Norvégia – Urnes

Raven:Másnap reggel a zöld fűben ülve kémleltem az eget. Ujjaim között egy szál lila virággal játszadozva igyekeztem kikapcsolni az agyam és összerakni a képet. Mit akarhatnak tőlünk a Nornák? Miben mesterkednek, aminek közepében mi négyen állunk? A legkézenfekvőbb az volt, hogy békét akarnak teremteni a világok között, rajtunk keresztül többet is össze tudtak kötni egycsapásra. Valami mégis sántított.-Szóval igaz a szóbeszéd, miszerint a katonák nem alszanak. – Huppant mellém Loki. Arca gyűrött volt a párna nyomától, mégis évek óta nem láttam ennyire kipihentnek. Szemei csillogtak, ami igazi ritkaságnak számított manapság.-Inkább csak korán kelnek. – Vontam meg a vállam. Nem igazán számított az idő, a szervezetem tudta mikor ébredjen és mikor feküdjön.-Csodálatos ez a hely. – Bámulta a horizontot mereven. – Miért hoztál ide minket?- A végére kell járjunk, hogy mit kavarnak Odinék és le kell állítani őket. Ezt Asgardban lehetetlen lenne megoldani.-Keresni fognak. Ha minket nem is, de a Kiválasztott....-Bianca oda megy, ahová én! – Zártam le a témát. – Vállalom érte a felelősséget, de szerintem a bátyád is hasonlóan érez. – Böktem fejemmel a templom felé, ahol épp akkor bukkantak fel a bejáratnál.-Oldjuk meg ezt a problémát, aztán húzzunk haza és térjünk vissza a megszokott életünkhöz. – Amint kimondta feltápászkodtam. Hagytam, hogy segítsen, hisz jelenleg egy csapat voltunk és nem tekinthettem rá ellenségemként. Hideg tenyere a derekamon pihent, furcsa – szinte már kellemes -bizsergést kiváltva belőlem. Ujjai végig kúsztak a gerincem vonalán, ezzel csiklandozva szányaim tövét. Ő volt az egyetlen élőlény a világok között, aki tisztában volt ennek jelentőségével.

Loki:Furcsa érzés kerített hatalmába, ahogy Raven csupasz derekát érintettem. Rengetegszer edzettünk együtt, gyermekként játszottunk, aludtunk. Most mégis zavarba jöttem. Egy ártatlan mozdulat, mely több ezerszer megtörtént, abban a pillanatban felforgatta a gyomrom. Nem a beteg vagyok módon, - bár sosem voltam és nem is lehetek – hanem, ahogy a satnya midgardi lények szokták mondani: pillangók kergetőztek benne. Eddigi életem során sosem éreztem hasonlót. Raven apró rezdüléséből ítélve ő maga is más dolgokat tapasztalt, mint azelőtt. Kikerekedett szemekkel meredt rám, melyekből már-már rettegés sugárzott. Igazam volt, ő is érezte.-Vissza kell mennünk, már biztos várnak. – Suttogta Raven.Életemben először nem jutott eszembe semmi frappáns, ezért rám nem jellemző módon őszintén reagáltam.-Sorsfonalak összekötése ide vagy oda... - köszörültem meg a torkom. – te vagy az egyetlen barátom. Az egyedüli lény, minden világot beleértve, akire rábíznám az életem. Az a személy, aki mindig megértett és támogatott, kiállt mellettem. Akinek én voltam az első még akkor is, mikor mások nem hittek bennem.-Mire akarsz kilyukadni? – Lehelte.-Csak gondoltam jogod van tudni, mielőtt...-Mielőtt mi? – kapaszkodott meg az alkaromban. Annyira közel volt. A „pillangóim" táncot jártak, az orrom megtelt az illatával. Semmihez sem fogható, friss tél illat lengte körül. Legyőzve a maradék félelmem, ajkaimmal végig súroltam az övét. A bizsergés erősödött, én pedig több száz év várakozás után megcsókoltam. Az érzés Thor villámjaihoz hasonlóan lecsapott, majd porig égette az érzékeimet. Raven nyelve a számban, feszes mellei a mellkasomon megőrjítettek. Amilyen hirtelen jött, el is múlt. Reszketve húzódott el.-Mennünk kell. – Bontakozott ki a karjaim borostyánként ráfonódó indái közül.

