"Sokan vannak, akik élnek, pedig halált érdemelnének. És vannak, akik meghalnak, pedig életet érdemelnének. Még a legbölcsebbek se látják mindennek a végét."

Destiny Roberts vagyok, egy 17 éves lány. Vörös hosszú hajam van és zöld szemem. New Yorkban élek. Nagyon visszahúzódó vagyok, ezért nincsen sok barátom. A jövőmről nincs sok elképzelésem. Régen nyomozó akartam lenni, de ez csak egy gyerekkori álom. De ne is beszéljünk többet rólam, mert ennek a történetnek a középpontjában nem (csak) én vagyok. Ez a történet egy fiúról szól, aki sokra vihette volna az életben, ha kap rá egy esélyt, de nem kapott...

Minden egy őszi napon kezdődött. Éppen a házifeladatomat írtam, amikor megszólalt a telefonom. David hívott. A hangja izgatott volt, azt mondta, hogy valami fontosat szeretne velem megosztani és mindjárt nálunk lesz. David Carter volt a legjobb barátom. Tudom sokan azt mondják, hogy nincsen fiú és lány között barátság és igazuk van. Az egyik fél mindig többet akar, itt én voltam az a bizonyos fél.
És én vártam rá, egész este vártam rá, de nem jött. Dühös lettem rá, mert megígérte, hogy jön, de ez már két órája volt. Megpróbáltam felhívni, de nem volt elérhető. Fél órán át hivogattam, de egyszer se vette fel a telefonját. Nem tudom pontosan mikor, de beleuntam a várakozásba és elaludtam.

Reggel az ébresztőórámra ébredtem. Rövid készülődés után elindultam az iskolába. Útközben elhatároztam, hogy számonkérem Davidod, hogy, miért nem jött és miért nem hívott. A terembe belépve azonban nem találtam a helyén. Fel kellett volna tünnie, David mindig előttem ér be az iskolába. Az első óra végén azonban még mindig nem volt itt. A haragom elpárolgott és aggodalom vette át a helyét. David nem szokott lógni, még, ha beteg is akkor is előtte mindig szól, hogy ne várjam őt. Most miért nem szólt? Biztosan elaludt. Igen csak elaludt!
A nap végére már teljesen biztos voltam benne, hogy David ma nem csak elaludt, hanem nem jött ma suliba.

Haza mentem, úgy döntöttem, ha ő nem keres engem, akkor nekem se az lesz az első dolgom, hogy suli után hozzá menjek. A kapuban megbántam a döntésemet. Lehet, hogy mégis el kellett volna mennem hozzá, mindegy, ha már itthon vagyok lepakolok előtte.
A nap következő furcsa dolga az volt, hogy már anyuék is itthon voltak.
- Megjöttem! - jeleztem az érkezésemet. Hallottam, hogy a nappaliban vannak. Bementem a szobába, hogy köszönjek nekik, de nem voltak egyedül. David szülei is nálunk voltak. De ő nem volt velük. Annyira meglepődtem, hogy elfelejtettem köszönni, csak álltam és néztem őket. David szüleit, Mr. és Mrs. Cartert mindig vidám és kedves embereknek ismertem meg most, pedig kisírt szemmel, összetörve ültek a kanapénkon.
- Kicsim talán jobb lenne, ha leülnél. - törte meg a csendet apám rekett hangja.
Ösztönösen leültem a hozzám legközelebi székre.
- Hol van David? - tettem fel a kérdést ami már tegnap este óta foglalkoztat.
Válasz azonban nem érkezett rá.
- Hol van? - ismételtem meg újra. Pár perc múlva anyu válaszolt.
- Des... David... meghalt. - mondta. Mrs. Carterből újra kitört a zokogás.
- Nem! - mondtam, de a körülöttem lévők igazolták a tényt.
- Des.. - kezdett volna nyugtatni apa, de közbeszóltam.
- Nem! Mimdjárt jön és elmondja, hogy ez csak egy vicc volt! Mindjárt! - eltelt fél perc, de nem jött - Akkor kint áll az ajtóban! - a felnőttek szomorúan nézték ahogy felpattanok és elindulok a bejárati ajtó felé. Persze ők már akkor tudták amit én nem akartam elfogadni. Kinyitottam az ajtót, de ott nem volt senki.
- A szobámban vár rám. - indultam meg az emelet felé. A szobám pont olyan volt, mint reggel amikor elmentem. Üres, sehol senki, rajtam kívül. Elővettem a telefonomat és felhívtam, de ugyan úgy ki volt kapcsolva, mint tegnap. De nem adtam fel, újra megpróbáltam, de még mindig semmi. A tizedik hívás után tudatosult bennem, hogy nem fogja felvenni, ő már soha nem veszi fel a telefont. Zokogva rogytam le az ágyamra, ahol elnyomott az álom.

Este hatkor ébredtem fel betakarva, ezek szerint valaki feljött megnézni mit csinálok és betakart. Nagyon fájt a fejem és reméltem, hogy az egész csak egy rossz álom. Lementem egy fájdalom csillapítóért, de a szüleim viselkedéséből tudtam, hogy ez nem csak álom volt.
- Hogy vagy? - kérdezte anya.
- Borzalmasan. - válaszoltam.
- Szeretnél beszélni róla? - nézett rám apa.
- Csak pár dolog érdekel. Mikor és hogyan? - néztem apámra könnyes szemmel.
- Csak annyit tudunk, hogy tegnap David sokáig volt suliba és amikor elindult haza útközben elütötte egy autó. Sajnos nem tudjuk ki volt, mert nincsenek szemtanúk és azon a részen kamera sincs, de valószínűleg egy részeg sofőr, aki azonnal elhajtott. - mesélt el mindent apa - Szeretnél még valamit tudni?
- Csak még azt, hogy miért pont ő? - kezdtem el sírni.
- Sajnos csak rosszkor volt rossz helyen, de a rendőrség még nyomoz. - mondta anya.
Többre nem voltam kíváncsi bevettem a fájdalom csillapítót és elmentem a szobámba.
Azzal a gondolattal feküdtem vissza az ágyamba, hogy ma elvesztettem a legjobb barátomat és a fiút akinek már soha többé nem tudom elmondani, hogy szeretem.
Biztos vagyok benne, hogy ez volt életem legrosszabb napja.

Sziasztok!😃 Ez lenne az első fejezet, remélem, hogy tetszett.😊
Arra gondoltam mindig írok egy kis részletet a következő fejezetből.

2. Fejezet:

- Bocs! - szólalt meg egy barna hajú, barna szemű fiú, aki rögtön felvette a papírt.
- Semmi baj. Destiny Roberts vagyok. - mutatkoztam be barátságosan.
- David Carter. Te is most kezded? - nézett az épületre.
- Igen. Mi van a lapon? - próbáltam beszélgetni.
- Semmi! - vágta rá David azonnal. Ezek szerint nem ez lesz a közös témánk.