Most

Jeongguk

A küzdőtér feletti erkélyen ácsorgok, próbálok minél inkább meghúzódni a sötétben és úgy figyelni az újoncokat a tatami szőnyegen. Tizenketten vannak. Egytől egyig kopaszra borotvált fejjel, pusztán térdig érő pamutnadrágot viselve állnak egymás mellett és azt hiszik, egy kis ízelítőt fognak kapni a kiképzés fizikai részéből. Nem sejtik, mivel készült mára az oktató és némi szórakozott izgalommal vegyes figyelemmel szemlélem őket. 

- Látod a tagot, amelyik egyik lábáról a másikra helyezi a testsúlyát? - tudhattam volna, hogy Seokjin meg fog találni. Elég jól ismeri már a titkos rejtekhelyeimet, nem egyszer bukkant fel korábban itt is. Valahogy mindig kiszúr, hiába próbálok észrevétlen maradni. 

Ez egy lényegesen erős tulajdonsága. Minden apróság szemet szúr neki, főleg akkor, ha nagyon próbálod elrejteni. 

- Aha, nem képes mozdulatlanul állni öt másodpercig - felelem, nekem is feltűnt már. Seokjin hangtalanul mellém lép, valamin kuncog. - Mi az?

- A srác nem attól félt, hogy az első éjszaka a szabad ég alatt kell aludnia, mikor jégeső és szélvihar van kilátásban. Még csak nem is a beavatási vacsorától. 

- Ezek szerint arra izgul, ha potenciális áldozata lehet az ételmérgezésnek. 

- Meglehet. A haját féltette - árulja el Seokjin, mintegy mellékesen. - Arra kérte Sziklát, hogy ne vegye olyan rövidre, mert az számára nem előnyös. 

- Gondolom, Szikla tartott neki egy csajos lelkesítő beszédet.

- Persze. Amennyire tőle telik, hisz ismered. 

Nyílik a küzdőterem ajtaja és besétál az oktató. Nem tudtuk, kit kapnak ma és a látványtól muszáj elnyomnom magamban egy eszetlen vihogást. 

- Shan elutasította a felkérést? - nem lenne újdonság, ha nemet mondott volna a főnök kérésére. Shan megteheti. Ő valamiért mindig megtehette. 

- Végig se hallgatta. Kint van az Árokban, a Tizennyolcas egységgel foglalkozik.

Újra az újoncokat nézzük és a folyton izgő-mozgó tag elég hamar felkelti Hoseok érdeklődését. Azt hiszem, járhattak volna rosszabbul is. Hoseok az SO avagy Seggfej Oktatók ranglistán - amit az utánunk keletkezett egységek újoncai állítottak össze és frissítenek minden beavatás után -,  csupán a második helyezést érte el az elmúlt években. Nem volt ez mindig így, ő feljebb lépett ezen a létrán. 

- Zabszem még elférne a seggében, katona? - áll meg az újonc előtt Hoseok. - Ha nem biztos benne, lemehetünk a konyhába és tehetünk egy próbát. 

- Nem élek ilyenekkel, Uram! - jön a válasz és Seokjin mellettem kis híján összeroskad az elfojtott nevetéstől. 

- Milyenekkel? Ellenségnek tartja a szénhidrátot? - Hoseok tetőtől talpig végig méri az újoncot. - Hülye kérdés volt. Tudja egyáltalán, mi az a szénhidrát?

- Igen, Uram! 

- Halljuk! 

Néma csend ereszkedik a küzdőtérre és kivárjuk a bűvös tíz másodpercet, amit Hoseok ad az újoncnak. 

- Mi a neve, katona? - tesz fel újabb kérdést. 

- Kim Taehyung, Uram! 

- Fantasztikus - Hoseok a zsebébe nyúl, előveszi a stopperóráját. Azt a kis szerkezetet a korábbi újoncok minden egyes nap elátkozták. - Köszönjék meg a társuknak, hogy az edzést száz fekvőtámasszal kezdik a bemelegítés után. Akinek a térde megérinti a tatami szőnyeget, az lemegy a konyhára, feldug magának egy zabszemet és utána újra kezdi a száz fekvőtámaszt. Mindenkit megkérek, hogy fordítsanak kiemelt figyelmet a társuk jólléte iránt! A kérdésekre, amiket ma fel fogok tenni, neki kell majd válaszolnia. 

