"A világ legegészségesebb dolga a születésnap. Minél több van belőle egy embernek, annál tovább él."

Egy hónap, ennyi telt el David halála óta. Még mindig borzalmasan hiányzik és nincs, olyan óra amiben ne gondolnék rá. Az egy kicsit könnyített a helyzeten amikor Lucas Foster barátkozni kezdett velem. Már nem voltam annyira egyedül. Először egy kicsit furcsa volt a dolog, mert három év alatt egyszer se beszéltünk, ráadásul ő egy menő kosaras én pedig nem vagyok egy nagy szám. Nem értettem miért hagyta ki a Halloweeni bulit azért, hogy velem gyűjthessen csokit, de megtette és ez kellemes érzéssel töltött el. Egy idő után már nem érdekelt, hogy miért van velem, mert jól esett, hogy nem vagyok egyedül. Sőt a társaságát is élveztem, nem olyan volt amilyenek gondoltam, kiderült, hogy ő egy rendes srác. És bár nem tudta elfelejttetni ami történt (nem is akartam), de napról napra egyre jobban lettem. Egészen a mai napig... Ma van David tizennyolcadik szülinapja és eszembe jutott, hogy mennyi mindent szerveztünk együtt. Már el is kezdtem készíteni az ajándékát, amit már nem adhatok oda neki. Egy fotó albumot akartam neki adni a gimis éveinkről, de persze vannak benne még üres oldalak, hiszen még több mint fél év vissza van, legalábbis akkor úgy terveztem, hogy lesznek még közös képeink. És akartam adni neki egy üres fotó albumot azzal a címmel, hogy "Ami még előtted áll". Ez az album örökre üres maradt.
Reggel az osztályteremben köszönés nélkül leültem a helyemre, előpakóltam és csak bámultam magam elé.
Lucas nem sokkal később leült mellém. David helyére.
- Azt hittem már jobban vagy. - jelentette ki.
- Én is. - válaszoltam őszintén.
- Akkor mi történt? - kérdezte aggódva.
- Ma van David tizennyolcadik szülinapja. - mondtam.
- Oh... tényleg! - csapott a homlokára Lucas. - Ha szükséged van valakire, akkor én itt vagyok. Igaz, hogy most nem tudok veled édességet gyűjteni, de a délutáni mecsre eljöhetsz. - ajánlotta fel barátságosan.
- Köszönöm. - néztem rá hálásan.
Suli után úgy döntöttem, mivel még van időm a meccsig elmegyek Davidékhez.

Amikor a házhoz értem bekopogtam. Mrs. Carter nyitott ajtót.
- Des! De régen láttalak. Gyere be! Kérsz valamit enni vagy inni? - kérdezte barátságosan. - sütöttem almás pitét. - ez volt David kedvence.
- Nem kérek semmit, köszönöm! Felmehetnék David szobájába egy kicsit, de csak akkor, ha nem gond. - mondtam.
- Menny csak nyugottan. - egyezett bele.
Nagyon sokszor voltam itt, mindent tudtam hol van. David szobája pontosan olyan volt mint régen, csak talán kevésbé kupis. Nem voltak az asztalon a tervrajzi, a földön a tankönyvei és a szoba tulajdonosa se volt sehol. Szerettem ezt a szobát, mindig nyugalmat sugárzott. Az ő fala is fényképekkel volt tele. Az a sok emlék, és bár David nem volt már egy hónapja a szobájába mégis még egy kicsit érzni lehetett az illatát. A hirtelen rám törő emlékek súlyától le kellett ülnöm.

***

Mindent tökéletesen megszerveztem arra a napra. Délelőtt suli, utánna pedig elmegyünk hozzánk, ugyanis tegnap egész délután sütöttem, hogy mára kész legyen a szülinapi torta. Utánna megnézzük a kedvenc filmünket, a Vissza a jövőbe-t és átadom az ajándékát, egy csomag üres papírt amire tervezhet. Igen, mindent így terveztem csak aztán a sors közbeszólt. David reggel hívott, hogy ne számítsak rá, mert megbetegedett. Szuper! Ilyen az én szerencsém. Persze attól még délután átmentem hozzá és elvittem a tortát és az ajándékát. Amikor megérkeztem éppen a tervrajzai fölött ült elmélyülten. Ha ő elkezd az időgépével foglalkozni, akkor nincs semmilyen betegség ami az útjában állna.
- Szia! - köszöntem.
- Hm... - motyogott valamit.
- Én is örülök neked. Hoztam tortát! - dobtam be az aduászt.
- Mi?... Ja... Des te vagy az és hoztál tortát? - csillant fel a szeme.
- Igen, de csak akkor kapsz, ha jól viselkedsz és hamar meggyógyulsz!- fenyegettem meg.
- Ígérem jó fiú leszek és hétfőn már megyek. - mondta.
- Rendben. - vágtam neki egy szeletet.
Csendben megetük a sütiket és végül megint én törtem meg a csendet.
- Milyen dolog, hogy pont a szülinapodon vagy beteg? - kérdeztem.
- Rossz. De ígérem jővőre nem lesz ilyen. - esküdött.
- Szavadon foglak! - ígértem.
Oda adtam neki az ajándékot, aminek nagyon örült, végül a filmet is megnéztük, de aztán hamar hazamentem, mert David mégjobban belázasodott és pihenésre volt szüksége.

***

A gondolataimban merülve a plafont bábultam David szönyegén fekve. Milyen régen történt. Egy éve, és milyen boldogok voltunk akkor. Oldalra fordítottam a fejemet és akkor megláttam valamit. Egy fehér boríték feküdt David éjeliszekrénye alatt. Gyorsan kivettem és megnéztem. Davidnek szólt, de még bontatlan volt. Valamiért úgy éreztem el kell olvasnom azt a levelet, de nem most, majd olyankor amikor egyedül vagyok. Az órámra néztem és láttam, hogy sietnem kell, ha oda akarok érni a mecsre.
Végül az utolsó pillanatban beestem és helyet foglaltam a lelátón.
Remek mecs volt, győztek a fiúk, bár őszintén bevallom, hogy végig a levél járt a fejembe.
A mecs után gratuláltam Lucasnak és gyorsan haza mentem. Otthon a szobámban egyből kibontottam a levelet. Már első ránézésre is megijesztett. A betűk újságból voltak kivágva, hogy ne lehessen felismerni a kézírást, mint a filmekben.
Döbbenten olvastam:

David!

Veszélyes területen tapogatózól! Az idő utazás az én területem és nem hagyom, hogy bárki megelőzzön, vagy megakadályozzon, még te se! Azt javaslom álj le, különben súlyos következményekre számíthatsz!

......................................................................

Sziasztok!😃 Remélem még mindig tetszik. Ha van véleményeteket nyugottan megoszthatjátok velem.
(Ui.: A tortát én készítettem)

6. Fejezet:

- Most kezdett érdekelni a tudomány. - mondtam. Mr. Parker egy ideig nézett aztán bólintott.
- Rendben, de ugye tudod, hogy David nem fog megjelenni. - nézett rám aggódva.
- Tisztába vagyok vele. - nyugtattam meg.