Mintha víz alól jöttem volna fel, úgy ülök fel és kapkodom a levegőt. Tüdőm sípol, fülem zug, hányinger mardossa a torkom, görcsbe rántva a gyomrom. Öklendezni kezdek, miközben mellkasomhoz kapok, belemarkolva átázott pólómba. 

Könnyeim maguktól indulnak meg, hogy végül zokogva kapjak levegő után. Térdeimet felhúzom, fejemet azokra helyezve, hogy ott hullajtsam az átkozott könnyeimet. Újra és újra látom magam előtt, Taehyung halott testét. 

Emlékre hangosabban tör ki belőlem a sírás. Taknyom nyálam össze folyik, de nem tudom abbahagyni. Mérhetetlen szomorúság, keserűség és gyász kerít rabjává, hogy úgy érzem összeroppanok.

Megakarok halni! 

Kiakarom tépni a szívem, hogy végre ne érezhessek semmit sem, eltűnjön az a kín és fájdalom. Megvédhettem volna, nekem kellett volna megvédenem, nem pedig neki! Miért nem engem vett el az isten, minthogy inkább őt küldte a sötét mélyre? Miért hagyta, hogy megszeressem őt, hogy utána elvehesse tőlem? Megígértem, hogy örökre élni fog...

Alig lehetett, csak az enyém. Alig egy apró pillanatra érezhettem magaménak, ölelhettem, szerethettem. Többször kellett volna elmondanom neki, mennyire is szerettem őt, mennyit is jelentett nekem. Mennyire gyönyörű, különleges és szeretetre méltó. Elbuktam és ezt nem tudom kijavítani. 

Nagy levegőt véve kikellek az ágyamból, hogy konyhába mehessek. Ott foghassak egy éles kést és elvehessem az életemet. Mert nélküle, nem tudok élni. Ő az életem volt, és mikor meghalt, vele haltam én is. 

Konyhába lassú léptekkel lépek be, céltudatosan menve a konyhapulthoz, ahol a kések vannak. Mégis megtorpanok. Nagyokat pislogva nézzek az asztalra, az ott ücsörgő fiúra, aki látványomra felpattan az asztaltól és elém szalad. Hatalmas mosollyal karolja át derekam, édes puszit nyomva ajkaimra. 

-Jó reggelt álomszuszék! - Duruzsolja vigyorogva, újabb puszit lopva tőlem. Lefagyva bámulom őt, összeszorított izmokkal, mintha egy szellemet látnék. 

-Ez nem lehet...- Suttogom halkan, összezavarodottan pillantva rá. 

-Micsoda? - Értetlenül ráncolja szemöldökét, ölelésén szorítva egy picit. - Miért pirosak a szemeid? - Arckifejezése aggódóra vált, de a döbbenettől megszólalni se tudok. - Megint rosszat álmodtál? 

-Meghaltál.  - Szemeimből újra hullanak a könnyek, míg kezemet arcára tapasztom, érintve őt, hogy tudjam tényleg itt van velem. - Láttam, ahogyan...

-Csak rossz álom volt.- Mosolyog rám gyengéden, letörölve ujjaival könnyeim. 

-Annyira valóságos volt. - Zokogom el magam, végre magamhoz ölelve, de olyan szorosan, ahogyan csak bírom. - Meghaltál a karjaim között! Az én hibám volt, nem vigyáztam rád, magadra hagytalak. Annyira sajnálom, sajnálom, sajnálom!! 

-Élek! - Nevet fel mellkasomba bújtatva arcát, kezeivel végig simítva a hátamon, ami nagyon jólesik. 

Nem tudom meddig álltunk és öleltük egymást a konyha középén, míg abba nem hagytam a sírást. Teljesen össze vagyok zavarodva, nem értem mi történt, hiszen annyira valóságos volt. Ő meghalt, elvérzet mielőtt kiérkezett volna a mentő. Utána pedig...mi is történt? Mikor jöttem haza? Egyáltalán, milyen nap van? 

-Milyen nap van? - Kérdezem elengedve annyira, hogy szemeibe tudjak nézni. 

