.°˖⋆ 𓃗 .°˖⋆

- ̥۪͙۪˚┊❛ 𝐓𝐄𝐒𝐒𝐀 ❜┊˚ ̥۪͙۪◌

𝐈𝐆𝐀𝐙𝐈 𝐋𝐎𝐕𝐀𝐒 𝐕𝐎𝐋𝐓𝐀𝐌, amióta az eszemet tudom, mintha a vérembe lett volna kódolva. Ahogy Apu mindig mondta, egy lovas nem csupán ül a lovon, hanem kapcsolatot is teremt vele. Megtanultam, hogy ahhoz, hogy igazán lovas legyek, hallgatnom kell rájuk. 

Az apám, Peter Hayes, ezt a szeretetet adta tovább nekem. Ő volt a példaképem, a világ legjobb lovasa, egy igazi hordókerülő bajnok. De a szememben nemcsak egy híres lovas volt, ő volt a világ legjobb apja.

Tízéves voltam, amikor mindez a legrosszabb módon véget ért. Aput elvették tőlem, így csak Anyu és én maradtunk. A területi rodeóbajnokság hétvégéje volt, az ötödik, és én mindent tudtam. Tudtam, hogy Apu ismét meg fogja nyerni, hogy ő és Dakota ismét elbűvölnek majd mindenkit.

De azon a napon történt valami, amit soha nem tudtam kitörölni az agyamból. Emlékszem, hogy ott álltam a pálya szélén, őket figyelve. A harmadik hordóhoz közeledtek, és a szívem majdnem kiugrott a helyéről, annyira büszke voltam rájuk. Akkor történt...

Egy pillanatnyi, figyelmen kívül hiba, egy apró gödör, amit az előző ló hagyott maga után, és minden megváltozott. Dakota, hirtelen megcsúszott, és a világ megállt körülöttem. A következő pillanatban már csak azt láttam, hogy elbukik a saját lábában, és a hordóval együtt, szinte lassított felvételben, felborulnak. Apu ott feküdt mozdulatlanul, Dakota teste alá szorulva.

A testem megfagyott, az agyam nem tudott mit kezdeni a valósággal. Egy pillanatra, mintha az egész létezés megszűnt volna. Éreztem, hogy valami olyat veszítettem el, amit nem tudok visszaszerezni. Az a fájdalom nem olyan volt, amit valaha helyrehozhattam volna. 

Minden körülöttem elnémult, mintha lelassult volna. Anyu elrántott onnan, és magához ölelt. A szirénák, a pánik, a rohanó lábak mind-mind csak zaj volt a háttérben. Egy üreges hang töltötte meg a fülemet, ami mindent elnyomott. Fehér zaj, ami semmit sem hagyott érezni, csak az üres, szüntelen csöndet. Ekkor még nem tudtam, de a lelkem egy darabja ott maradt azon a napon, mikor örökre elveszítettem az apámat.

A lovak mindig is az életem részei voltak, ám ez örökre megváltozott. Apu szeretete irántuk, az a különleges érzés, mind örökre eltűnt. Egy ló volt az, ami mindennek véget vetett, és én már soha többé nem tudtam úgy nézni a rájuk, mint régen.

Soha többé.

℧

𝐀𝐙𝐎𝐍𝐍𝐀𝐋 𝐅𝐄𝐋𝐏𝐀𝐓𝐓𝐀𝐍𝐍𝐀𝐊 𝐀 szemeim, amikor az autó egy kátyúba hajt, ami kizökkent a gondolataimból. A világ újra mozgásba lendül körülöttem, ezzel is emlékeztetve arra, hogy az idő nem állt meg, még akkor sem, ha szinte minden erőmmel azt kívánom. Anyura pillantok, akinek az ujjai elfehérednek  a kormánykerék szorításától, a tekintete pedig az előttünk lévő hosszú útra szegeződik. Már órák óta vezet, tekintete sosem hagyja el az útra festett sárga vonalakat, amelyek előttünk nyúlnak a végtelenségbe.

Valami összeszorítja a szívemet, de nem tudom biztosan, mi az. Fájdalom? Szomorúság? Lerázva magamról, kifelé fordítom a tekintetem az ablakon, miközben figyelem, amint a táj elmosódik mellettem. A táj ismeretlen, mégis hátborzongatóan megnyugtató a kiszámítható egyformaságában: aranyló mezők, egy-egy tanyaház és a végtelen égbolt.

