Jeongguk

A Bázis déli szárnya egy elkülönített létesítmény. Az újoncok az első fél évben be sem tehetik ide a lábukat. Akad a veteránok között is olyan, aki inkább távol marad az épülettől és nem azért, mert félne belépni az ajtókon. Azért teszik, mert akik itt élnek, valószínűleg félnének tőlük. 

Enyhe fertőtlenítő szaga üti meg az orrom és ebből rájövök, hogy épp a takarítás utáni percekben értem ide. A padló még nedves a felmosástól és az aula túlsó végében megpillantom a felmosónyelet szorongató Jimint. Magam elé emelem a kezeimet, jelzem neki, hogy nem fogok végig trappolni a tiszta felületen, amíg meg nem szárad. Bólint, és néma csöndben várakozunk, egyikünk sem mozdul. A falakat díszítő motívumokat nézegetem, az új rajzokat és festményeket, amik nemrég kerülhettek ki. Négy napja jártam itt utoljára, akkor még nem láttam ezeket. 

- Jöhetsz! - szól Jimin és habozás nélkül szakítom el a tekintetem az egyik csillagos eget ábrázoló rajzról. Undor és szívfájdalom egyszerre kínoz, ahogy igyekszem megőrizni a nyugalmam. 

Ebben az épületben nincs helye indulatoknak. Nincs helye az erőszak bármilyen megnyilvánulásának még, a gondolatának sem. Nem engedem meg magamnak és senki másnak sem. 

- Minden rendben? - kérdezem Jimintől, ahogy kezet fogunk és a homlokán lévő friss hegre pillantok. - Melyikük csinálta?

- A kis vörös. Azóta megnyugodott. 

Jimin felkapja a felmosóvödröt és a tároló szobába megyünk. Elpakol, majd tiszta fertőtlenítő kendőket és légfrissítőket dobál egy dobozba.

- Tegnap este már nem maradt időm feltölteni a helységeket - magyarázza, ahogy visszatesz egy levendulás illóolajat a polcra. - Gondoltam, amíg folyik a csoportterápia, behozom a lemaradást. Van valami újság?

- Hoseok kikészíti az újoncokat. Este jössz a beavatási vacsorára?

- Az attól függ, lesznek-e olyan állapotban, hogy arra az egy órára itt hagyjam őket. Bár Lyv azt mondta, ő itt lesz. 

Lyv az egyetlen nő, akit Ozias beszervezett közénk, színtiszta céllal és indokkal. Ezek a nők nem fognak bízni bennünk, férfiakban, ha nem látnak egy másik nőt, aki szabadon jár-kel közöttünk és nem esik bántódása. Ozias ugyan konkrétan nem hallotta még egyikünktől sem, de látni látta, hogyan reagálnak a túlélők Lyv és Jimin jelenlétére.

- A legtöbben tudjuk, mennyit ér Lyv melletted. Ezek a lányok és nők benned jobban megbíznak.

Jimin a szemembe néz, rengeteg érzelem suhan át az arcán. Ő is, mint én, nem enged a benne feltámadó haragnak és bosszúvágynak. Helyette megköszörüli a torkát és az Egészségügyi betétek és tamponok feliratú dobozt veszi le a mellettünk lévő polc tetejéről. 

- Azok után, amiken keresztül kellett menniük, ez a tény számomra még mindig hihetetlen - mondja halkan. - De azért örülök neki. Megtiszteltetés. Jó lenne, ha a kis vörös sem akarná kikaparni a szemem, miközben próbálom lekezelni a sebeit. 

- Csak adj időt neki! 

- Bármit megadnék bármelyikőjüknek, ha azzal egy kicsit is enyhíthetném a traumájukat. 

A déli szárny a megmentett nők és lányok menedékhelye. Ide hozunk mindenkit, akit sikerül élve kijuttatnunk, mielőtt eladnák őket. Ha eladják az egyiküket, természetesen így vagy úgy, de őt is megtaláljuk. Ozias forrásai biztosak és nem ismer lehetetlent. A túlélők addig maradnak itt, ameddig szeretnének. Senkit sem kényszerítünk maradásra és nem is küldjük el őket. Van, aki évek óta itt él és besegít az újak ápolásában. Egyszerre nyomasztó és felszabadító ez a hely. Van benne valami horrorisztikus és csodálatos. 

