Jungkook pov.

Döbbenten nézem a mellettem elsuhanó fiút, aki a szomszédos terembe szalad be. Ha jól tudom, oda a felsősek járnak...egész végig ilyen közel volt hozzám? Nem. Ő nem lehet az, lehetetlen. 

Fejemet rázva megyek be a termembe és ülök le a helyemre. Előveszem a könyveim és mielőtt az agyam újra forogni kezdene a fiún, inkább fülembe helyezem fülhallgatómat, egy hangos, dobhártya szaggató zenét teszek be, hogy teljesen biztosra menjek. 

Az óra lassan elkezdődik, de annyira álmos vagyok, hogy tisztára leragad a szemem. Az álmok miatt nem merek elaludni, ezért is keveset, alig pár órát alszok. Próbálok a tanára fókuszálni, vagy a mellettem lévő barátomra figyelni, aki a pad alatt eszi a chipset. Minden próbálkozásom kudarcba fullad, mert egyre nagyobb, hosszabb pislogás után, nem tudom többé kinyitni a szemem. Magával ragad a puha könnyedség, mintha felhőkön feküdnék, de belül érzem a szívemben lévő rettegést. 

A egy újabb pislogás után, újra a piros lámpás folyóson vagyok. Semmi sem változott, minden ugyan úgy nézett ki, ahogyan mindig is lenni szokott. A piros fény villog a keskeny folyóson, ahol pár pillanatig nem is tartózkodik senki, csak utána jön be a jól ismert fiú. 

Rettegve nézek rajta végig, mintha a kaszás jött volna el értem, pedig ma nem engem visz el, hanem őt. Refleksz szerűen kapom a kezemet a mellkasomhoz, hogy  enyhíteni tudjam a szorító érzést szívemnél, ne talán visszafogjam, nehogy kiszakadjon a helyéről. Általában nem tudok mozdulni az álmomban, de most mégis sikerül. A kezem elemelkedik a testemtől és a mellkasomnak ütődik, döbbenetet váltva ki belőlem, háttérbe szorítva a feltörő félelmemet. 

Kihasználva azt, hogy szabadon mozoghatok közelebb megyek a fiúhoz. Az arca tényleg ördögien hasonlít arra a fiúra, akit nemrég láttam. Annyi különbséggel, hogy most könnyek mossák arcát, pirossá téve hatalmas őzike szemeit. 

A teste remeg a visszafojtott sírás miatt, görcsösen tapasztva hátát a falnak. Ujjait a megszokott módon hajába vezeti, de így ilyen közelről látom, hogy vékonyka ujjak között marad egy-két hajszál is. Látszik szemein mennyire is elveszett, szomorú, összetört. 

Újra megjelenik, Ő...

Az ő arcát még mindig nem látom a kapucni miatt, de a kezében szorongató éles tárgyat, már messziről észreveszem. Lépései határozottak, lényegre törőek, kis habozás sem látható mozgásán. Úgy megy, akár egy ragadozó. 

Megragadja a mit sem sejtő fiút...

Mielőtt a szőkeség észhez térne, mi is történik éppen, a démon meglendíti a kést. Ebben a pillanatban el is fordulok, szemeimet fájdalmasan összeszorítva, tenyeremet szorosan fogva füleimhez. Mind hiába..

Hiába a hangos zene, kezeim védelmező szorítása hallójáratomnál, mégis hallom az üvöltését. A kés folytonos suhanását, a bőr különleges hangját, mikor az éles tárgy átszakítsa azt, ruháival együtt. A vér csöpögését, annak vasas illatát, ami akaratom ellenére is belekúszik az orromba. Hallom a test csapódását, mikor találkozik a kemény földdel, az ismeretlen fiú lépteit, mielőtt elhagyja a tett színhelyét. Magára hagyva a halott fiút...

Felébredve a szörnyű álomból ordítok fel, majdnem hátra esve a székemben. A fejemet ide-oda kapkodom, míg levegőt nagy mennyiségbe szívom be fájó tüdőmbe. Szívem eszeveszettül dobog, rettenetesen fáj, amitől tudom....pánikrohamom van. 

Nem kapok levegőt és ezt a barátom is észreveszi, mert felpattan a helyéről, miközben szól a tanárnak, hogy rosszul vagyok. Segített felállni és elmenni a mosdóig, ahol jól megmostam az arcom. Kellett jó pár perc, mire nagyjából rendbe jöttem, addigra meg is szólalt a kicsengő, jelezve, hogy véget ért az első óra. Bele se merek gondolni, mi lesz a többin. 

-Mi történt veled? - Szólal meg hosszú idő után, elsőnek barátom, helyet foglalva mellettem a piszkos mosdó padlóján. Hátát szintén a falnak dönti, ahogyan én, kíváncsian nézve szemeimbe. 

