-Miért kell, ilyen helyekre járnunk? - Morgom mellette sétálva, fogva kezét a sötét, hideg éjszakán. Elvan borulva, így még a csillagok is elvannak takarva az égen. 

-Mert néha szórakoznunk is kell. 

-Szórakoztatlak én máshogy is. - Markolok bele kerek fenekébe, amire megugrik és rácsap a kezemre. - Áu! - Morgom sértetten, de ő a szemét forgatva megy tovább a csendes utcán. 

-Utcán vagyunk, amúgy sem értem mi bajod van. Az előző bulit is élvezted, így nem értem, most miért hisztizel ennyit. 

-Nem élveztem, egész végig szenvedtem. Nem értem mit szeretsz rajta. Hangos a zene, szar is, a villogó fénytől pedig rohamot kapok. Sok az ember, alig lehet tőlük elférni, és még büdös is van! Bent cigizik mindenki, alig lehet levegőt kapni! 

-Te is dohányzol. 

-De nem a házban! 

-Ne hisztiz már annyit. - Förmed rám és megáll előttem. - Szórakozni akarok! Táncolni és inni! - Megfordul és újra neki indul, én pedig morogva követem. 

-Alkoholista. - Sziszegem halkan, de ezek szerint meghallotta, mert felnevetett. 

Hiába nincsenek már az álmok, mégis hatalmas fóbiám lett minden egyes szórakozóhely és házibulitól. Előjön a paranoiám, amit alig tudtam legyőzni, ebben a pár hétben. De nem tehettem mást, muszáj vagyok vele menni, mert ha nem tenném, megőrülnék. Vigyáznom kell rá, attól függetlenül is, hogy a baj eltűnt. 

Ugyan abba a buliba megyünk, ugyan ahhoz a csajhoz, akinél elsőnek is voltunk. Ami kicsit nyugtat, mert ismerem a helyet, mégis félelemmel tölt el, mert túlságosan is ismerős ez az egész. Oda kell figyelnem, nem lankadhat a figyelmem. 

Megérkezünk az elátkozott házhoz, ahova be is megyünk, már otthonosan mozogva benne. Az italokhoz megyünk, ahol párom rögtön egy kör valamivel indít, de én új szint nem iszok. Nem szeretem az alkoholt, meg nem is tudnék százszázalékosan odafigyelni az én édesemre. Persze ő noszogat, hogy igyak vele, de nem teszem meg. Így egyedül részegedik le. 

-Táncoljunk! - Kiabálja túl a zenét, amire csak fáradtan bólintok egyet és követem a tánctérre. 

Átkarolja nyakamat és attól függetlenül, hogy gyors zene megy, ő lassúzni kezd. Nevetve átkarolom derekát és követem lassú táncát, kicsit feloldódva mosolyogva rá. Nagyon kis helyen körözünk, a rengettek ember miatt. Szerintem sokkal többen jöttek el ma este, mint múltkor.  

Kedvesen nevetve fordul meg karjaim között, hátát neki döntve mellkasomnak, fejét vállamra ejtve. Ujjaimat hasánál összekulcsolom, míg veszek egy nagy szippantást édes illatából. Eltelik pár perc és már sokkal feloldódva ölelem magamhoz vékony kis testét. 

Nem történhet semmi rossz sem, hisz itt van a karjaim között, biztonságban van. Lehet igaza van, kell egy kis szórakozás.  Bár még mindig utálom a bulikat, nem szeretem meg emiatt az este véget, de mindent megér a boldog nevetése, mosolya. 

Nem hittem volna, hogy valaha is ennyire szerelmes leszek bárkibe is, legfőképpen egy fiúba. Hiszen én heteró vagyok, mégis benne találtam meg a világomat. Hiába nem telt egy annyi idő, hogy rendesen megismerjük egymást, mégis úgy érzem, őt szánta nekem az ég. 

