Fáradtan szedem össze a cuccaimat, készülődve haza. Az óráknak vége, én pedig alig tudtam beszélni a szőkével. Szünetekben folyton azokkal a fiúkkal volt, lehetetlen lett volna megközelíteni. 

-Ma lesz egy rohadt jó házibuli, elmegyünk rá? - Fordul felém barátom, tovább mesélve kinél is lesz az a hülyeség. Nem nagyon érdekkelnek a bulik, régen se vonzottak, most pedig annál inkább nem. 

-Nincs kedvem, talán máskor. - Hátamra veszem a táskámat és elindulok kifele, ő meg követ engem, tovább próbálkozva a marhaságával. 

-Ne csináld már! Kell egy kis szórakozás, nem lehetsz mindig otthon. -Csóválja meg fejét rosszalloan. 

-Inkább leszek otthon, minthogy részeg idiótákkal legyek egy helyiségben. 

Lezárva a témát intek neki és már megyek is kifele az iskola kapuján. Előveszek egy száll cigit és meggyújtva beleszívok egy nagyobbat. Táskámba dobom a dobozt, de mielőtt tovább mehetnék, elém ugrik egy vigyorgó szőke. Meglepettségemben kiejtem a méreg rudat ajkaim közül, amire felnevet. 

-Megyünk együtt? -Hagyja abba a nevetést és édesen mosolyogni kezd. Tökéletes alkalom, hogy jobban megismerjem, megvédhessem. Addig van biztonságban, amíg mellettem van. 

-Te is erre laksz? - Mutatok előre, amire kapok egy hatalmas bólintást. - Akkor persze. - Előveszem a legszebb mosolyom, háttérbe szorítva a fáradságot. 

-Édes a mosolyod. - Pirul el a saját mondata után. - Vagyis nem úgy! Nem édes, hanem...ahjj! Nem tudom, miért mondtam ki hangosan. - Cseszi le saját magát, ami nagyon vicces látványt nyújt. 

-A tiéd is, nagyon szép. - Jegyzem meg, csakhogy még jobban elvörösödjön. Nagyon könnyen zavarba lehet hozni.

-Ne mond ezt! - Rejti kezei közé az arcát, toporzékolva lábaival. 

-Menjünk. - Megfogom a karját és magam felé húzom, amitől végre megindul. 

Gondolkodok, hogy újra meg kéne próbálni rágyújtani, de végül elvetem az ötletet. Ő nem dohányzik, így lehet zavarná a füst. 

Titokban rápillantok, mivel nagyon csöndes lett. Arcán még mindig ott van a pír, amit jobban kiemel a haja színe. Ajkain egy apró mosoly ragyog, míg karjait háta mögé vannak rakva. Édes egy fiú...ezért rosszul is érzem magam, amiért olyan csúnyákat gondoltam róla. Nem tehet az álmokról, így nem kéne őt hibáztatnom. De annyira fáradt vagyok, ingerűt, hogy úgy érzem lassan feladom. 

-Miért csináltad a vágásokat? - Szólalok meg hirtelen, megszakítva az idill csöndet. 

-Te miért csináltad? - Pimaszkodik a kis szemét. 

-Én kérdeztem előbb. - Nézek rá, látva a kis huncut mosolyát. 

-Ha te elmondod, akkor én is. - Vonja meg vállait, édesen beharapva ajkait. 

-Hagyjuk. -Feladva az egészet sóhajtok egyet, visszafordulva az útirány felé. 

-Nem én csináltam őket....- Suttogja, de olyan halkan, hogy alig hallom, csak meg. Értetlenül pillantok vissza rá, zavartan ráncolva szemöldököm. Várok, hogy folytassa, de nem teszi. Csöndben sétál tovább mellettem, szomorkásan sütve le szemeit, inkább a járdát figyelve. 

-Nem fogod folytatni? - Kérdésemre, csak fejét rázza. - Akkor találgatok. Szüleid csinálták? - Újra csak egy fejrázást kapok, így találgatok tovább. - Barátnőd? Barátod...? - Kérdezem az utolsót halkabban, vigyázva nehogy megsértsem, ha ne talán rosszul gondolom, és nem is szereti a fiúkat. Bár ez kétlem, mivel még a vak is látná, mennyire bejövök neki. 

-Kérlek, ne...- Megáll és megfogja a kezemet, engem is késztetve a megállásra. - Ne beszéljünk erről. - Szomorúan villognak meg azok a hatalmas barna szemei, amitől kicsit megsajnálom. Lehet túlzásba estem. 

-Sajnálom, nem akartam kíváncsiskodni. - Búbánóan megsimogatom a fejét, ujjammal többször is végig szántva selymes tincseit.  

-Semmi baj. - Rázza meg fejét, míg újra megjelenik a sugárzó mosolya. - Menjünk tovább. - Elindul, én pedig csöndben követem őt. 

Szeretném tudni, mi is történt vele, honnan vannak azok  a vágások, amiket annyira serényen próbál takarni. Borzasztóan nagy a hőség....ő mégis egy hosszú pulcsiban van, csakhogy ne lássa meg senki sem a sérüléseit. 

Pár perc, kínos csendben, megérkezünk a lakásához, ami elég apróka. A falak romosak, ahogyan a kerítés is, majd kidől. Miért lakik ennyire lepusztult házban? 