-Megint arról a fiúról álmodtam...de most minden annyira más volt. Tudtam mozogni, nem voltam lebénulva, így közelebbről is láthattam a srác arcát. Úgy nézet ki, mint az a fiú a folyosón. 

-Az a kis szőke? Ahj. - Fáradtan hajába túrja ujjait, tekintetét a csapokra vezetve. - Ez csak egy álom Kooks, nem a valóság. 

-És ha nem az? Mi van, akkor ha ez mind megfog  történni? Ha az a fiú tényleg létezik és veszélyben van?! - Feszülten nyomom neki fejemet a csempézett falnak, fogaimat összeszorítva. 

-Figyelj, Kooks..- Kezd neki a megszokott hegyi beszédjének, de most félbeszakítva combjaimra csapok. 

-Ne kezd megint! Nem tudok aludni, se pedig  enni. Folyton pánikrohamom van, paranoiám és gyomor görcsöm. Ha ez így folytatódik, idegösszeroppanásom lesz. 

Elcsendesedve sóhajt egyet, fejét ingatva, elgondolkodva valamin. Én is a gondolataimba veszek, ahogyan mostanában mindig. Hiányzik a régi énem. Már nem is emlékszem, mikor nevetem, éreztem jól magam, mikor voltam kipihent, erős. Életem volt a futás, a foci....most mégis, csak azt kívánom bárcsak végre lehunyhatnám a szemeimet, úgy, hogy közben nem kell semmitől se rettegnem.  

-Rendben! - Határozottan feláll és megragadva a karom engem is felránt a földről, ami nem okozhat neki túl sok gondot. Elég sokat fogytam az elmúlt két hónapban. 

-Mit akarsz? - Kérdezem, miközben ő már elkezdett futni a folyosón, egészen ki az udvarig. 

-Csak úgy könnyebbülhet meg a kis lelked, hogyha beszélgetsz azzal a fiúval. - Hülye tervét hallva a gyomrom újra görcsbe rándul és elkap egy kis hányinger. Pillanatok alatt lever a víz és elkap a borzalmas rosszullét, amitől többször is, majdnem elesek. 

Nem értem, miért reagál így a testem. Ő csak egy fiú. Nem árthat nekem, csak az álmaim keresztül nyomorít meg. Tudta nélkül tökreteszi az életemet. 

Az udvarra érve rögtön keresésbe kezd, én pedig követem halkan, akár egy pincsi. Szeretnék vele vitatkozni, vagy legalábbis ellenkezni, de semmi erőm sincs ezekhez. Fáradt vagyok, rettentően fáradt. 

Namjoon megáll és vigyorogva mutat a padok felé, ahol általában a többi tanuló üldögél szünetben és beszélget. Az a fiú is ott ül az egyik padon. Egyedül van, egy könyvet olvas, míg egy hosszabb tincset tűr füle mögé. 

Látványa hatalmas rettegést vált ki belőlem, újra és újra látom a szemeim előtt a képet, ahogyan élettelen teste a földön fekszik. Annyira hasonlít rá, hogy az már ijesztő. Meg is hátrálok, de barátom olyan erősen szorít maga mellé, hogy képtelenség lenne elmenekülnöm. Nem is nagyon tudnék, hamar utolérne. 

-Vess véget ennek és beszélj vele. Nézz szembe vele. 

Könnyű ezt mondania, nem ő éli át egyfolytában azt a szörnyűséget, amit én. Nem az ő orrában kering az az undorító vérszag. Nem ő hallja azt a elviselhetetlen ordítást, mert igen, még ébren is hallom őt. Beleette magát a tudatomba és nemereszt! 

-Mit mondjak neki? Szia, Jeon vagyok! Tudod, az a fiú, aki már vagy kis milliószor látta, ahogyan meghalsz. Amúgy, hogy vagy?  - Nézek rá furán, értetlenül rázva meg a fejem. El sem tudom képzelni a közte és köztem lévő beszélgetést. Annyira lehetetlenül hangzik. 

-Nem rossz kezdés, de azért előbb kérdezd meg az ő nevét is, mielőtt ráhozod a frászt. 

-Mivel leszek előrébb, ha tudom a nevét? Miközben gyilkolják, akkor tudjam ordibálni a nevét? -Akadok ki, feszülten húzva ki végtagomat karmai közül.  - Semmit se változtat, ha beszélek vele.

-Nem tudhatod, míg ki nem próbálod. - Vonja meg vállait, majd vissza pillant a fiúra. - Hogyan akarod, hogy vége legyen, ha nem teszel érte semmit sem? 

