𖤐𖤐𖤐

Óriási mosollyal olvastam nénikém levelét, miközben az udvaron ültem annak a fának a tövében, ahol megismerkedtem Arabellával az első napon.

Megkönnyebbülve hajtogattam el a papírt, majd zakóm zsebébe gyűrtem, és végignéztem az udvaron.

A szeptemberi szellő életre keltette a macskakövön alvó faleveleket, melyek halkan suhogva sodródtak a lábak között. A diákok sokasága már ellepte az akadémia udvarát. A fekete egyenruhákban és jellegzetes vörös, barna és sárga nyakkendőkben pompázó fiatalok nevetése visszhangzott az ősi falak között, miközben baráti társaságok alakultak ki a régi, már megszokott helyeken. Vidám csoportok gyűltek össze a szökőkút körül, ahol vízcseppek játszottak a gyenge napsugarak fényében, s mindenütt érezni lehetett a közösség melegét, az összetartozás örömét.

A diákok kedélyesen beszélgettek, halk nevetések és vidám kiáltások töltötték be a levegőt. Néhányan a lépcsőkön ültek, könyveiket az övükben tartva, és újabb kalandokról álmodoztak, míg mások a fák alatt állva tárgyalták a közelgő vizsgákat vagy osztották meg egymással nyári emlékeiket. A barátságok itt szövődtek, egy-egy játékos lökés vagy vállveregetés kíséretében, és a diákok szemeiben ott csillogott az izgalom, amit az új tanév hozott magával.

– Túl vagyunk az első napon – közölte Arabella, bár sokkal inkább úgy hangzott, mintha magát akarná nyugtatni.

– Túl bizony! – dőlt a fának Griffin, közben felhúzta lábait, kezeit pedig megtámasztotta térdein. – A Mágikus Hármas hivatalosan túl van az első napján!

– Számomra még mindig furcsa ez az egész.

– Számomra is – dőlt a vállamra a lány, fehér haja pedig teljesen belepte bal karom. – De idővel biztosan megszokjuk, nem?

– Úgy lesz – felelte biztatóan Griffin.

𖤐𖤐𖤐

Tanítás után a szokásos fa alatt ücsörögtem, teljesen egyedül, ugyanis Griffinnek és Arabellának még órája volt.

A hűvös szellő gyengéden cirógatta a már így is kipirosodott orcáimat, kezeimet pedig összefontam mellkasom előtt, hátha így kevésbé fogok fázni. A tegnapi időhöz képest ma igencsak hideg van, ami meglepő, tekintve hogy szeptember eleje van.

Alig voltunk tízen az udvaron, mindenki magába üldögélt. Én a fa alatt, egy boszorkány a szökőkút mellett, két vámpír a fal tetején, és ha jól látom, talán pár farkas sétál a távolban.

– Szabad ez a hely melletted? – kérdezte egy kellemesen csengő hang, mire azonnal a tulajdonosa felé fordultam.

Dorian állt mellettem, kezeit zsebébe dugta, vállait lazán tartotta, mégis csupa magabiztosságot sugárzott testtartása. Kedves mosolyt villantott amitől megcsillantak mogyoróbarna szemei, amik engem is mosolyra késztettek.

– Hát persze! – paskoltam meg magam mellett a macskakövet, a fiú pedig leült.

– Lesz még valamilyen órád? – fordult felém kérdő pillantással és olyan hévvel, hogy a haja a szemeibe hullott, így nem is láttam őket rendesen.

– Ma már nem. Miért?

– Mit szólnál, ha mutatnék neked valamit? – állt fel egy apró, izgatott mosollyal. – Végzősként engedélyt kapunk arra, hogy kimenjünk a kapun túlra takarodóig.

– Tényleg? – tátottam el a számat, ugyanis szerintem ez nem fair, hogy csak a végzősök léphetik át a kaput. – De én nem mehetek veled. Nem vagyok végzős – emlékeztettem.

– De ha veled van egy végzős, úgy igen.

– Ez nem valami igazságos rendszer...

– Tényleg nem, én is három évet vártam arra, hogy végre kimehessek amikor csak akarok.