-Kookie. - Hajol fülemhez, karjaival közre fogva derekamat. - Hozok még valamit inni, te kérsz valamit? 

-Veled megyek. - Vágom rá rögtön, de ő makacsul megrázza a fejét. 

-Nagyfiú vagyok már, nem kell kísérgetned. 

-Tudom, csak aggódok, nagyon sokan vannak, nem szeretnélek elveszíteni a tömegben. 

-Innen is lehet látni a piás asztalt. - Mutat annak az irányába, amitől elfintorgok. - Ne aggódj már annyit, lazulj el és biz bennem. 

-Bízom benned, de...

-Szuper, akkor mindjárt jövök. 

Ezzel meg is fogta magát és otthagyott. Rossz szájízzel néztem, ahogyan messzebb megy tőlem, és nagyon vissza kellett fognom magam, nehogy utána menjek. Innen is látom őt, így baj nem lehet, minden rendben lesz.

-Szia, Kooks! - Ismerős hang tulajdonosa karomra fog, így automatikusan felé fordulok, meglátva barátomat, Namjoont. 

-Mit csinálsz itt? - Motyogom, néha-néha vissza pillantva a babámra, de barátom eléggé elveszi a figyelmem, mivel rángassa a karom. 

-Miért nem szóltál, hogy bulizni jössz? Én is mehettem volna veled! Amúgy egyedül vagy, vagy itt van a kis szöszi is? - Kezd el hülyén nézelődni,  távcsövet csinálva kezeivel, úgy nézve szét a tömegbe. - Szakítottatok? 

-Miért? - Vonom össze szemöldököm, értetlenül bámulva rá, de ő válasz helyet, megfordít. 

Egyáltalán nem értem, mit akar ezzel, amíg meg nem látom a lényeget. Taehyung egy sráccal smárról az italoknál. A látvány miatt hatalmasat dobban a szívem, majd kiszakadva a helyéről, míg ereimben felforr a vérem. Düh elködösíti elmémet, így csak arra eszmélek fel, hogy már ott vagyok Taehyung mellett, miközben a másik fiú a földön ül, betört orrát fogva. 

Felismerem a fiút, ő Taehyung "barátja", aki a múltkori bulin kibeszélte a mosdóban. Legszívesebben ájulásig verném ezt a szemetet, aki hozzá mert érni az én szerelmemhez, de Taehyung meg gátol benne. Kezeivel szorosan fogja az egyik karom, húzva el a jajgató fiútól, aki idő közben menekülőre fogja a dolgot, és elkúszik a helyszínről. 

-Mi a franc volt ez?! - Felháborodva fordulok párom felé, erőszakosan szedve le magamról a mancsait. Elmondani nem tudom, milyen mérges is vagyok jelenleg, amiért egy pillanat erejéig, míg nem figyeltem rá, ez történik. 

-Nyugodj le, félreérted! - Újra megpróbál hozzám érni, de a méreg miatt, ami bennem munkálkodik, gondolkodás nélkül lököm el magamtól végtagjait. 

-Megcsókolt, te pedig hagytad neki! - Ordibálom túl a zenét, pár kíváncsi szempárt magamra terelve. 

-Én nem akartam...- Annyira halkan beszél, hogy nem is hallom rendesen mit is mond. Meg van szeppenve, talán egy kicsit ijedve, amiért mondhatni őrjöngeni kezdtem. 

-Attól függetlenül mégis hagytad magad, akár egy olcsó kurva. 

A méreg miatt teljesen át sem gondolom mondani vallómat, nem is értem a jelentőségét, így minden habozás nélkül vágom az arcába. Nem rá vagyok mérges, hisz ő nem tett semmi rosszat, csak egy áldozat, mégis rajta vezetem le a felgyülemlett dühömet. Ki máson is tudnom, mikor az a féreg már nincs itt? 