Zokogástól viszket a torkom, azzal fenyegetve, hogy kiszabadul, és nagyot nyelek, hogy visszanyomjam. Évek óta nem álmodtam erről a napról. Talán hét éve. Minden alkalommal, amikor az emlék előtűnik, megpróbálom visszaszáműzni az elmém sötétségébe, ahová való. De nem sikerül, épp olyan élénken, mint mindig, a múltam árnyékából gúnyolódva les engem, mikor csaphat le újra.

— Tudom, hogy nem örülsz a döntésemnek. Valószínűleg mostanra már teljes szívedből utálsz, és ezt meg is értem, de legalább mondanál valamit? Az egész ide vezető út alatt csendben voltál, kicsim — visszhangzik a fülemben a mézédes, lágy hang, amit már annyira megszoktam, míg a kocsi anyósülésén ülök, hátamat az ülésnek támasztva, keresve a kényelmet, aminek átadhatnám magam, de csak még üresség vesz körül.

A szavai hallatán a köztünk zajló vita emlékei töltik meg az elmémet. Anyu nem olyan rég teljesen természetesen bejelentette, hogy költözünk, még hozzá egy kisvárosba Wyoming-ban, hogy új életet kezdjünk. Nos, nincs is jobb annál, mint amikor elszakítanak mindentől, amit ismertél, nem igaz? És mindezt ilyen könnyen.

Apa balesete óta azon voltam, hogy újjáépítsem az életemet Bostonban, próbáltam újra megtalálni önmagam nélküle és a lovak nélkül. Elhagyni a barátaimat, az iskolát, az otthonom, egy olyan helyért, ahol még sosem jártam, mit vár? Hogy majd a nyakába ugrok azt kiáltozva, hogy "ó, igen, menjünk!"? Már a gondolattól is felfordul a gyomrom.

A tekintetem nem mozdul el az ölemből, és gúnyosan felhorkanok. Nincs kedvem cseverészni, és pláne nincs kedvem a költözésről csevegni. Még csak ránézni sem tudok anélkül, hogy ne éreznék a csalódást vagy dühöt. Egyszerűen nem érti.

— Mi értelme? A véleményem nyilvánvalóan nem számít. — Ezek az első szavak órák óta, amelyek kicsússzannak a számon, közben továbbra is a felsőm szegélyével babrálok, remegő hüvelyk- és mutatóujjam között morzsolgatva az anyagot.

Anya tekintete röviden rám szegeződik, mielőtt visszatérne az útra.
— Lehet, hogy nem látod, de mindent érted teszek.

— Te tényleg azt hiszed, hogy máshol leszünk boldogok?! — bukik ki belőlem, ahogy felbugyog bennem a düh.

— Igen.

— És azt hiszed, tudod, hogy én is az leszek?

— Ismerlek, drágám — mondja Anyu halkan, tekintete még mindig az útra szegeződik. — Tudom, hogy fáj, és tudom, hogy minden nap hiányzik az apád. De azt is tudom, hogy el vagy veszve, mióta elment. Talán, tényleg csak talán, egy tiszta lap az, amire mindkettőnknek szüksége van.

— Elveszett? Elveszett?! — Hitetlenkedve ismétlem meg a szavait, a hangom egyre magasabbra szökik. — Azt hiszed, hogy én vagyok elveszve? Te vagy az, aki el van veszve! Te vagy az, aki el van veszve, mióta apu... mióta ő... — Nem tudom befejezni a mondatot, a hangom megtörik, miközben az érzelmeim gátja azzal fenyeget, hogy átszakad.

 Anyu szorítása lazul a kormánykeréken, majd mély levegőt vesz, mielőtt óvatosan megszólal:
— Tessa, nekem is hiányzik, jobban, mint azt szavakkal ki lehetne fejezni. De nem bolyonghatunk csak úgy az életben, ugyanabban a szomorúságban megrekedve. Tovább kell lépnünk, magunkért és érte is.

— Nem, magadért csinálod! — szorítom ökölbe a kezem, mikor végre szembefordulok Anyuval, a szavak a frusztrációmmal együtt buknak ki belőlem. — Jól megvoltam Bostonban! Voltak barátaim, egy megszokott közegem, egy életem, ami végre kezdett újra rendben lenni, mindenem ott volt, és te mégis ragaszkodtál hozzá, hogy otthagyjam! Hogy mindent tönkretegyél! És miért? Mert nem tudsz megbirkózni a saját bűntudatoddal és fájdalmaddal? Ez nem olyasmi, amit csak úgy el kéne fogadnom! — A mellkasom fel-felemelkedik, amint kimondom az igazságot, ami már olyan régóta forrong bennem, ugyanazt, ami már számtalan veszekedéshez vezetett közöttünk.