– Várj... – torpantam meg. – Szóval, ha én végzős leszek akkor bármikor kimehetek, eddig világos... De el is mehetek az iskola területéről?

– Nem, azt sajnos nem teheted meg – rázta fejét.

– Kár – figyeltem a kavicsot, amit azóta magam előtt rugdostam, hogy felálltunk a fa alól.

Egyből az jutott eszembe, hogy talán akkor idővel nem csak levelek által tudok beszélni a nénikémmel, hanem találkozhatunk is, hiszen mennyivel jobb lenne úgy minden! Nyugodtabb lennék, mert a saját szememmel láthatnám, hogy minden rendben vele, minden búcsúnál megölelhetném, érezhetném a ház kellemes fahéj illatát... Annyira hiányzik!

– A családod miatt kérdezted, igaz? – fordult felém Dorian egy kissé kiváncsi, mégis szomorkás tekintettel.

– A nénikém miatt – helyesbítettem biccentve.

– A nénikéddel élsz?

– Igen. A szüleim... – nagyot nyeltem. – Ők meghaltak.

– Részvétem – a vállamra helyezte a kezét, es úgy nézett rám, mint aki azt szeretné sugallni a tekintetével, hogy ha beszélni szeretnék róla, akkor mondhatom, viszont ha nem, ő azt is megérti.

– Egyébként hova viszel? – tereltem a témát, mire Dorian aprót bólintott, és torkát köszörülve hajába túrt.

– Van egy olyan érzésem, hogy imádod a természetet, szóval egy olyan helyre, ami szerintem nagyon tetszeni fog neked.

– Boszorkány vagyok, persze hogy imádom a természetet – magyaráztam, mire Dorian elmosolyodott.

Lassacskán a kapu elé értünk, amit Dorian kinyitott előttem, majd arrébb állt, hogy előre menjek. Esküdni mernék, hogy a kapun túl mintha még hidegebb lett volna. Kezeimet magam köré fontam, és így néztem végig az előttünk magasló fákon és az úton, amin alig pár napja érkeztem.

– Fázol? – lépett mellém a fiú.

– Egy kicsit. Olyan fura érzésem van... Mintha itt kint hidegebb lenne – fordultam a kapu felé szemöldökömet ráncolva.

– Hát, szerintem egyáltalán nincs hideg.

– Ez nem változtat a tényen, hogy fázom – sanda pillantást vetettem felé, mire nevetve bólogatni kezdett, és levette zakóját.

– Vedd fel ezt – nyújtotta felém.

– Köszönöm – belebújtam, majd ezt is jó szorosan összefogtam mellkasom előtt. – Ez biztos nem szabályellenes?

– Micsoda?

– Hogy kihoztál engem.

– Nem szegem meg a szabályokat, nyugi Dahlia! – nevetett fel, amitől egy kicsit megkönnyebbültem. – Csak egy kis séta, ennyi az egész. Legkésőbb hat órára újra az akadémián leszünk.

– Hát jó – vontam vállat, majd követtem őt a hepehupás kavicsos kis erdei úton.

Az erdő úgy terült el előttünk, mintha egy festmény elevenedett volna meg. A fák magas, karcsú alakjai egymásba kapaszkodtak, ágaik lombjukkal takarót szőttek az ég felé. A levelek suttogva hajladoztak a szélben, amely hideg, de nem kegyetlen érintéssel simított végig az arcomon, libabőrt hagyva maga után. Friss volt az illat – nedves föld, avar és fenyő – a természet tiszta és zabolátlan aromája.

A madarak éles hangja fel-felcsendültek a lombok közt, mintha az erdő mélye saját, külön kis világa lenne, amelynek minden lakója a maga dolgával foglalkozik. Csak Dorian és én léptünk idegenként az ösvényre, amely egyre mélyebbre vezetett a zöld rengetegbe. A talaj puha volt a lábam alatt, néha egy-egy gally reccsent, jelezve, hogy még mindig a valóságban vagyunk, még ha az erdő varázsa pillanatokra el is hitette velem, hogy ez egy álom.

Dorian mellettem haladt, léptei biztosak és nyugodtak voltak. Ahogy egyre beljebb sétáltunk, a világ halkabbá, csendesebbé vált körülöttünk, mintha a fák összezárultak volna felettünk, elszigetelve minket mindentől. Furcsa módon biztonságban éreztem magam, mintha a sűrű erdő nem fenyegetett volna, hanem megvédett.