A düh hirtelen foszlik el szemeim elől, mikor is meglátom gyémánt könnyeit legurulni, pihe puha arcán. Ajkai szorosan tapadnak össze, míg szemei mindent elárulnak. Csalódott bennem. 

Kezem felé nyújtom, hogy letörölhessem az oda nem illő könnyeket, de ahogyan reagál, lefagyok. Arcán rémület mutatkozik meg, míg hátrébb lép tőlem, kezeit védekezően emelve mellkasához, mintha attól félne, bármikor megüthetem. 

Soha nem bántanám, nem okoznék benne kárt, de az előbbi tettemmel elértem, hogy ugyan olyan ijesztő rohadéknak lásson, amilyen az előző párja is volt. 

-Taehyung...-  Szelíden ejtem ki nevét, lassan közeledve hozzá, nehogy elijesszem magamtól, de talán már elkéstem. Rémült tekintete nem tűnik el, könny áztatott arcán, újabb könnyek gurulnak végig. 

Még egy lépés felé, ő megtesz hátra kettőt. Megállok, Ő elszalad. 

Nagyon jól tudom, elrontottam. Nem kellett volna kiabálnom vele, olyan szavakkal illetnem, ami egyáltalán nem igazak rá. Mérges voltam, mérges vagyok most is, csak már magamra. Bántottam, amit talán soha nem fog nekem megbocsájtani. 

Felcsendül egy ismerős zene. 

Ismerős, mégsem tudom honnan, pedig mintha már hallottam volna valahol. A dallam, az ütem, fülsüketítő, megfájdul tőle a fejem. 

Ekkora előjönnek a játékos fények. 

Szívembe hasít a felismerés, félelemmel együtt. Ez volt az álmomban is. Ugyan ez a zene játszódott le, ugyan ezzel a villózó fénnyel, utána jött  az, amit eddig megpróbáltam megakadályozni. 

A kapucnis ember. 

Tüdőmben elszorul a levegő, miközben pánikba esve próbálom feldolgozni, mi is történik jelenleg. Mi fog történni nem sokára. Nem kapok levegőt, a zene visszhangzik, lábaim maguktól mozdulnak, mintha tudnák hova is kell menniük. 

Megérkezek az ismerős folyosóra. 

Pont ugyan olyan minden mint álmomban. Pont ott állok, mint akkor. Ő is pont ott van, ahol kell, azokat a mozdulatokat teszi meg, ahogyan megálmodtam. 

A gyomrom émelyeg, nem kell sok, hogy kiadjam magamból a mai nap megevett ételt. Tudom mi fog történni, csak pillanatok kérdése, sőt másodperceké. A szívem eszméletlenül gyorsan ver, alig kapok levegőt a félelemtől. 

Lábaim remegnek, torkom kiszárad, szemeimbe könnyek keletkeznek, ahogyan szerelmemet figyelem, ahogyan beletúr szőke tincsei közé, másik kezével arcát dörzsölve. Eltátom az ajkaim, hogy kiabálhassak neki, figyelmeztessem, de egy hang nem jön ki a torkomból. Úgy érzem elájulok. 

Megjelenik, Ő. 

Ugyan abban a pulcsiban, kapucni a fején, jól elrejtve arcát. Közeledik, lassú, mégis határozott lépésekkel. Majd felcsillan az éles tárgy a kezében. 

Testem végre megmozdul. 

Megtalálom a hangom és elordítom magam, de a zenét nem tudom túl kiabálni. Fútok, pedig alig kapok levegőt. Mintha kilométerekkel arrébb lenének, pedig itt vannak nem messze tőlem. 

Taehyung észrevesz, rám néz, majd pedig az idegen felé fordul. Megrémül, nem mozdul el a helyéről, teljesen lefagy. Az idegen hiába lát engem, nem torpan meg, inkább gyorsabbra veszi a lépteit. 

Én érek oda előbb. 