Kim Taehyung már nem mocorog. A többi újonc egyelőre hang nélkül veszi tudomásul az ítéletet és a kilátástalan következményeket a következő órákra. Seokjin tudja és én is, hogy az öltözőben már nem lesznek ilyen szűkszavúak. 

- Egyébként, mit keresel itt a szabadnapodon? - Seokjin elindul az erkély lépcsője felé, lassan én is követem. - Nem úgy volt, hogy a városban leszel? A főnök megadta az engedélyt.

És mégis mit kezdjek én ott?

- Úgy volt, de hamarosan esni fog és...

- Egy kis eső nekünk nem jelenthet gondot. 

Még azelőtt emelem fel a kezem, hogy megszólalhatna. Nem akarom hallani azt a kérdést. Hallottam már eleget. 

- Találkozunk a beavatási vacsoránál - mondom, Seokjin futólag elvigyorodik. - Durva éjszakájuk lesz.

***

Az Árok mellett sétálgatok, Shan néha felém néz, de máskülönben nem vesz rólam tudomást. Szigorú, ha a fegyverhasználat oktatásáról van szó és bár a Tizennyolcasok nem számítanak újoncoknak, mindenkire ráfér a gyakorlás. 

Kezdetben mindössze tizenöten voltunk, beleértve a főnököt is. Jó ideig rejtély volt, ki hogyan került a szervezethez, de aztán lassan körvonalazódtak a dolgok. A férfi, aki mindegyikünket egyesével nyomozott le és figyelt, akkor mindössze huszonnyolc éves volt. Annak már négy éve. Huszonkét éves voltam, mikor ide kerültem, az elsők között. Ebből kifolyólag az lenne a logikus, ha mi lennénk az Egyes egység, ám nekünk a Kettes egység megnevezés jutott. Nem azért, mert voltak itt mások rajtunk kívül. A főnök maga teszi ki az Egyes egységet. Ez amolyan fedőnév. Nem mintha sűrűn jönne velünk bevetésekre. 

Seokjin és Shan a legidősebbek, mindössze három nap különbséggel születtek, túl vannak a harmincadik életévükön. Korban mögöttük nem sokkal Hoseok kullog, majd Pat, Jimin és én. Akkor nem én számítottam közülünk a legfiatalabbnak, de egy korábbi akció során másik hét ember életét vesztette. Mind fiatalabbak voltak nálam. Így lettem én a legifjabb az egységünkben. Illetve, nem én lennék az, ha a legutóbbi bevetésen...

- Gyönyörködsz a tájban, Jeon? - Shan a lövészárokban hagyja az egységet, ad nekik pár perc pihenőt. 

- Nincs szebb azoknál a fekete, gyülekező viharfelhőknél.

- Kit nyertek meg az újoncok? 

Féloldalas mosolyom árulkodó, Shan elneveti magát.

- Hoseok már kinézett magának egyet, épp miatta bünteti a csapatot. 

- Kíváncsi leszek, milyen állapotban érkeznek majd a vacsorára. 

- Én arra leszek kíváncsi, marad-e zab reggelire.

- Miért ne maradna?

- Jeongguk! Shan! - a hangra összenézünk, majd az irányába fordulunk. 

Mint a viharfelhők, a főnök is lassan közeledik felénk, de közel sem olyan vészjóslóan. Furcsa belegondolni, hogy alig idősebb Shannél. Főnökhöz méltóan rangidős közöttünk és hiába lehetne inkább a bátyánk, mintsem az apánk, maradéktalanul megadjuk neki a tiszteletet, ami egy felnőtt embernek kijár. A múltját ugyan nem ismerjük, de a célját igen. Nekünk pedig ez több, mint elég. 