Jelenleg kétszáznegyvenhét túlélőnk van. Voltak többen is. Boldog lennék, ha azt mondhatnám, azért csökkent a létszám, mert néhányan új életet kezdtek a kinti világban. Akadtak olyanok, de a redukálódott létszám a traumák elszenvedésének és azoknak a lehetetlen feldolgozásának a következménye. Sok nő öngyilkos lett, a legtöbben azután, hogy eltöltöttek itt néhány napot. Ozias szerint úgy érezhették, képtelenek lennének újra élni és nem láttak más esélyt. A lelkük most könnyebb, jobb helyen vannak. 

Minden öngyilkosság után megfogadtam, hogy ezerszeresen adom vissza a rohadékoknak azt, amit elkövettek. Egyetlen nő élete sem marad megtorlás nélkül.

- Uram! - halk, cincogó hangra fordulunk meg. 

Megismerem a kislányt. Kilenc éves, Elsie a neve és az egyik szemére megvakult. Térdig érő póló és egy vékony nadrág van rajta, rövid hajában itt-ott fonott tincsek. Az ujjait tördeli, tekintetét le sem veszi rólam. Sok megrendítő dolgot láttam, de azt sosem fogom tudni elfogadni, hogy egy gyermek ennyire fél tőlem. 

- Elsie, mit beszéltünk meg? - guggol le a kislány elé Jimin. - Nem kell így hívnod. 

- Jimin - helyesbít Elsie, a hangja még jobban elvékonyodik és közelebb húzódik Jiminhez. - Ara nincs jól. 

- Ezt hogy érted? 

Elsie ekkor kinyújtja a kezeit, széttárja a kicsi ujjait és meglátjuk egyébként hófehér bőrén a még friss vért. 

- Hol sérült meg Ara, édesem? - kérdezem a lehető leghiggadtabb, legkedvesebb hangomon. Elsie szája sírásra görbül. Igyekszem nem rá hozni a frászt, ahogy felnyúlok a polcon a kötszeres dobozért. Istenem, add, hogy ez elég legyen! - Elsie?

Elsie nyöszörög, miközben a saját nyakára mutat. 

A rohadt életbe! 

Jimin felkapja Elsie-t, magához szorítja és próbálja elvonni a kislány figyelmét a kapkodásomról. Nem szoktam a lányok szobáiba menni, csak nagyon kivételes alkalmakkor, ha Jimin és Ivy ketten sem bírják a sok munkát. Az én jelenlétem nem olyan megszokott a számukra, ezért hiába a pánik, a szobák előtt lelassítom a lépteimet. 

Egyik helységből sem hallok zajokat. Ha Ara itt vágta volna meg magát, annak lenne visszhangja. A legjobb és a legrosszabb opció, mikor titokban, az egyik fürdőszobában teszik ezt. Idő, mire ott rájuk találunk, ha nem szól senki hamarabb. A másodpercek is végzetesek lehetnek. 

Ahogy befordulok a fürdőszobába, rögtön tudom, hogy elkéstem. Ara holtan fekszik a padlón, körülötte vértócsa, szeme üvegesen mered a fehérre mázolt plafonra. Kezében egy üvegdarab, amiről fogalmam sincs, honnan szerezhette. Mindenesetre Ozias parancsba fogja adni, hogy ezt kiderítsük. 

Ara mindössze tizenhat éves volt. Egy vele egykorú lány ilyenkor még az iskolapadban ül, hobbi táncórákra jár, újra és újra szerelmes lesz a szerelem gondolatába, majd a fiúkba és végül egyszer családot alapít. Ara ezt nem élhette meg és nem is fogja már megélni soha. Azoktól a ragadozóktól ugyan megmentettük, de saját magától már nem tudtuk.