-Szombat, ma megyünk a házibuliba. - Billenti oldalra fejét, érdeklődve nézve rám. - Minden rendben van? Annyira fura vagy...

-Ma biztosan nem megyünk sehova sem! - Jelentem ki határozottan, amire bólint párat. 

-Persze, hogy nem, hisz szörnyen nézel ki. Nem szívesen engednélek így bárhova is... -Aggódássá miatt elmosolyodok és nyomok egy gyors, mégis érzelmes csókot ajkaira. 

-Azt hiszem beszélnünk kell. 

Ennél többet nem is mondtam, csak leültettem az asztalhoz és minden elmondtam neki. Elmeséltem az álmokat, miről is szólnak, kiről. A kapucnis férfiról is beszéltem, hogy ő akarja minden áron elvenni az életét. Csöndben végig hallgatott, de nagyon nehezen fogta fel ezt az egészet. Lehet az első egy percben hülyének is nézett, de végül nagyon úgy látszott elhiszi a mesémet. 

Kérdeztem tőle az exéről, hol él, kb milyen magas. Másra nem tudtam gondolni, csak rá, hisz ő az egyetlen, aki testileg bántotta őt. Egyszer mesélt, mennyire is féltékeny típus volt az exe, így minden bizonnyal féltékenysége miatt is akarja őt minden áron megölni. 

Megkérdeztem, miről álmodik, de megint azt felelte, hogy nem emlékszik rájuk. Lehet ez igaz, de akkor emlékezet és ő is ugyan arról álmodik mint én, csak tudata nélkül. Ha megvédem, Taehyung-ot, akkor én halok meg, ha pedig fordítva történik, akkor pedig ő.

-Ez baromság, Kookie! - Csattan fel a szőkeség, összefonva karjait mellkasa előtt. 

-Nem az! Csak gondolt át. Ha a rendőröknek elmondod, hogy bántalmazott téged, akkor lefogják csukni. 

-Nincs rá bizonyítékom. 

-Ott van a karodon. - Ragadom meg az említett végtagját, de morogva kirántsa az ujjaim közül. 

-Már régiek, amúgy is úgy néznek ki, mintha én csináltam volna. Őrültnek fognak nézni...

-Ha nem teszünk semmit, akkor megfogsz halni! - Csapok az asztalra idegesen, amire összerezzen és összébb is húzza magát. - Nem akarom újra átélni azt, hogy elvérzel a kezeim között! 

-Kookie..

-Nem! Most szépen megfogjuk magunkat és elmegyünk a rendőrségre. Felnyomjuk azt a faszt és reménykedünk, hogy végre vége lesz ennek a sok szarnak. - Felállok az asztaltól és azt megkerülve megfogom a kezét, hogy őt is magammal húzzam. 

-Várj már! 

-Nem várok! Most rögtön indulunk. 

-Azt mondtam várj! - Kiabál rám és visszaránt, mivel én már majdnem kimentem a kijárati ajtón. - Csak egy picit várj, hadd készüljek fel. Minden annyira hirtelen ért, még nem emésztettem meg. 

-Tudom, sajnálom. - Hatalmasat sóhajtva fordulok elé és ölelem magamhoz. - Csak végre biztonságban akarlak tudni. Nem akarom újra átélni...

-Nem fogod. - Ragyogó mosolyától kicsit megnyugszom. - Menjünk, készen állok. 

Elmentünk a rendőrségre és feljelentést tettünk ellene. Taehyung-on lévő seb elég bizonyítéknak számítottak, mivel hiába voltak régiek, túl mélyek voltak ahhoz, hogy hamar begyógyuljanak. Életemben elsőnek láthattam a sérülését, karján lévő ronda vágásokat. Az az ember egy szörnyetek, hogy erre képes volt. 

Behívták a fiút és mikor megláttam rögtön tudtam, Ő az, aki az életemre tört álmaimon keresztül. Ugyan abban a ruhában volt, kapucnis pulcsiban, amiben a gyilkosságot tervezte megtenni. A rendőrök szerint már többször is feljelentés érte bántalmazás miatt. Az alkalmi partnerjeit is bántotta, sőt az iskolájában lövő társait is. Nem volt kérdés, hogy lecsukják. 

