ha a megérzéseiről kezd beszélni. - Rossz előérzetem van - na, tessék. 

Hoseok nem téved. Nincs időnk. Hogy az előérzetei helytállóak-e, azt nem tudnám megmondani, mert az egész hely egy nagy rakás rossz előérzet. De Marco több, mint tizenöt perce bent van már és egy felderítés nem szokott öt percnél tovább tartani. Legalábbis nem engedhetünk magunknak egy perccel sem többet, ha csak nem lyukasztott át minket egy golyó és az is egyetlen esetben számít jó kifogásnak: ha meghaltunk. 

Az adóvevőm után nyúlok és elszámolok fejben tízig, mielőtt kiadnám a parancsot.

- Kettes egység, megkezdjük a behatolást! 

Mögöttem mozgolódik a csapat és elhatározom, hogy nem csupán a megkínzott, szenvedő nőkért fogok két golyót repíteni minden potenciális áldozatomba, hanem Marco miatt is. Ha tényleg megölték, egy ígéretes társunk életét vették el. Drámaibb lenne a helyzet, ha Marco-nak lenne családja, de az nekünk nem megengedett. 

- Az életben maradt nőkön kívül, aki megtalálja Marco-t, kihozza onnan, világos? - nézek végig a csapat tagjain, mielőtt átlépnénk az épület küszöbét. - Shan, Pat, Seokjin, ti a hátsó bejáraton mentek fel! Minden szobába nézzetek be és ne felejtsétek el, hogy egy megtört, csontig éheztetett női hullát könnyű elrejteni. Mindenkit hazaviszünk! - vagy így, vagy úgy. 

Cipők trappolása hallatszik a lépcsőkön, majd nem kell hozzá sok idő, meghallom az első lövéseket. Hátul maradok, szinte végig azt figyelem, mikor bukkan elő valaki a sötétből és ront ránk, mielőtt mi törhetnénk be a harmadik emelet szalonjának ajtaját. Az egyik túlélő, akit a legutóbbi rajtaütéskor mentettünk ki, már járt itt. A lányokat több helyszínre viszik, több helyen árusítják őket. Az egész kibaszott láncot le kellene kapcsolnunk, de ahhoz nem a megfelelő ajtón kopogtatunk. Még nem. 

Előre lendülök, mikor szembe kerülünk a szalon bejáratával. Az épület másik részéből lövések hangjai jutnak el hozzánk és biztosra veszem, hogy a három srác életben van. Úgy mozognak együtt, mintha össze lennének nőve. Az egyik legerősebb formációnk, nem véletlenül bíztam rájuk a teljes hátsó szárnyat. Azt sem tartom kizártnak, hogy utolérnek minket, mielőtt mi...

Durr!

Lassított felvételként élem meg, amint elsüvít a fejem mellett egy golyó és belefúródik a mögöttem lévő bútorzatba. Az egyik újonc srác kilép elém, önkéntes pajzsot játszik és ez az egyik, amit a leginkább utálok a rutintalanokban. Ez nem önfeláldozó manőver, nem veszíthetünk embert. 

- Vissza a helyedre, Jimin! - dörrenek rá, mert a lövés leadását követően már édes mindegy, ki hall meg minket és ki nem. Tudják, hogy itt vagyunk. Tudják és rohadtul bízom a rettegésükben is. Egy sem marad életben. 

A szalon ajtaja túl könnyedén nyílik ki. Hoseok maga elé emeli a fegyverét, kész azonnal szitává lőni azt, aki az útjába áll. Férfiak és nők vegyesen tartózkodnak a helységben, de míg az előbbiek kezéből élesre töltött fegyver szegeződik ránk, addig a nők kezei összekötözve hevernek az ölükben. Egy pillanatra senki nem mozdul, aztán elszabadul a pokol, minden túl gyorsan történik. Az egységünk kis híján szétesik, mikor egyszerre több lövés is dördül. Közülünk senki nem sérül meg, ám az egyik nő holtan csuklik össze és terül el a padlón, fejsebéből friss vér ömlik. 

- Rohadék - Hoseok hangja szeli át a teret és kihallom belőle az eszeveszett dühöt. Oda kapom a fejem az irányába, a csapat tagjai között lavírozva igyekszem közelebb kerülni hozzá. - Kibaszott áruló. 

Ezt a szót gyűlölöm. Sok másikat is, de egy akció közben ezt hallani felér egy halálos ítélettel. 

Marco halott. Valamilyen szinten már az, mert fejben három másodperc alatt legalább tízszer megöltem. Tíz különbözően gyötrő, fájdalmas módon. 

Szembe kerülök vele, ott áll az egyik félig eszméletlen nő mögött és a hajánál fogva tartja maga előtt. A kezében lévő fegyver a nő halántékához ér, Marco pedig eszelősen nyugodt tekintettel nyugtázza, mikor meglát. 

Egy szót sem szólok, nem adom meg neki azt, amit vár. Megdöbbenésre, csodálkozásra számít. Ehelyett még szorosabban markolom a fegyverem és a testemben lévő összes izom azért feszül be, hogy a megfelelő pillanatban rávethessem magam és megöljem. Sokkal rosszabbul is járhatna, ha elkapnánk és visszavinnénk a bázisra. Láttam, hogyan végeztet ki a főnök valakit, aki az elképzelései ellen cselekedett. Nem lenne könyörületes vele. Azok után nem, hogy annyi mindent tett Marco-ért. Azok után nem, hogy befogadtuk, kiképeztük, megbíztunk benne és most elárult minket. 

- Legalább tudod, miért történik ez? - kérdezi, végig a szemembe néz. A nő, akinek a haja a markában van, fájdalmasan felnyüszít. - Kussolj! - szól rá és erősebben nyomja a fegyvercsövet a nő fejéhez. 

- Avass be! - a szemem sarkából látom, amint a fal mellett álló ellenség tagjai közül páran mocorogni kezdenek. 

- Ezer örömmel.

Nem tudom, pontosan hol rontottam el. Kell lennie egy napnak, a napon belül egy órának, percnek, amikor elsiklottam valami felett. 

- Madrid 17-es terv - ezek a szavak számomra nem mondanak semmit, de Marco nem is nekem szánja őket. - Csak őt hagyjátok életben! - teszi hozzá, majd egy egyszerű bólintással fogja és kiadja a tűzparancsot. 

Az emberei pedig lőni kezdenek. Megsoroznak minket. Golyók repkednek, célt keresnek és találnak is. Az én lövedékeim húst, izmokat, inakat érnek, koponyát fúrnak át, szívbe fúródnak. A levegő megtelik az elsült fegyverek és a halál szagával. De mire rájövök, hogy miért csak a fegyvereket hallom, a sikolyokat pedig nem, már késő. 

Új bűz csapja meg az orrom. Ismeretlen, eddig még nem éreztem.

A bukás szaga.

Kudarcot vallottam.