-Hát itt lennénk. - Mosolyogva elém áll, kezeit a hátam mögé fonva össze. Biccentve egyet, álldogálok még, hisz olyan érzésem van, hogy még akar tőlem valamit. Nem ment be rögtön a házba, helyette engem fürkész a szemeivel. 

-Egyedül élsz? 

-Igen. - Száját húzva néz a romos épületre, míg egy hatalmasat sóhajt. - Jobb, mint a semmi. - Von vállat, újra elővéve sugárzó mosolyát. Miért mosoly ilyen sokszor? 

-Nem túl biztonságos ez a lakás...főleg, ha másokat is ide hozol. - Jegyzem meg halkan, mégis lényegre törően. Óvatlan ez a fiú. 

-Nem hoztam még ide senkit sem, csak téged. Még új vagyok, nagyon még barátaim sincsenek, na meg nem szívesen mutogatom ezt a romhalmazt. - Mutat a lakására.

-És azok a fiúk? -Vonom fel az egyik szemöldököm, kérdően pillantva szemeibe. Kínosan nyúl tarkójához, azt vakargatva néz el rólam. 

-Nem mondanám őket barátoknak...de..- Arca hirtelen lesz piros, míg testtartása magabiztosságot kezd sugározni. - Szeretném, ha te a barátom lennél. - Zavart pillantásaim után, észbe kap és magyarázkodni kezd. - Persze nem úgy! Nem járni akarok, vagy ilyesmi! Nem mintha nem néznél ki jól, mert de! 

-Tetszem neked? - Vágok a szavába, amire még jobban elvörösödik. 

-Nem! Vagyis igen...de, ajjhh!! - A hajába túr és idegesen beletúr. - Ezt már nem tudom kimagyarázni, igaz? 

-Nem igazán - Nevetem el magam, mivel ez a helyzet kezd egyre szórakoztatóvá válni. -Holnap találkozunk. -Köszönök el és már mennék is az utamra, de a kezem után kap és visszaránt magához. 

-Várj...ízé, ma estére, van már programod? 

-Nincs. - Érdeklődve döntöm oldalra a fejem, figyelve az izgatott szembogarait. 

-Akkor eljönnél velem arra a házibuliba? 

Leplezni se tudnám mennyire is meglep a kérdése, mert számat eltátva nézek rá, hatalmas szemekkel. Akaratlanul is az álomra gondolok, mikor a piros villogó fények leplében, fekszik ez a fiú és vérzik el. A hangos zene még mindig a dobhártyámat szaggassa szét, úgy, hogy közben síri csönd van az utcában. 

A feljövő képre kezeim remegni kezdenek, míg a levegőt nagyon nehezen veszem. A pánikroham végig suhan az egész testemen, míg a vérnyomásom egészen a mennyekig hatol. Egyetlen egy hang ismétlődik a fejemben; Itt az idő?  Ma este jön el a kaszás, hogy végleg elvigye ezt a fiút. 

Ha most nem akadályozom meg és meghal...akkor az álmoknak végre vége lenne? És ha segítenék neki...folytatódnának, addig, ameddig ő él? 

-Nem kéne elmenned. - Nyögöm ki nehezen, teljesen összezavarodva saját magamon. Hamarabb vége lenne, ha hagynám az egészet. Miért akarom megmenteni, mikor tudom, egyszer úgyis megfog halni. Lehetetlen megváltoztatni a sorsot. 

-Miért? 

-Mert nem! - Emelem fel a hangom, amire összerezzen. Ha akarnám se tudnám visszafogni az indulataimat. Egyszerűen nem megy. - Maradj itthon, ne menj el, sőt! Soha ne menj, ilyen helyekre, soha, érted?! 

Vállaiba mélyesztem ujjaimat, hisztérikusan rángatva előre-hátra vékony kis testét. A viselkedésem megrémiszti őt, mivel ijedten teszi kezeit mellkasomra, majd lök el magától. 

-Ne csináld ezt. - Hátrébb lép tőlem, hogy még véletlenül se tudjam megközelíteni. - Nem tudom mi bajod van, nem mondtam semmi rosszat!. -Hebegi teljesen összezavarodva, amit megértek. Nem kellett volna lerohanom, de egyszerűen nem tudom visszafogni magam. 

-Sajnálom, nem akartalak megijeszteni, de kérlek...ne menj el rá. - Lépek közelebb hozzá, de ő újra meghátrál. 

-Elmegyek. - Jelenti ki határozottan, majd rám emeli vékony ujját. - Ha annyira félsz, akkor gyere velem! Kilenc órakor fogok indulni, itt találkozunk, ha nem leszel itt, akkor nélküled megyek. 

Szeretnék vele leállni vitatkozni, de mondata végén megfordul és beszalad a lakásába. Szórakozik velem ez a fiú! Szerintem nem is érdekli az egész buli, csak azért akar menni, hogy több időt tölthessen velem. A tudta nélkül játszik a saját életével. 

De mit tudnék én ezzel kezdeni? Nem mondhatom el neki az igazat, úgysem hinne nekem, én sem hinnék, ha nekem mondanák. Hülyének nézném az illetőt, ő is annak nézne. 

Nem hagyhatom, hogy meghaljon. Az elején még nem érdekelt volna, talán még örültem volna is annak, hogy végre vége lesz. De most, hogy jobban megismertem...nem akarom a halálát. Nem érdemelné meg, még alig élt. 

Muszáj elmennem a buliba, hogy megvédhessem. Nem hagyhatom magára, nem tudnám megtenni.