Levegőt kapkodva ülök fel az ágyban, csurom vizes hajamba túrva. Többször is végig kell néznem a szobán, hogy biztos legyek benne: Ez csak egy álom volt. 

Az időre pillantok, amin fél hatot mutat. Már megint nem tudtam aludni két óránál hosszabb ideig. Sóhajtva nyúlok az éjjeliszekrényen lévő cigaretta dobozához, abból kihalászva egy szálat. Ajkaim közé is fogadom, míg könnyed mozdulattal meg is gyújtom. 

Mélyen tüdőzöm be a füstöt, majd engem ki ajkaimon keresztül. Marja a torkomat a méreg, mégis megnyugvást hoz a belsőmben. Nem tudom meddig mehet ez így  tovább. Belefogok őrülni. 

Nem segített sokat az a beszélgetés azzal a fiúval, lehet még rosszabbat is tett. Azóta furcsább lett az álom, sokkal valóságosabb, mintha tényleg ott lennék minden egyes alkalomnál. Közel mehetek hozzá, sőt végig nézelődhetek a folyosón, de nem érinthetem meg őt. Nem figyelmeztethetem, nem csinálhatok vele semmit sem. 

És ennél szörnyűbb nincs is. 

Arra gondoltam, hogy ha minden igaz, és ténylegesen él az álmom főszereplője, akkor egy idő után tényleg vége szakad majd az álmomnak. Hisz a fiú meghal, onnantól kezdve már nem marad semmi. 

Szőrnyű ez a gondolat, tudom jól...de nem tehetek róla. Annyira belefáradtam már mindenben, már az öngyilkosság is eszembe jutott ezekben a szörnyű hónapokban. Már egyszer meg is próbáltam felvágni az ereimet...de végül megijedtem. Félő, egy idő után már nem fogok félni és megteszem. Elveszem a saját életemet. 

Nincs remény, nem tudni, mikor hal meg a fiú, mikor ér végett az én szenvedésem is. Mi van, akkor ha évek múlva történik csak meg? Nem bírnám addig...tejesen elvesznék. 

Persze ott van a másik opció is: Mentsük meg a fiút, nevű fedőterv. 

Ez nagyon szép és jó, talán meg is menthetek egy életet, de itt jön a buktató. Hogyan kéne ezt kiviteleznem? Nem mehetek oda hozzá és vághatom az arcába a bizonyos tényt, miszerint nem nagypapi korában fog elhunyni. Őrültnek hinne, megijedne, nem engedne többé a közelébe. 

Össze kell vele barátkoznom, ami szintén necces. Nem vagyok túl barátságos kedvemben. Még Namjoont is nehezen bírom elviselni magam mellett, akkor még azt a bosszantó szőkét?  Lehetetlenek tűnik...de muszáj vagyok tenni valamit. Nem várhatok tovább, ideje lépnem. 

Elnyomva a csikket megyek a fürdőbe elintézni a reggeli dolgokat, majd mikor végzek magamra kapok pár ruhát. Nem essek túlzásba, egy fehér pólónál és egy fekete gatyánál kimerül a kreativitásom. Pedig régen éltem, haltam a divatért. Vicces belegondolni mennyit tesz, pár hónapnyi kialvatlanság és stressz. 

Annyit baszakodok, hogy már fél nyolcat üt az óra, ami kicsit sem lep meg. Olyan lassan mozgok, hogy még egy teknős is leelőzne. Esküszöm, mintha mindig másnapos lennék. 

Elhagyom az otthonomat, lassan baktatva az iskolába. Nem lakok messze, így elég hamar megérkezem. Újabb cigire gyújtok rá, szemeimmel ragadozóként keresve azt az átkozott fiút. Ma elkapom és beszélek vele, megpróbálkozok összebarátkozni vele, ami talán nem is lesz olyan nehéz. Az első beszélgetésünknél észrevettem, hogy nagyon szimpatikus vagyok neki. Talán...tetszem is neki. 