Ha rajtam múlott volna, Bostonban maradtunk volna, az igazi otthonunkban. De tudom, hogy ez nem opció. Még nem vagyok nagykorú, hogy egyedül éljek, és arra, hogy Anyut magára hagyjam, hogy egyedül nézzen szembe a démonaival, szintén nem lennék képes. 

— Tessa, elég ebből! — figyelmeztet Anyu, és a hangja feszült a csalódottságtól. — Nem hibáztathatsz mindenért engem. Itt az ideje, hogy felnőttként viselkedj, és elfogadd, hogy az élet megy tovább, még ha nehéz is. 

— Neked könnyű ezt mondani — motyogom alig hallhatóan.

— Mindketten tudjuk, hogy nem vagy jól. Wyoming nagyszerű hely, és az ajánlat, amit kaptam-

— Várj... Azt mondod, a munkád miatt költözünk?! Ezt nem mondhatod komolyan! — vágok közbe, hitetlenkedés színezi a hangomat. — Nem hiszem el, hogy ezt használod kifogásként!

— Ez nem csak egy kifogás, édesem. Felajánlottak egy lehetőséget, hogy vezessek egy lovas farmot. Ez egy jó lehetőség neked és nekem is — rázza meg a fejét Anyu, a tekintetében megcsillan a remény apró szikrácskája. — Újra elkezdhetsz lovagolni, talán még versenyezhetsz is.

A lovaglás említésére megrezzenek, és valami olyan szikrát érzek, amiről azt hittem, hogy már évekkel ezelőtt kialudt. De ezt gyorsan elnyomja a rideg valóság.

— Versenyezni? Azok után, ami történt? — tör ki belőlem. — Tényleg azt hiszed, hogy erre van szükségem? Egy ló ölte meg az apámat! A szemem láttára! És most azt akarod, hogy szálljak vissza, és versenyezzek?! 

Hirtelen az összes hiányzó darabka, amit kerestem, megtalálja a megfelelő helyét. Wyoming, egy lovas farm, apa... Remegő kézzel ragadom meg a telefonomat, és beírom a keresőbe a ló, Wyoming szavakat. Döbbenet tölt el, miután számos cikk bukkan fel, és az ujjaim megdermednek, elidőzve a keresési eredmények majdnem tetején lévő szavak felett.

Magányos Tölgy Lovas-és Rehabilitációs Központ.

Valamiért azonban néhány pillanatig csak bámulom a kékesen izzó linket. Megrázom a fejem, el akarok lapozni, de nem vagyok képes rá. Pánikszerűen, gondolkodás nélkül koppintok a linkre. Éles lélegzetet veszek, amikor a képernyőn egy másik oldal kezd betölteni, amint pedig legörgetek, különböző képeket találok boldog gyerekekről, akik lovagolnak, egy gyönyörű istállóról, és... egy ismerős, fekete lóról, fehér csillaggal a homlokán. Apu áll mellette, egyik karja Dakota hátán, az arca felragyog az örömtől, mialatt egy arany trófeát mutat a kamerának.

Emlékszem erre a pillanatra. Ez volt az első alkalom, amikor trófeát nyert Dakotával; néhány évvel a halála előtt. A fénykép felett a következő szöveg olvasható: Peter Hayes emlékére. A szívemet úgy érzem, mintha egy csavarkulcs szorítaná össze. Hogy tehette ezt Anyu? Hogy hozhatott minket egy olyan helyre, ami ennyire emlékeztet rá?

Apa innen származik, igazi helyi legenda volt errefelé. Már jártam a itt korábban, de túl fiatal voltam ahhoz, hogy mindenre emlékezzek. Ám abban a pillanatban, ahogy meglátom a képeket, az emlékek újra felidéződnek bennem.

Csak halványan emlékszem, milyen volt a gyerekkorom. A baleset napjára úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna, de az azt megelőző napok, amikor apa még élt, úgy elhalványultak, mint egy régi fénykép. Persze villannak fel előttem elmosódott pillanatok is, zöld legelőkről, barnára festett kerítésekről és lovakról, azonban azt soha nem tudtam igazán, honnan is jöttem.