Taehyung bátran viselkedett a kihallgatáson, szembe nézett a volt barátjával, pedig tudom mennyire is félt belül. Megviselte ez az egész, ahogyan engem is. Túl sok volt mindkettőnknek ez az egész. Nekem az álom, Taehyungnak szembenéznie azzal, aki elől menekült. 

Ezután eltelt két hét és minden Jóbra fordulni látszik. Eltűntek a rémálmok, helyettük végre normálisat és szebbet álmodok. Visszatért az erőm, újra elkezdtem sportolni, futni, és a tanulás is sokkal jobban megy. Végre visszakaptam a régi életemet, bár annyi különbség van benne, hogy Taehyung is a részese lett. 

Nagyon boldogok vagyunk együtt. Mindig eljön az edzéseimre, együtt megyünk haza, randizunk, bár már bulikba nem járunk. Hiába nincsenek álmok attól még tartok a dologtól. Szerintem ez soha nem fog elmúlni. 

-Kookie! - Szalad hozzám angyalom, átkarolva nyakam. - Menjünk együtt haza. 

-Oké. - Nyomok egy puszit hajába, majd megfogom kezét, hogy kézen fogva mehessünk haza. Akaratlanul is karjára nézek, amit már egyáltalán nem rejt el. A sebek gyógyulnak, de nagyon látszódnak még a hegek.

-Nagyon ronda? - Kérdezi hirtelen halkan, amire gyorsan megrázom a fejem. 

-Nincs olyan testrészed, ami nem lenne gyönyörű. - Kijelentésemre elpirul, amitől olyan kis aranyos lesz. Imádom mikor zavarba jön. 

-Túlzol. - Motyogja szégyenlősen, cukin kerülve a pillantásaimat. 

-Nem szokásom. - Vonok vállát, huncutul végigmérve. 

Még nem került sor az első alkalmunkra, túl sok minden történt, lehetetlen lett volna ráhangolódni a dologra. Bár most, hogy lecsöndesedett minden, keríteni fogok egy tökéletes alkalmat hozzá. 

-Kookie? 

-Igen? 

-Szeretlek. - Hirtelen vallomás miatt elnevettem magam, ezzel együtt meg is állok. 

-Miért mondod ezt, ilyen hirtelen? 

-Mi ez a buta kérdés? Ilyenkor neked is azt kell mondanod, hogy te is szeretsz engem. - Fújja fel arcát, duzzogva toporzékolva a lábaival. 

-Én is szeretlek téged. - Megyek bele a játékba, amire vigyorogva ölel magához. 

Ha valaki pár hónappal ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy álmaim megrontójával fogok együtt lenni, talán arcon röhögöm, vagy felpofozom. A sok szenvedéssel ellentétben is, boldog vagyok, hogy így alakult ez az egész. 

Sokat gondolkodtam azon, hogy ez mind, csak egy álom és valójában, Ő nincs velem. Talán halála után megőrültem és most a diliházban képzelődök. Az összes álom valóságos volt, nem tudhatom, hogy ez most mi. 

De bármi is legyen, álom vagy valóság, soha nem akarok felébredni belőle. 

Köszönöm, hogy végig olvastad a könyvem, ahogyan a csillagokat és a hozászolásokat is. Nem volt túl nagy olvasó tábora ennek az irományomnak, mégis nagyon szerettem írni. Egyszer-kétszer elvesztettem a motivációmat, míg ezt írtam, de pár olvasónak hála tovább folytattam. :) 
Tudom nem volt valami hosszú, de eredetileg se terveztem annak, sőt a végét is nyitva hagytam, hogy saját magatok döntsétek el, mi is az igazság. 
Vajon Jungkook beleőrült kedvese halálába és magában megalkotta ezt a világot, ahol mindketten boldogan élnek, míg meg nem halnak? Vagy ez a valóság és tényleg, csak álmodta szerelme halálát? 
Ezt a kérdést rátok bízom. :)