Undorító, undorító, okádás az egész. 

Talán a cigim felénél tarthattam, mikor megéreztem egy kezet az oldalamnál, vagyis pár ujjat, amik belém nyomottak. Megugrottam a hirtelen érzéstől, miközben az ismeretlen felé fordultam. Egy mosolygós szőkével találtam szemben magam, amire én is elmosolyodtam. Még keresnem se kellett, ő maga talált rám. 

-Jó reggelt. - Köszön még mindig az oldalamat piszkálva az ujjaival, ami egyáltalán nem tetszik. El is veszem onnan a kezét, persze nem durván, nem akarom elijeszteni. 

-Neked is. - Fent hagyva a mosolyom, fogom továbbra is a kezét, csakhogy tényleg lássam, mit is érez. Ahogyan gondoltam, elpirult. - Téged kerestelek. 

-Szeretnéd folytatni a beszélgetésünket? - Zavartan kihúzza a kezét és piszkálni kezdi a haját, össze-vissza pillantva, csak rám nem. Nem tudja titkolni, mennyire is zavarban van. 

-Ühüm. - Bólintok, majd lassan eldobom a leéget csikket. - Lépjünk le. - Biccentek az út felé, amire döbbenten néz arra, utána gyorsan rám. Úgy csinál, mintha nem hinne a fülének. Valljuk be, utálok lógni, sosem tettem még, de ahogyan láttam, neki nem lesz új a dolog. 

-Velem? - Mutat magára, amitől nagyon nehezen bírom visszafogni magam. Ki mással mennék, hát nem ő van itt? 

Annyira idegesítő. 

-Persze, hogy veled. - Visszafogva az indulataimat, indulok el a kijárat felé, reménykedve, hogy tetszem neki annyira, hogy velem tartson. 

A válasz: Igen.  

Bizonytalanul, de követ engem. Elég nehéz dolgom lesz életben tartanom, ha ilyen naivan követ idegeneket. Bár még mindig nem vagyok biztos a dolgomban...Jó ötlet húzni az elkerületlent? Lehet az a végzete, hogy meghaljon, annak a valakinek a keze által. Nem, nincs így, hisz álmok nem véletlenül vannak. Az én sorsom lenne az, hogy megvédjem? És ha ezek után is folytatódni fognak az álmok? Annyi kérdésem lenne, mégsem kaphatok rá soha választ. 

-Hova megyünk? - Szólal meg végül, megszakítva a csendes sétánkat. Kezei háta mögött vannak összefonva, míg ártatlan tekintettel méreget engem. 

Már megint azok a szemérmetlen pillantások...

-Valami csöndesebb helyre, hogy tudjunk beszélgetni. 

-Miért akarsz velem beszélni? 

-Hogy jobban megismerjelek. - Mondom egyszerűen, de úgy tűnik nem elégedett a válaszommal. Egy park széléhez értünk, de mielőtt bemehetünk volna teljesen, ő megállt.

-De miért? - Néz rám furán, amit nem értek. 

-Miért ne? - Kérdezek vissza, felvonva egyik szemöldököm. 

-Mert eddig nem tettél ilyet. - Rázza meg fejét és egyet hátrébb lép. - Már két hete, hogy ebbe az iskolába jöttem, de te mindig ugyan azzal a sráccal szaladgáltál. Nem beszéltél mással, nem is néztél másra. Akkor most miért? 

-Te figyeltél engem? - Terelve a témát teszem fel a következő kérdést, amire feszülten felsóhajt. 

-Egymás előtt van a termünk, így akaratlanul is láttalak téged. - Puffog, akár egy csalódott kölyök. Vár valamire, valami más válaszra, én pedig muszáj vagyok megadni neki, ha egyről a kettőre akkor jutni.

-Igazság az, hogy én is sokszor láttalak már téged...de féltem közeledni hozzád. Olyan sok emberel vagy körül véve, én pedig félénk vagyok mások előtt. 

