"Amikor először esik a hó, az olyan szép. Még ha azonnal elolvad is. És ilyenkor mindig gondolni kell valakire. Muszáj gondolni valakire!"

Tegnap este, úgy feküdtem le, hogy esik a hó. Mire ma felkeltem már minden hófehér volt. Ilyenkor minden olyan szép lesz, hó borította a tetőt, a fákat, az utakat, de még mindig esett megállás nélkül. Imádom a havat ilyenkor mindig előjön belőlem a kisgyerek, ha tehetném egész nap hógolyóznék, szánkóznék vagy hóembert építenék és utánna a kandalló mellett elkortyolgatnék egy forró csokit. De sajnos nem tehetem, mert iskolába kell menem. Ma is vastagon öltöztem fel, de a magassarkú csizma helyett egy hótaposót vettem fel és elindultam. Hideg volt és a szél az arcomba fújta a havat, de én nem bántam. A hidegtől kipirult arcal érkeztem a suliba, a kabátom és a sapkám tiszta hó volt. Gyorsan bepakoltam a szekrényembe vigyázva rá, hogy ne áztatjak el semmit. Kivettem a francia cuccomat és elindultam órára.
A francia nyelvet Daviddel együtt választottuk annak idején. Mindketten szerettük és jók is voltunk belőle. A tanár, Madam Fontaine nagyon kedves, segítőkész és francia.
A mai óránk témája az utazás volt. Arról beszéltünk, hogy ki hová szeretne eljutni az óra második felére átterelődött a szó a tovább tanulásra. Már mindenki beküldte a jelentkezését egy egyetemre vagy egy főiskolára, már csak az eredményre várunk. Az órának hamar vége lett és utánna kezdődött az angol.
Sose szeretem ezt az órát és nem csak azért, mert az osztályfőnököm tartotta. Végig szenvedtem az órát és utánna a többit is.
A tanítás után felöltöztem melegen és elindultam haza. Egyszercsak egy hógolyó csapódott a karomnak. De amikor hátranéztem nem láttam senkit. Elindultam tovább de egy idő után újra éreztem a hideg havat ezúttal a nyakamba.
- Na jó, ez nem vicces! Gyere elő bárki is vagy! - mondtam mérgesen miközben próbáltam kisöpörni a nyakamból a havat. Az egyik hókupac mögül Lucas képet ki, aki meglehetősen jól szórakozott rajtam.
- Ne haragudj, de ezt nem bírtam kihagyni. - nevette el magát.
- Na várj csak! - lehajoltam és gyúrtam egy hógolyót amit egyenesen az arcába szántam csak az volt a baj, hogy ő elhajolt előle. Kár. Addig próbáltam ameddig el nem fáradtam.
- Állj időt kérek! - néztem rá könyörgően.
- Rendben kapsz egy kis pihenőt. Menny haza pakold le a táskádat és utánna a parkban találkozunk. - mondta.
- Oké. - egyeztem bele - Ott találkozunk!
Amilyen gyorsan csak tudtam elindultam haza, otthon gyorsan ledobtam a táskámat és indultam is a parkba. Lucas már ott várt.
- Tíz perc, nem is rossz! - nézett az órájára.
- Igyekeztem. - feleltem és amilyen messze csak tudtam megálltam tőle, mert éreztem, hogy, rosszba sántikál.
- Nincs kedved hóembert építeni? - mosolygott rám pimaszul. Ez nekem nem tetszett.
- Ha nem én vagyok a hóember. - láttam át a tervét.
- Rendben. - egyezett bele csalódottan.
Gyúrtunk három hatalmas golyót és egymásra pokoltul őket. Végül magasabb let a hóember mint én sőt talán még Lucasnál is magasabb pedig ez nagy szó, hiszen ő kosaras fiú és mint tudjuk a kosarasok nem kis emberek.
Kerestem két botot a kezének, Lucas pedig köveket a szemének, a szájjának és természetesen gomboknak. Sőt a közeli zöldségesből még egy répát is beszerzett. Én még a hajának való vékony gallyakról gondoskoddtam. Kész lett csak a sálat hagytuk ki.
- Aranyos lett. - jegyeztem meg.
- Hát én egy két méteres hóemberre nem azt mondanám, hogy aranyos, de te tudod. - nézett rám.
- Csak féltékeny vagy Jég Úrra, mert magasabb nálad. - közöltem.
- Jég Úr? - kérdezte mosolyogva.
- Igen, ez a neve! - jelentettem ki.
- Mégis mióta? - értetlenkedett - Nem kellett volna megkérdezned a nevével kapcsolatban?
- Nem.
- De együtt építettük! - érvelt Lucas.
- Én meg egyedül neveztem el. - mondtam.
- Én meg egyedül fürdetlek meg a hóban! - nézett rám.
- NE! - sikitottam és elkezdtem futni a másik irányba. Sajnos gyorsabb volt nálam, de erre számíttani lehetett. Mielőtt elkaphatott volna elcsúsztam és hátra estem.
- Au! - nyögtem fel.
- Utolsó kívánság? - állt meg mellettem Lucas egy kupac hóval a kezében mit se törődve az esésemmel.
- Dobd el a havat! - kértem nevetve.
- Oké. - már kezdtem megnyugodni, de aztán rajtam landolt az a kupac.
- Azt hittem teljesíted a kívánságomat! - háborodtam fel.
- Teljesítettem, eldobtam, de azt nem momdtad, hogy hová dobjam. - nézett rám komolyan.
- Ezért még számolunk! - fenyegettem.
- Miért nem most? Egy, kettő, három... te mikor csatlakozol? - kérdezte.
- Hülye! - nevettem fel és a kezemet nyújtottam, hogy húzzon fel. Ő megfogta és felhúzott. Egy kicsit közel kerültem hozzá. Talán túl közel ezért gyorsan hátraléptem.
- Huh... kezd későre járni nekem haza kéne mennem tanulni. - mondtam.
- Igen, nekem is.
- Akkor szia! - köszöntem el.
- Szia! - köszönt el ő is.
De alig tettem meg pár lépést utánnam szólt.
- Des várj! Haza kísérlek. - ért utol.
- Nem kell nem lakok mesze. - érveltem.
- De én szükségesnek érzem nehogy eltévedj vagy valami. - közölte Lucas.
- Hát akkor köszönöm. - hálálkodtam.
A haza felé út csendben telt el, a kapuban elbúcsuztunk egymástól és bementem a meleg házba. Felmentem a szobámba és becsuktam az ajót. Lefeküdtem az ágyamra és végig gondoltam a mai napot suli, hócsata és Jég Úr. Ez egy nagyon jó nap volt, de mégse volt teljes, mert egyvalaki hiányzott, az a valaki David volt.

11. Fejezet:

David: Des ébren vagy?

David: Des?

David: DES!

David: Jól van Destiny ezt megjegyeztem!

David: Most tényleg alszol???