Újabb kudarcot könyvelek el magamban, aztán becsukom a fürdőszoba ajtaját, hogy a többi lány ne láthasson, miközben eltakarítom Ara vérét a padlóról. 

***

A beavatási vacsorára nulla étvággyal, háborgó gyomorral érkezek. Mégis kinek van étvágya azután, hogy egy fiatal lány még meleg holttestét kellett magához ölelnie és elvinnie a Hideg házba? Hideg ház... Így hívják a kicsik a hullaházat. 

A kantin tágas, nagyjából kétszáz ember befogadására képes. Az asztalok már meg vannak terítve és ez a kivételes alkalmak egyike, mikor az egységek vegyülnek. Hoseok viszonylag hamar beesik, mögötte megjelennek az újoncok. Úgy követik, mint a pincsi kutyák és az, amelyik nem bírt egy helyben megmaradni, friss zúzódásokkal tarkított arccal néz fel a mennyezetre. Ahogy látom, Taehyung kapott néhány leckét arról, mikor kell befognia a száját. 

Seokjin - mint mindig -, most is hamar megtalál. Vajszínű pólót visel, ez némileg tompít az amúgy szigorú vonásain. Férfi dezodor és mentolos rágógumi illata van. 

- Ha nem tudnám, hogy nem tennéd, azt hinném, hogy randira mész - mondom neki, mire elvigyorodik. 

- Erre tettem fel az életem, jelenleg nem férnek bele holmi kimenő alatti együttlétek és könnyes szerelmeslevelek. 

- Ki írt neked szerelmeslevelet? - csatlakozik az asztalunkhoz Pat, a nyomában érkezik Shan is. - Talán az a tejföl szőke a Hetvenhatosok közül? A buzik már csak ilyen romantikus lelkek. 

- Pat, még egy homofób megjegyzés és kiverem a fogaidat - a hangom kemény, tele ígéretekkel. Van, amit nem tűrök el. - Amíg elvégzi a feladatát és életeket ment, édes mindegy, hogy a saját neméhez vonzódik-e, vagy sem. Ha attól könnyebben veszi az akadályokat, nyugodtan írhat szerelmes levelet akár nekem is. Még válaszolnék is rá. 

Shan nevet a bajsza alatt, de tudja, hogy nem viccelek. Pat motyog valami bocsánatkérés-félét, majd az újoncokat veszi szemügyre. 

- Te hol voltál egész nap? - fordul Shan Pat felé. - Nem láttalak.

- Tudjátok - kezdi, ravaszul elmosolyodik. - Segédkeztem a konyhán.

Végszóra elcsendesül a kantin, megjelenik Ozias a terem közepén. Az újoncok egy valamit ma biztosan megtanultak: ha meglátják Ozias-t, be kell fogniuk a szájukat. 

Ismerős beszéd következik, párszor már végig kellett hallgatnunk. Miközben Ozias azt ecseteli, mennyi munka vár ránk és milyen statisztikákat állított össze a potenciális, lekapcsolandó szervezetekről, még a maradék étvágyam is elillan. Hoseok egy hang nélkül settenkedik oda hozzánk és ül le mellém. Velem ellentétben rajta látom, hogy farkaséhes. 

Végül a beszéd lezárul, a konyháról pedig kijönnek a szakácsaink, egy-egy nagy fazekat tartva a kezükben. Pat idiótán vigyorog, elégedetten néz a tányérjára, amin még gőzölgő párolt zöldség és sült hús várja. A fűszeres illattól kordul egyet a gyomrom, de a hányinger is rám tör. Egy szelet kenyérért nyúlok és azt kezdem el tépkedni, miközben az újoncok asztala felé fordulok. Ők nem kaptak olyan bőséges kosztot, mint mi. Ha jól látom, főtt rizs és krumplis ragu jutott nekik. Valamiért azt most inkább megenném. 

- Szegényes - kommentálom a látottakat. Az újoncok némi elkeseredett mormogás után aztán elkezdik kanállal magukba lapátolni az ételt. - Nem csak tápanyag, de mennyiség szempontjából is.