A felismerés hidegzuhanyként ér. Ez nem csak egy véletlenszerű lovasfarm, apa itt kezdte a karrierjét, itt élt, mielőtt találkozott Anyuval, aki most azt akarja, hogy idejöjjek, és... mit? Lovagoljak megint? Versenyezzek? 

— Hamarosan megérkezünk — mondja anya néhány feszült pillanatnyi csend után.

Bólintok, képtelen vagyok megszólalni. A GPS szerint néhány percre vagyunk az úti célunktól. Letörlöm a könnyeket az arcomról, és csak nézek ki az ablakon, míg a nap lenyugodni készül, tüzes vörös-narancsos árnyalatúra festve az eget.

℧

Nos, Wyoming-ban semmi sem olyan, mint amire számítottam. Dubois városkája sokkal kisebb, csendesebb, mint Boston nyüzsgő utcái. Mintha szelíd csend ölelné körül, a levegő tiszta, a lovak és a fű halvány illatát árasztja, és a távolban elterülő hegyvonulatok látványa lélegzetelállító. Az autó lelassul, mikor beérünk, az aggodalmam minden egyes pillanatban csak nőttön-nő.

Anyu arcára nézek, tisztán látom, hogy jó helyre érkeztünk, mégis ezzel együtt teljesen eltévedtünk. Körbe-körbe kocsikázunk, próbáljuk megtalálni a megfelelő kanyart, a megfelelő utcát, a megfelelő bármit, ami elvezetne minket az új otthonunkba. A GPS ugyanolyan használhatatlan, mint eddig, néhány percenként újrakalkulálja az útvonalat, és mindketten egyre feszültebbek leszünk.

A város szöges ellentétben áll a Bostoni életünkkel, amelyet magunk mögött hagytunk. Olyan, mintha kiszakítottak volna minket a nyüzsgő városból, és egy festői képbe csöppennénk bele. Az épületek régiek, de jól karbantartottak, az utak keskenyek és magas fákkal szegélyezettek, amelyek széles árnyékot vetnek ránk, amikor alattuk haladunk át. Megpillantok néhány embert, akik a járdán sétálnak, és kíváncsi szemekkel néznek felénk, valószínűleg nem szoktak hozzá az új arcokhoz errefelé.

— Ez nem vezet minket sehova — sóhajtja Anyu, és tekintete ismét a GPS-re siklik. — Talán meg kéne kérdeznünk valakit.

— Mintha bárki szívesen segítene nekünk... — motyogom a szememet forgatva, Anyu ezt hallva szigorú pillantást vet rám.

Anyu félrehúzódik az út szélére, és leállítja a motort. A közénk beállt csend fülsiketítő. Felém fordul, úgy nyúl a kezemért.

— Tessa, kérlek. Csak most az egyszer, félre tudnád tenni a haragodat, és segítenél? — Anyu hangja feszült, és egy pillanatra olyan fáradtnak, olyan sebezhetőnek tűnik, hogy szinte bűntudatom van a viselkedésem miatt. De csak szinte.

Nem mozdulok, tekintetemet a GPS-re szegezem, mintha az minden kérdésemre választ adna. De az igazság az, hogy könnyebb arra koncentrálni, hogy a piros pont nem éri el a célját, mint szembenézni a valósággal. Végül felsóhajtok, és elhúzom a kezemet az övétől.

— Rendben, kérdezzünk meg valakit.

A szavakat nehezebben mondom ki, mint szeretném, de tudom, hogy nem dekkolhatunk itt örökké. Ahogy kicsusszanok a kocsiból, felmérem a terepet. A főutca közepén vagyunk, tőlünk nem messze megpillantok egy kis vegyesboltot, ami előtt néhány helybélinek látszó ember beszélget. Érzem a tekintetüket rajtunk, az újonnan érkezetteken, ennek ellenére megindulok előre.

Anyu hátramarad a kocsiban, hogy hagyjon nekem egy kis teret, amiért hálás vagyok. A legutolsó dolog, amire most szükségem van, hogy lássa, miközben összeomlok. A szívem hevesen dobog, amint egyre közelebb érek a kis csoporthoz, és az egyik férfi vesz észre először. Középkorú, kedves arcú, és egy kifakult cowboykalapot visel, ami úgy néz ki, mintha már száz rodeót megjárt volna. Kissé megemeli a kalapját, amikor észreveszi, hogy közeledem, a többiek pedig meg elhallgatnak.