Bianca:A reggeli nap sugarai erőlködve világítottak át a templomajtó résein. Szerettem volna áldást mondani a csodálatos utazásom köszönete gyanánt, de abban a pillanatban, hogy felültem: Thor, Odin fiának robosztus és félmeztelen alakja fogadott. Életem során megszámlálhatatlan alkalommal láttam így a férfit, de egyszer sem személyesen, elérhető távolságból. A valóság sokkal részletesebb volt, mint amit a víz tükre visszaadott számomra. Felálltam és közelebb merészkedtem hozzá.-Jó reggelt. – köszöntem rá halkan, nem szerettem volna megzavarni. Gyors mozdulattal fordította felém az arcát, amire egy őszinte mosoly volt festve.-Neked is. – biccentett. Jókedve ragadós volt, de meg kellett kérdezzem.-Hol vannak a többiek? – Tekintete azonnal elkomorult.-Van mit megtárgyalniuk, de szerintem próbálnak rájönni, hogy mégis mi folyik itt. Miért mozgatják a Nornák a szálakat a háttérben, miért engedik, hogy még mindig szabadon sétálgasson egy Kiválasztott, aki nem mellesleg Skuld leánya? Túl sok a megválaszolandó kérdés Lady. – rázta a fejét idegesen, amitől szőke tincsei ide-oda himbálództak. Értettem a problémát, de annyira megbabonázott, hogy elfelejtettem még levegőt is venni.-Meddig maradunk ezen a helyen? – kérdeztem inkább.-Az attól függ, hogy mikor sikerült valamit kiötleni. Hiányzik az otthonod? – vonta össze a szemöldökét.-Igazából az Asgardi tó hiányzik és a körülötte lévő állatok. Itt minden gyönyörű, de nincs egyetlen élőlény sem rajtunk kívül.Thor:Figyeltem, ahogy mozognak az ajakai, de nem sok mindent sikerült felfognom a szavaiból, azon kívül, hogy nem szeretne hazamenni. Ez melegséggel töltötte el a bensőmet, hiszen ha Asgarban érzi jól magát, minden percben láthatnám. Ujjainkat összefűzve nyomtam csókot a kézfejére, ezzel is bíztatva a döntésében és nem elhanyagolható módon a bőréhez érhettem. Még mindig összefonódó ujjainkat bámulva húztam magam után, hogy megkeressük Lokit és Ravent. Nem kerülte a figyelmem, ahogy Bianca arca egyre pirosabb és pirosabb lesz, mely reakció láttán duzzadt a mellkasom a büszkeségtől. Én váltottam ezt ki belőle, egyes egyedül.Már kinn jártunk a friss harmatos levegőn, mikor megpillantottuk a másik két társunkat. Szerelmes pár módjára falták egymás száját. Igazán szép látványt nyújtottak, de a mellettem álló csak zavarodottan pislogott.-Mit művelnek? Nem utálják egymást? – vonta össze a szemöldökét.-A szerelem bonyolult Bianca, ezt jó, ha tudod. – Mosolyogtam rá, mire lesütött szemekkel lehajtotta a fejét.-Mint te és Jane. Nálatok is bonyolult volt a történet... - suttogta, mire elért a felismerés. Ő még sosem tapasztalt hasonló dolgokat. Igazából semmit nem érzett és látott a világból, amit egy átlagos korabelinek már régestelen régen meg kellett volna tapasztaljon.-Mint Jane és én. Vagy akár... -vezettem volna rá, de a sors, aki jelenleg az idegesítő öcsém képében jelent meg, közbe szólt.-Na, álljunk elő valami remek ötlettel! – csapta össze a két tenyerét, a varázs pedig elmúlt.