"Nekünk csak egy pici jó kell..."

Reggel amikor felkeltem izgatottan kinéztem az ablakokon, de szomorúan vettem tudomásul, hogy még mindig nem esik a hó. Pedig már december 12.-e van! Ezek szerint ez is csak egy újabb hideg téli nap lesz. Mennyire nem szerettük ezt Daviddel. Legszívesebben vissza bújtam volna a jó meleg ágyamba, de sajnos ezt nem tehettem meg, mert egy óra múlva a suliba kell lennem. Gyorsan megreggeliztem és utánna felöltöztem. A hideg miatt egy vastag harisnyát is  vettem fel a farmerem alá és a kedvenc zöld kötött pulcsimat ami illik a szememhez. Vörös hajamat leengedve hagytam ezzel is melegítve a fülemet. Beleléptem a magassarkú csizmámba (minden plusz centi számít). És végül felvettem a fekete bundás kabátomat, a nyakam köré tekertem a sálamat és felhúztam a kötött sapkámat aminek a végén egy bojt van.
Amint kiléptem a házból eszembe jutott, hogy a kesztyűmet otthon hagytam ezért gyorsan visszamentem érte és felhúztam azt is. Ezek nélkül lehetetlen kimozdulni ilyen időben. Nem értem Szibériában, hogy bírják ki az emberek.
Ahogy a suli felé tartottam eszembe jutott egy emlék.

***

A kinti hideg miatt vastagon öltöztem fel és amikor kiléptem az ajtón megpillantottam Davidet.
- Szia! - köszöntöttem kedvesen.
- Ha még egy percig tovább készülödsz én ide fagyok! - vacogta. Szegény.
- Bocsi, igyekeztem. - mentegetőztem.
- Nincs semmi baj, de induljunk! - mondta és elindult a suli felé.
- Rendben.
- Esküszöm amint feltalálom az időgépet visszamegyünk a legmelegebb nyárra. - ígérte. Tetszett az ötlet, de nem bírtam ki, hogy ne cukkoljam.
- És mi lesz, ha addigta már nyár lesz? - kérdeztem ártatlanul mosolyogva.
- Ha-ha... Nem vagy vicces, de akkor meg eljövünk ebbe az időbe vagy egyszerűen megiszunk egy hideg limonádét. - közölte és én elnevettem magam.
- Nyár. - a gondolattól egy pillanatra melegem lett - milyen messzinek tűnik.
- Majd csak eljön az is. - nyugtatott meg David és én hittem neki, mint mindig - De előbb inkább essen a hó. - nézett az ég felé.
- Esni fog, én érzem! - előbb vagy utóbb igazam lesz.
- Igazad lehet Des. Álítólag a jó boszorkány megérzi. - mosolygott rám.
Imádtam amikor mosolyog, de vissza kellett vágnom.
- Boszorkány, én? - nevettem fel - Vigyázz, mert elátkozlak amiért rájöttél a titkomra. - fenyegettem meg.
- Ne! Kérlek csak azt ne! Bármit megteszek! - ígérte nevetve.
- Bármit? - kérdeztem vissza.
- Na jó azért nem mindent, de igyekezni fogok! - helyesbített.
- Hát jó, még gondolkodok. - momdtam.
Időközben megérkeztünk a suliba, de ez nem nagyon zavart minket tovább folytattuk a hülyülést.
Suli után én haza mentem, David pedig a tudós klubba okoskodni. A hazafelé vezető úton végig az eget figyeltem, de nem kezdett esni a hó. Otthon megírtam a házifeladatokat és megtanultam mindent holnapra, de a hó még mindig nem akart esni.
Éppen a fórró csokimat korgyolgattam amikor a telefonom jelzete, hogy üzenetem érkezett.

David: Hát ez nem jött össze Des

Én: Mi??

David: Nem esik a hó!!!!! És még mindig hideg van!

Én: De azért ki lehet bírni

David: Jó akkor holnap te vársz rám a házunk előtt!

Én: De lehet, hogy holnap már esni fog

David: Szép próbálkozás

Én: Igyekszem. Mi volt délután?

David: Sok érdekes kísérlet

Még egy kicsit beszélgettünk erről-arról aztán elmentem fürdeni, még egyszer ellenőriztem, hogy esik-e a hó, de aznap már nem esett, se hólnap sőt azon a héten egyáltalán nem esett semmi. Hát ezek szerint mégse vagyok jó boszorkány.

***
Az emlék hatására eszembe jutott az a kívánság, amit még nem használtam fel, mert nem tudtam mit kívánjak, de most már pontosan tudom: David gyere vissza!
Gondolataimból egy ismerős hang zökkentett ki.
- Szia Des! - köszönt Patricia. Szőke haját hátrakötötte, hogy ne lógjon a szemébe. Kék szeme kedvesen csillogott rám.
- Szia! - köszöntem vissza. Már négyszer voltam Mr. Parker klubjába, de még mindig nem tudtam megállapítani, hogy ki küldhette a levelet. Az a baj, hogy egyikükből se nézem ki, mert mindig olyan kedvesek.
- Hogy vagy? - érdeklődött.
- Megvagyok. - feleltem - És te?
- Én jól vagyok, köszi. - mondta mosolyogva. Patricia tipikusan az a ránézésre a "légynek se tudna ártani" lánynak néz ki, aztán megismered és rájössz, hogy ő tényleg ilyen.
- Az jó, bocsi mennem kell órára. - indultam el a terem felé ahol az órám lesz.
- Oké, majd találkozunk. - köszönt el.
Az órákon nem volt semmi érdekes, de mintha a kinti szünetben úgy éreztem volna, hogy enyhült az idő. Talán még a hó is eshet.
Éppen az üvegajtón keresztül néztem az eget amikor megállt mellettem Lucsa.
- Szerinted mikor fog havazni? - kérdezte.
- Nem jó embertől kérdezed. - válaszoltam, de még mindig nem vettem le a szemem a felhőkről.
- Na, de mégis, tipped csak van! - erősködött.
- Talán, mindenesetre is én örülnék neki. - mondtam.
- Én is, és szerintem mások is. - tette hozzá - Tudom, hogy nincs sok közöm hozzá, de mit csinálsz a tudós klubba? - kérdezte kíváncsian.
- Barátkozom. - feleltem és nem is volt távol az igazságtól. Lucast vagy nem értékelték a részletek vagy nem akart többet megtudni, de mindenesetre nem kérdezett többet erről.
Én elindultam haza, Lucas pedig bennmaradt a suliban edzeni, mert nemsokára mecsük lesz. Amin én természetesen ott leszek szurkolóként. (Mármint Lucas szerint ott a helyem.)
Otthon olvastam egy kicsit és utánna tanultam. Amikor megéheztem csináltam magamnak egy szendvicset. A telefonom pityent egyet, Lucastól jött az üzenet:

Lucas: Nézz ki az ablakon!

Csak ennyi állt az üzenetben, engedelmeskedtem és kinéztem az ablakon. Először el se akartam hinni amit látok: Esik a hó!

10. Fejezet:

- Állj időt kérek! - néztem rá könyörgően.
- Rendben kapsz egy kis pihenő. Mennj haza pakold le a táskádat és utánna a parkban találkozunk. - mondta.