- Nem ez a csavar benne - Seokjin morfondírozva őket nézi, majd Pat felé pillant. - Igaz? 

- Igaz, drága barátom - Pat már-már kellemetlenül elégedett magával. - A hashajtó adja az eszenciát. 

Shan elképedve káromkodik, vállon veregeti a társunkat. Jó tudni, hogy Pat egyébként az egyik legkeményebb és legpontosabb, ha támadásról van szó. Ugyan úgy ölni tudna azért, hogy a lányokat és nőket biztonságban tudjuk. Viszont egy rohadék is, ha arról van szó, kit hogyan lehetne megszívatni. 

- Ezek a srácok a szabad ég alatt fognak éjszakázni, sárban fürödve, az év egyik legnagyobb viharában. Hárommal kevesebb hálózsákot kellett kikészítenünk nekik és, ha az még nem elég, hogy szarrá fognak fagyni... - sorolja Seokjin lelkiismeretesen, Pat fejezi be a mondatot:

- Még össze is fossák magukat. Pontosan. Ne aggódjatok, holnap reggelire már rendes ételt kapnak és csak délelőtt tíztől lesz a kiképzésük. Egy éjszakát kell túlélniük.

Van, aki nem képes rá. A saját szememmel láttam. 

- Jeongguk! - megállok a rágásban, a kenyerem száraz és rágós lesz egyszerre a számban. Ozias lép az asztalunkhoz. - Ha végeztél, várlak az irodámban. 

- Értettem. 

Mindössze ennyi a párbeszéd, de ez is megteszi a hatását. Mindenki engem néz, először magukban próbálják kitalálni, miért hívat a főnök, aztán már nem megy csöndben és záporozni kezdenek a kérdések.

- Állj, állj! - emelem fel a kezeimet. - Mégis honnan tudjam, mit akar? 

- Ja, nem csináltál semmit - mondja teli szájjal Shan. - Szó szerint.

 Szomorú, viszont igaz. 

- Talán azért akar veled beszélni, mert nem vállaltad a Tizennyolcasokkal való közelharc ismétlést - találgat Seokjin, de még ő is tudja, hogy biztosan nem erről van szó. Elvégre, meg sem lettem kérdezve a dologról. - Nem jelentkeztél önként és dalolva - teszi hozzá, így már közelebb állva a valósághoz. 

Mindenesetre, a kérdés nem hagy nyugodni. Megeszem a kenyeret, megkérem a többieket, hogy a meghagyott vacsorámat csomagoltassák el a konyhán későbbre - hátha szükségem lesz rá, - aztán elindulok Ozias irodája felé. Az összes hangzavar a kantinban ragad, ezért a Bázis szokatlanul csendes. 

Az iroda a második emeleten van, a folyosó végén. Kettőt kopogok, Ozias engedélyt ad a belépésre. Jártam már itt korábban, nem lep meg a polcokon sorakozó, feltekert térképek halma, meg az a nagyobb atlasz sem a falon. Önmagában nem is lenne érdekes, a jelölések viszont azzá teszik. Komoly mondanivalója van, ez a világatlasz beszél hozzám és álmaimban is kísért. 

- Ülj le, ha gondolod - ajánlja fel Ozias az asztala másik felén lévő szabad széket. - Az újoncoknak elég kemény éjszakájuk lesz.

- A kéréseidnek megfelelően intéztük a dolgokat.

- Helyes, nagyon helyes. 

Megfigyelem a jobb csuklóján lévő karkötőt. Sötétkék gyöngyökből készült és tudom, hogy mióta megkapta, Ozias egy percre sem vált meg tőle. 