Mellesleg Ozias a neve. Egyetlen egyszer említette nekünk. Az utánunk érkező újoncok azt állítják, hogy nekik nem mutatkozott be. Mi nem árultuk el a nevét. Ha akarná, már tudnának róla. Valamiért bennünk megbízott ennyire, vagy úgy gondolta, ennyivel tartozik nekünk azok után, ahogy kiképezett minket. Ozias módszerei sokkal embertelenebbek voltak a mieinknél. Sokáig kísérleteztünk, mire rájöttünk, mivel tudnánk felkészíteni az új egységeket arra, amire minket Ozias a saját eszközeivel készített. Tény, hogy a legkeményebb és legelszántabb emberekre van szükségünk, de azt nem szeretnénk, hogy a kiképzés alatt elpatkoljanak. Hajszál híján mi sem tizenöten kezdtünk. Hoseok, Pat és Shan kivételével megtapasztaltuk, milyen az, amikor a halál visszainteget nekünk és pusztán az mentett meg minket, hogy milyen gyorsan tudtunk elfutni előle. Hogy mennyire ragaszkodtunk a célhoz. 

Ozias nem szereti, hogy főnöknek hívjuk. Épp ezért kért meg minket rá, ha már ezt tesszük, tegyük kisbetűvel. Nem akar nagybetűs Főnök lenni. 

- Minden készen áll az estére? - áll meg előttünk. Először Shanre néz, majd rám. - Le kell menjek a konyhára?

- Nem szükséges. Jártam ott, minden a legnagyobb rendben halad - válaszolom, a szavaim elégedett fülekre találnak. - Az Árokban fognak aludni, vagy az erdőben? 

- Még nem döntöttem el. Van elég hálózsák minden újonc számára? 

- Igen.

- Jó - nyugtázza, a szemében megcsillan a gonosz. Ozias nem jó ember. Ezt ő maga állítja, hiába a terve a jövőre nézve. - Hárommal kevesebbet készítsetek oda nekik. 

Ozias ott hagy minket, legalábbis szeretne így tenni, de Shan utána megy. Shan testtartásából tudom, hogy ugyan azt a kérdést teszi fel a főnök számára, amit majdnem minden héten felszokott. Én nem szeretem a kérdéseket. Se azokat, amiket hozzám intéznek, se azt, amelyiket Shan ismételgeti állandóan és mindig ugyan azt a választ kapja. Némileg meg szokott nyugtatni, ugyanakkor a kérdése estéjén a legszörnyűbb rémálmok gyötörnek. 

A lehajtott feje és a körömágyának véresre kaparászása már önmagában is elég. Ugyan azt a választ kapta, amit eddig is. 

Shan a legutóbbi bevetésünk óta heti rendszerességgel, csillapíthatatlan akarattal megkérdezi a főnököt, hogy mikor léphetünk újra akcióba. Hét hónapja nem küldött minket sehová, ami ne a Bázis falain belül lenne. Hét hónapja a Tizennyolcasok, a Huszonnégyesek és a Hetvenhatosok mennek terepre, ők küzdenek az elnyomás, az erőszak ellen és mi, a Kettes egység a háttérzajt adjuk, semmi mást. Díszek vagyunk, porfogók, de még azoknak is feleslegesek. 

Hét hónapja, hogy kudarcot vallottam, mint parancsnok az egységünkben és Ozias azóta itt tart bennünket. Az én bukásom miatt mindenki mást is büntet. Mindenki mást, aki rajtam kívül túlélte azt a napot és ezzel szándékosan növeli bennem a bűntudatot. A többiek szenvednek miattam, pedig nem érdemlik meg.

A gondolatoktól kavarogni kezd a gyomrom és jobbnak látom, ha minél előbb eltűnök Shan közeléből. Megindulok a Bázis déli szárnya felé. Az emlékek szempontjából nem a legjobb választás, de sokkal kellemesebb, mint Shan dühös, csalódott arcát bámulni, amiért a legközelebbi alkalommal sem lőheti szét egy strici fejét sem. 

- Hová mész? - kérdezi, az Árok felé pillant. A Tizennyolcasok kifújták magukat, ideje folytatni a gyakorlást. 

Nem sok időnk maradt, perceken belül le fog szakadni az ég. Shant ismerve még egy óra múlva is itt lesznek kint. Ahogy Seokjin mondta, egy kis eső nekünk nem jelenthet akadályt semmiben. 

- Meglátogatom Jimint.