— Elnézést — köhintek, és próbálok a lehető legnyugodtabbnak és összeszedettebbnek tűnni. — Vannak errefelé lovasfarmok?

— Az attól függ, melyiket keresed, kishölgy — mondja a cowboykalapos férfi szelíd mosollyal, a szeme sarkában összefutnak a nevetőráncok. Az akcentusa szokatlan elsőre, arra a déli bájra emlékeztet, amit Apu utánzott, amikor különösen jó kedve volt, legalábbis Anyu ezt mesélte. — Errefelé van néhány. Mi a neve?

— A Magányos Tölgy Lovas-és Rehabilitációs Központot — válaszolok, a hangom alig haladja meg a suttogást. Már a név önmagában is olyan, mintha gyomorszájon vágnának, olyan emlékek áradatát hozva vissza, amelyeket mélyen elástam magamban.

A férfi mosolya kissé elhalványul, és tudálékos tekintettel néz rám. Mielőtt azonban kinyithatná a száját, hogy válaszoljon, két egymásra pakolt, zöldségekkel teli farekesz landol mellette hangos puffanással, amitől megrándulok. A tekintetem oldalra szökken, hogy megnézzem, mégis ki a fene nem tud normálisan letenni két rekeszt, ekkor kerül a látóterembe az éppen akkor felegyenesedő, magas ismeretlen, aki izmos alkarjával éppen akkor törli le a homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket.

— Itt vannak a zöldségek, amiket rendelt, Mr. Jenkins — szólal meg hirtelen az idegen, a hangja durva, de nem barátságtalan. A cowboykalapos férfi felé biccent, mielőtt rám pillantana. — Nem akartam hallgatózni, de jól hallottam, hogy a Magányos Tölgyet keresed? Mármint, a lovasfarmot, errefelé így nevezzük — teszi hozzá magyarázatképpen az értetlenségemet látva.

— Igen, azt keressük — válaszolom, a hangom egy kicsit talán élesebb, mint akarom. — Tudod, hogy hol van?

— Senki sem ismeri jobban az odafelé vezető utat, mint Holt — szólal meg a Mr. Jenkins-nek szólított férfi, és biccent egyet az idegen felé. — Évek óta ott dolgozik. Nem igaz, fiam?

Ez az első alkalom, amikor rendesen ránézek, és ó, istenem, ott van végem. Van egyfajta szokatlan kisugárzása, ami általában nem az esetem, de valahogy mégis helyesnek találom. A szeme szúrós kék, olyan színű, mint az óceán egy tiszta napon, a bőre pedig napbarnított, biztos a hosszú kinti munkától. Olyan módon néz rám, hogy úgy érzem, átlát a düh és a fájdalom minden rétegén, amibe beburkolóztam az évek alatt.

Azt hiszem, egyidős lehet velem, vagy talán egy-két évvel idősebb. A tekintete intenzív és magabiztos, de van benne valami szelídség is. Biztosan megérzi magán a pillantásom, mert biccent egyet, megerősítve, hogy hallotta Mr. Jenkins szavait.

— Szóval... gondolom, te vagy az, aki megmutatja nekünk az utat — kényszerítem magam, hogy megtörjem a kínos csendet, szerencsére vissza tudok térni a szokásos önmagamhoz, még ha az csak egy álarc is.

— Holt Nelson a szolgálatodra — emeli meg a kalapját, és kezet nyújt. A fogása határozott, de nem nyomasztó, a szemében egy csipetnyi szórakozottság ül a legnagyobb meglepetésemre. — Szívesen megmutatom az utat.

— Tessa Hayes — rázom meg vonakodva a kezét, érzem a tenyerének érdességét a bőrömön. Ez élesen emlékeztet arra az életre, amit magam mögött hagytam, hogy aztán ideköltözzünk.

Elengedi a kezemet, és — a legnagyobb rémületemre — az egyik kikötő oszlop mellett álló, koromfekete, pompás ló felé mutat, amit csak most veszek észre. A herélt az erő és a kecsesség tökéletes példája, fényes szőre alatt kirajzolódnak az izmok. Ugyanaz a fajta, mint amilyen Dakota volt, egy Quarter Horse.

— Az a lovam, Raven — biccent Holt, és a szeme csillog a büszkeségtől, ahogy az állatra néz. — Vele jöttem a városba, hogy segítsek a kiszállításoknál, úgyhogy el tudlak vinni a farmra, ha akarod.