Attól a kislánytól kapta, akit három évvel ezelőtt mentettünk meg, majd hoztunk ide. Laine volt a neve, mindössze négy éves volt, mikor először megerőszakolták. A gondolattól is felfordul a gyomrom és muszáj másfelé néznem. A banda, ahonnan elhoztuk, egy kibaszott raktárnyi gyerekpornó gyűjteménnyel rendelkezett és névre szólóan felcímkézték az összes rohadt DVD-t és pendrive-ot, amit náluk találtunk. Laine neve több, mint negyvenhatszor szerepelt ezeken. Mikor elhoztuk onnan, nyolc éves volt. Két évet töltött nálunk. Egy nappal a halála előtt adta Ozias-nak a karkötőt, mondván, hogy örül, amiért az új apukája minden este olvasott neki esti mesét. Hogy a vér szerinti apja ezt hányszor tette, azt nem tudjuk. Laine sosem beszélt róla. Egy decemberi napon, kora hajnalban halt meg, tüdőgyulladásban. 

- Miért hívattál? - kérdezem, Ozias a falnak dőlve engem néz. 

- Ez az egy kérdésed van? 

Nem felelek, mert nem tudok. Igazából sok kérdésem lenne hozzá, de egyiknek sincs itt az ideje.

- Shan kitartó, nem adja fel. Terepre akar menni. De te nem - közli a tényeket, amiket nem cáfolok. - Miért?

- Tudod, miért. 

Ozias bólint, aztán megrázza a fejét, mintha nem tudná eldönteni, mit akar. 

- A legjobb emberem a sötétben kuksol, úgy jár-kel az épület falai között, mint egy élőhalott és hallani sem akar küldetésekről - mondja, a hangjából némi csalódottságot veszek ki. Vicces, elvégre ő volt az, aki nem engedte az egységünket sehová. - Türelmes embernek mondom magam, Jeongguk, de az van, hogy úgy tűnik, hiába várok rád. 

- Teljesítem a parancsaidat. Azok szerint élek és...

- Nem érted - vág közbe, türelmes emberi tulajdonságaival ellentétben most eléggé türelmetlennek tűnik. - Vártam, hogy te kérdezd meg. 

Döbbenten meredek rá, a gyomromat mintha a föld felé húzná valami és nehezemre esik visszanyelni a tartalmát. 

- Shan kérdezhetné naponta, akkor is nemleges választ kapna, mert nem tőle akarom hallani - súgja a félhomályban, a hátam mögött tartott kezeim ökölbe szorulnak. - Igen, ha csak egyszer is feltetted volna a kérdést, hogy mikor mehet az egységed újra terepre, azonnal mehettetek volna. De fogytán az időnk és a többi egységgel ugyan elégedett vagyok, ám közel sem annyira, mint amennyire veletek voltam. Ők még ejtenek apróbb hibákat, elsiklanak részletek felett és a munka lehetne kevésbé mocskos is. 

Már előre látom ennek a végét. Az agyam jelez, menekülni akar és, mint egy kisgyerek, térden állva könyörögni. 

- Ehhez a küldetéshez a legjobb embereimre van szükségem. Az eddigi talán legnagyobb szervezetet fogjuk lekapcsolni és nem a fogva ejtett nők létszáma miatt ők a legnagyobbak. 

- Hanem? - ennyit tudok kinyögni, Ozias élesen beszívja a levegőt és nem tetszik, ahogyan rám néz. 

- Részletekbe majd holnap, az eligazításon fogok jobban belemenni. 

Csend. 

Eligazítás? Eligazítást csak azok kapnak, akik terepre mennek. 

- Rájöttél már? - Ozias nem gyűlöl, de nem is szeret. Mindenkihez semlegesen áll hozzá, az érzelmeket messze igyekszik elkerülni. Az érzelmek gyengévé tesznek. Szeretni gyengeség. - A ti egységetek kapja ezt a küldetést. 

***

Jelenleg EZ a kedvenc történetem, amit írok. Utána szorosan jön a Holtpont és csak harmadikként a Play Date. De ez van, a Detroit hangulata kapott el a leginkább. 

Öveket becsatolni, további borzalmakra felkészülni! 

Továbbra is tartom magam ahhoz, hogy bizonyos dolgokat nem fogok agyon részletezni, mert én sem szeretném. Viszont a történet felkavaró és fájdalmat. Kérlek titeket, erre legyetek tekintettel és csak akkor olvassátok, ha kibírjátok.