Ez az Jungkook, hazudj csak, akár a víz folyás. Ha tegnap nem jön nekem észre se veszem. Paranoiás vagyok, egész nap hallucinálok, rémképeket látok, ébren álmodok. Hogyan tudtam volna észrevenni őt, ezekkel a szar tünetek mellett? 

-Sajnálom. - Suttogja megbánva, amiért olyan csúnyán kérdőre vont. - Én, csak nehezen bízok meg az emberekben, rögtön a buktatott keresem, ha kedvesen viselkednek velem. 

-Miért? - Érdeklődve megfogom a kezét és a közeli padhoz húzom, amin mindketten helyet foglalunk. 

-Nem értenéd meg. - Nézz el rólam és inkább a rózsákat bámulja, elveszve a gyönyörű színűkben. 

Nem értem mire célozz, de jó lenne tudni, hogy ne talán van-e ellensége, vagy olyan aki nem kedveli. Bárki, aki tökéletes lenne a gyilkos leírásának. Mert ha tudom ki az, akkor könnyebben vigyázhatok rá. 

Szeretnék feltenni pár kérdést, jobban megismerni, tudni kivel is van dolgom, de valami megakadályoz benne. Pulcsija ujja feljebb húzódott, mikor a pad felé húztam, így láthatom csuklóját. Azon lévő rengeteg vágás nyomot. Nem frissek, de nem is régiek, még csak varosodni kezdtek. 

-Kezdem érteni. - Jelentem ki halkan, amire rám pillant érdeklődve. Csuklója felé bökök fejemmel, amitől ő is oda pillant, de nem látszik rajta, hogy zavarná a dolog. 

-Nem. - Néz szemeimbe, megcsóválva a fejét. - Nem érted. - Annyira magabiztosan ejti ki ajkai közül ezt a pár szót, hogy muszáj vagyok letörni a szarvát. 

-Tévedsz. - Leveszem a csuklószorítómat, megmutatva azt az egy, mégis mély vágást rajta. Az enyém még friss, hisz nem rég akartam elvenni az életem, de gyáván mondom visszaléptem. Ujjával végig simít sebemen, bohókásan nézve a szemeimbe, amit nem értek.  

-Úgy tűnik van bennünk valami közös, Kookie. - Vigyorodik el, akár egy idióta, míg előre fordulva lengeti a lábát le a padon. - De csak a vágások, jelentésük teljesen más. 

-Nem hiszem, hogy más lenne. - Vonom meg vállaimat, ásítva közben egy hatalmasat. Félreértés ne essék, érdekel a dolog, csak az álom kóma, mindig megtalál. 

-Mindig nagyon fáradt vagy, talán nem megy az alvás? - Billenti oldalra fejét, elterelve az ez előtti témát, felhozva egy újabbat. Ezek szerint nem akar magyarázatot adni a vágásokra. 

-Nem tudok aludni, szörnyű rémálmok gyötörnek. -Morgom dühösen, hisz ő az  oka, hogy nem tudom kipiheni magam rendesen. Tönkre teszi az életemet, én mégis megakarom menteni az övét. Hát nem ironikus? Tiszta röhej. 

-Engem is. - Rákapom a fejem, kíváncsian meresztve rá a szemeimet, de az istené se folytatná, pedig nagyon érdekelne. Talán...ő is rólam álmodik? Én is meghalok?!  

-Mikről szolnak? - Kérdezek rá, mert nagyon kíváncsi vagyok. Egy helyben mocorgok, akár egy bolond, arra várva, hogy végre kinyögje. 

-Tök mindegy. - Vonja meg most ő a vállait, nem törődöm stílusba, majd lassan feláll mellölem. - Menjünk vissza, nem akarok túl sok óráról hiányozni. 

Csalódottan állok fel én is, bólintva egyet. Nem akarom nagyon erőltetni a dolgot, csak elijeszteném, ha erőszakoskodnék. Szépen és nyugodtan kell haladni, hisz van időnk. Engem így is, úgyis megőrjítenek azok az átkozott álmok.