Fáj bevallanom...de igaza van. Nem várhatom el, hogy magától vége legyen, hisz már eleget vártam a csodára. A remény már rég elveszett, nem is várok semmit...csak egyszerűen azt akarom, hogy vége legyen. Vissza akarok kapni az életemet. 

-Rendben. 

Bele törődve sétálok lassan a fiúhoz, mondhatni csiga léptekkel. Keserű szájízzel méregetem egyre közelebbi lényét, ami olyan kis békésen, kiegyensúlyozottan olvasgat. Egyetlen gondolat kerít rabjává, ahogyan elé állok, és az nem tudom elűzni a fejemből. 

Gyűlölöm őt. 

Nem ismerem, nincs jogom ilyen érzéseket táplálni iránta, nem érdemli meg. Mégis minden porcikámban gyűlölöm őt. Megkeseríti az álmaimat, egy nyugodt percet se hagyva az életemben. És ő erről semmit sem sejt. 

Megállok előtte, csöndben figyelve már szemtől szembe. Biztosan megérezhette közelségem, mivel lassan rám emeli, hatalmas barna íriszeit, érdeklődve pillantva az én fáradt, mégis haragos szemeimbe. Könyvét ölébe rakja, míg szemeivel fogságba ejti az enyéimet. Pislogás nélkül, mintha megállt volna a világ, csak mi ketten lennénk. Ő és én. 

-Szia. - Szakítsa meg hirtelen a köztünk lévő csendet, de a szemkontaktust megtartsa, merészen bámulva továbbra is lángoló íriszeimbe, mintha megakarna fejteni, lelkembe akarna látni.

-Szia. - Viszonozom köszönését, de ennél jobban nem erőltetem meg magam. Fogalmam sincs mit kéne neki mondanom, de őszintén nincs mit mondanom. 

-Szeretnél tőlem valamit? - Oldalra billenti fejét, kíváncsian tépve el íriszeimtől az övéit, hogy inkább végig vezethesse az egész testemen. Szemérmetlenül bámul meg, több helyen is elidőzve szemeivel, ami nem tetszik. Undorítónak érzem.

Hányingerem van tőle. 

-Mi a neved? - Köszörülöm meg torkom, visszanyelve undoromat. Miért reagál rá így a testem, mikor nem is csinál semmit? 

-Taehyung. Kim Taehyung. - Válaszol azonnal, kis mosolyt húzva ajkaira. Szemei többször is megcsillannak, de nem tudom megfejteni, hogy mi lakozhat az elméjében, mire gondolhat éppen. - És téged? 

-Jeon Jungkook. 

-Jungkook..- Ízlelgeti a nevem, mély hangján ejtve ki, amitől akaratlanul is megborzongok. Még sem az undor miatt...valami más váltotta ki ezt a testemből, de ezt jómagam se tudom, hogy mi. Nem értem magam. - Örülök, hogy megismerhettelek. - Lassan feláll a padról, könyvét táskájába helyezve, azt lazán dobva vállára. Érdeklődve figyelem mit csinál, de nagyon meglep, mikor egy kacér mosolyt húzva ajkaira elém libben. - Most mennem kell, de remélem legközelebb tovább is eljutunk, mint a nevünk. 

Szó szerint az arcomba mászik, alig hagyva párcentit köztünk, így beszéd közben lehelete csiklandozza a bőröm. A kacér mosoly továbbra is az arcán ragyog, míg a szemei is rengeteg színben pompázik, több érzelemről is árulkodva, mint amennyit mutatni tud jelenleg. 

Pont ugyan olyan magas, mint én, így tökéletesen bámulhatok szemeibe, hátha megtudok valamit bennük fejteni, de ez lehetetlenek bizonyul. Ez a fiú annyira más, kiismerhetetlen. 

-Hazamész? - Nehezen teszem fel a kérdést, elszakítva tőle az íriszeimet, amiket már megint rabbá ejtett.

-Nem. - Rázza meg játékosan fejét, majd hátrébb lépve kimászik a privát szférámból. 

-Akkor? 

-Legközelebb elmondom. - Csintalanul mosolyog, amitől összezavarodok. Hogyan tudja, ilyen gyorsan váltogatni a hangulatát? - Legalább lesz egy témánk. - Vonja meg vállait, majd lassan elhaladva mellettem integet. 

Egy csapat sráchoz megy, akikkel a suli kijáratához indulnak. Ezek szerint ellógja az óráit. Namjoon csatlakozva hozzám, mellém sétál, karjával büszkén karolva át a vállaim. 

-Na mit gondolsz? Folytatódni fognak az álmok? -Kérdésén elgondolkodok és bólintok egyet. 

-Az álmok, akkor fognak véget érni, ha ő már nem lesz. 

Hát nem tudom mit kéne hozzáfűznöm, ezért inkább tegyétek ti. :D
Köszönöm, hogy elolvastad. ^^