— N-nos, nem egyedül jöttem, hanem anyukámmal, kocsival — válaszolom bizonytalan hangon, próbálom elrejteni a ló okozta ijedtségemet. — Csak útbaigazításra van szükségünk.

Holt tekintete a kocsira vándorol, amiben anyu még mindig ott ül, és a szélvédőn keresztül néz minket. Kínosan integet, amikor látja, hogy éppen őt nézzük. Csak remélni tudom, senki sem látja, hogy az arcom elvörösödik a zavaromban.

— Á, persze — bólintott Holt. — Akkor Raven-nel majd mutatjuk az utat. Kicsit a városon kívülre esik, de nincs túl messze. 

Odasétál a lovához, leoldja, és szinte természetesnek tűnő kecsességgel lendül nyeregbe. Raven nem rezzen meg a súlya alatt, ehelyett előre szegezi a fülét, alig várja, hogy elinduljunk. 

Anyu rám néz az autó ablakán keresztül, arckifejezésében aggodalom és remény keveredik. Látom rajta, hogy aggódik a viselkedésem miatt, de nem érdekel. Nem én akartam ezt. Nem az én választásom volt.

Holt-ot és Raven-t figyelve, valami megmozdul bennem. Talán az, ahogy a ló rám néz, vagy talán az, ahogy Holt szeme felcsillan, amikor a lovasfarmról beszél. Vagy talán apa emléke, ami ebben a percben olyan érezhetővé válik, mintha itt lenne velünk. Bármi is az, azon kapom magam, hogy beleegyezem, hogy kövessük Holt-ot, már csak azért is, hogy túl legyünk ezen.

Anyu szemei meglepetten tágra nyílnak, amikor átadom neki az információt, és gyorsan bólint, biztosan megkönnyebbül, hogy végre mehetünk. Biztonságos távolságban követjük Holt-ot, a paták dobogása visszhangzik a város csendes utcáin. Furcsa érzés, hogy valaki így, lóháton vezet minket, mintha egy klisés westernfilmben lennénk.

Amint magunk mögött hagyjuk a várost, a táj megváltozik. Én csak unottan bámulok ki a kocsi szélvédőjén, gondolataim a kocsi motorjának ritmusára száguldanak. Raven hirtelen nyerítése szakít ki a gondolataimból, és amikor odanézek, megpillantom Holt-ot és a lovát, a herélt a füleit előreszegezi. Ekkor pillantom meg őket, először azt gondolom, a szemem káprázik.

Musztángok vágtatnak lefelé a meredek hegyoldalon, miközben a gerinc mögül egy hangos és hatalmas helikopter tűnik fel a magasban, és üldözőbe veszi őket. A föld megremeg a pengék mennydörgő dübörgése alatt, az általa keltett szél port kavar körülöttünk. Holt szorosabbra fogja a szárakat, és nyugtató szavakat mormol a lovának.

Mindezek ellenére nem tudom megállni, hogy ne csodáljam a ménest, az erejüket és a szabadságukat. Szemem rájuk tapad, észreveszek egy fiatal, pej kancacsikót, aki kitűnik a többiek közül. Egy fényes krémszínű csikót is látok odébb, és három feketét, akik egymás mellett vágtatnak. Rengeteg csikó galoppozik a ménessel, orrlyukaik tágra nyílnak a megerőltetéstől.

A jelenet azonban gyorsan kaotikussá változik, amikor a helikopter közeledik feléjük. A musztángok ekkor egy nagy fordulatot tesznek a helikopter törzse alatt, és visszafordulnak a biztonságos dombok felé. Kis késéssel a masina újra felemelkedik, tesz egy kört, hogy kövesse őket, de elkésik, a lovak már eltűnnek a horizonton.

.°˖⋆ 𓄀 .°˖⋆

*ੈ▶‧₊˚ 𝐀𝐔𝐓𝐇𝐎𝐑'𝐒 𝐍𝐎𝐓𝐄:
köszöntök mindenkit a legelső fejezeténél! remélem, a bevezető és ez alapján majd érdemesnek találjátok arra, hogy tovább olvassátok, na és persze meg fogjátok szeretni. nagyon kíváncsi vagyok, eddig mi a véleményetek, nyugodtan írjátok meg, mit gondoltok a könyvről! nemsokára jelentkezem! 🥰

✎ ibolyafeny

﹏♘﹏