Megragadom szerelmem karját, hogy hátam mögé rántsam, de minden annyira gyorsan történik. Felfogni se tudom az egészet.

Az idegen előttem áll.

Egy lökés, majd vér.

Kiáltás. 

Sírok.

 Ő is sír.

A férfi elszalad. 

Térdre essek, míg zokogás miatt rázkódik vállam, kiszakad a szívem. Szorítom magamhoz szerelmemet, akinek a testén egy pontban folyik ki az élete. Tehetetlenül sírok, próbálva szorítani azt a pontot, nehogy több vért veszítsen. 

Ordítok, könyörgök segítség után, de a folyosó üres, senki sincs itt rajtunk kívül. Ő köhög, torka legmélyéről is felhozva a vörös folyadékot, ami elzárja légzőszervét. Szemhéjait fájdalmába összeszorítsa, pillái alól mégis kiszökik egy könnycsepp. 

Elbuktam. 

Nem tudtam megmenteni, sőt én okoztam a halálát. Ha jobban vigyáztam volna rá, ha nem kiabáltam volna vele, nem bántottam volna szavakkal, nem taszítom el magamtól, ez nem történt volna meg. Én miattam szalad a halálba és mikor megpróbáltam megmenteni, miattam áldozta fel magát. 

-Emlékszem..- Hangja erőtlen, mégis hallom őt, mivel közel van füleimhez. 

-Ne beszélj. - Zokogom, fejemet kapkodva, hátha találok valakit. 

-Az álmomra emlékszem...- Beszéd közben újabb adag vér távozik ajkai közül. Próbálom csitítani, de ő tovább folytassa. - Álmomban meghaltál...miattam. - Ajkaira egy apró mosoly húzódik, míg pillái le-le csukodnak. - Örülök, hogy te jól vagy...

-Minden rendben lesz, érted?! Rendbe fogsz jönni, nem lesz semmi baj, minden rendbe jön. Minden rendbe...- Megakadok, míg torkom elszorul, szívembe fájdalmas lüktetés érzek. Könnyeim nyeldesve próbálom megtalálni újra a hangom, de az elveszett. 

-Félek...de így lesz a legjobb. - Fejemet rázva csókolok homlokára, majd hajába.

-Nem akarlak elveszíteni. 

Magamhoz ölelem erőtlen testét, államat fejére téve, gyengéden simogatva hátat, haját, bármit amit csak elérek. Nagyokat nyelek, nem akarok sírni előtte, még jobban megijeszteni. Minden rendbe fog jönni. Ez csak egy rossz álom, nem lehet a valóság. Hiszen eltűntek a rémálmok, kijátszottuk a halált, így ez nem történhet meg. 

Isten nem veheti el tőlem, mikor ő lökte a karjaim közé. 

Megtörténik a csoda, mikor egy odatévedt pár jön szembe. Nem engedve el a szőkét kiabálok oda neki, amire szerencsére rám figyelnek és ide is jönnek hozzánk.

-Kérlek, hívd a mentőket! - A srác gyorsan kapcsol és már veszi elő a telefont, míg kiszalad a hátsóajtón, hogy csöndes helyen telefonáljon. 

-Jól van? - Guggol le a fiú barátnője, aggódva nézve szerelmemre, aki mellkasomon pihen.

-Nem sokáig, ha nem jön ki a.._ - Elakad a szavam, mikor szerelmemre nézek. Arca sápadt, ajkai véresek, végtagjai a teste mellett pihennek, szemei üvegesek. Élettelenek. 

Minden olyan mint álmomban. 

Pirosak a fények, pirosak a falak, piros a kő, ahol az élettelen szerelmem fekszik. Piros vagyok én is...

Ordítok, sírok, rázom, szólongatom, majdcsak magamhoz ölelem. Átkozom az álmokat, Istent, azt a férfit, aki elvette tőlem az életem szerelmét. Átkozom magam, miközben úgy érzem, vele haltam én is.