– Oké – egy kidőlt fa előtt megállt, majd kezeit kissé széttárva lépett fel rá. – Add a kezed!

Dorian felsegített a fára, amin aztán én indultam el először, ugyanis a fiú mögöttem haladt. Óvatosan, egyensúlyozva lépkedtem, és inkább lassan haladtam, nehogy megcsússzon a lábam a mohával benőtt nedves fán.

A végén simán leugrott, én pedig ott álltam és azon gondolkodtam, hogyan jutok le a fatörzsről. Nem volt tériszonyom, de nem kedveltem az olyan dolgokat, amik nem érik a talajt. Sőt, egyenesen gyűlöltem őket!

– Le tudlak segíteni, viszont ahhoz egy kicsit közelebb kell lépj a széléhez – magyarázta Dorian, mire nagy szemekkel néztem rá, hogy ezt nem gondolhatja komolyan.

– Ha előrébb lépek le fogok esni!

– Dahlia, nyugi! Itt vagyok, nem eshet bajod, jó? – mélyen a szemembe nézett, így aprót bólintottam, és közelebb léptem a széléhez. Bíztam benne. – Ügyes vagy, még egy kicsit...

– Le fogok esni – suttogtam magam elé, majd egy nagy sóhaj után léptem még egyet, de megcsúszott a lábam, és hirtelen már nem éreztem magam olyan stabilnak.

Furcsa, semmim sem fáj... De leestem.

Óvatosan nyitottam ki a szemeimet, és ekkor realizáltam, hogy Dorian karjaiban vagyok. Nem estem le. Semmi bajom nincs. Dorian elkapott.

– Megmondtam, hogy nem eshet bajod – mosolygott rám, majd óvatosan leeresztett karjaiból, és hálát adtam az égnek, hogy újra talaj van a lábaim alatt.

– Köszönöm – sóhajtottam megkönnyebbülten, bár a szívem még mindig hevesen dobogott az ijedtség miatt. – Mennyire van még messze?

– Már nagyon közel van – biztosított. – Ha csendben maradsz, és fülelsz egy kicsit, akkor hallod is – mellém lépett, majd átfogtam vállamat, és elénk mutatott, és bár látni nem láttam semmit, víz csobogását hallottam.

– Ez víz – mondtam, bár nem voltam biztos benne, így felé fordultam. – Víz?

– Az bizony! Na kövess!

Az erdő sűrű fái között hirtelen tárult elénk a tó látványa, mintha a természet titkos szentélyére bukkantunk volna. A víz kristálytiszta volt, olyan tiszta, hogy szinte láttam a feneket borító apró köveket, és ahogy a napfény megcsillant rajta, az egész tó úgy ragyogott, mintha folyékony üvegből lenne. A víz mélykék volt, mégis átlátszó, mintha egy másik világ nyílna alatta. A tó felszíne alig fodrozódott, csak a távoli vízesés hatalmas, fehér szikrákat szóró zuhataga törte meg a csendet, lágyan csobogva bele a tó közepébe.

A vízesés magasan zúdult alá, hatalmas erővel, mégis nyugtatóan; a hangja olyan volt, mint egy folyamatos, távoli morajlás, amely belesimult az erdő természetes zajai közé. A fák gyűrűként ölelték körül a tavat, ágaik óvatosan hajoltak a víz fölé, mintha csak ők is gyönyörködnének a látványban. A sűrű lombkorona résein keresztül a fény aranyló sugarakban szűrődött át, táncolva a vízfelszínen, apró, csillogó foltokat hagyva maga után.

A levegő itt hűvösebb volt, friss és nedves, tele a zuhatag párájának édes illatával. A tó nyugalma és a vízesés energiája egyszerre volt lenyűgöző és békés – mintha a természet két ellentétes ereje tökéletes egyensúlyban találkozott volna ezen a rejtett helyen. Csak álltam ott, és figyeltem, ahogy a víz szinte él, táncol a fényben, mintha egy titkot őrizne, amit csak az érthet meg, aki ide merészkedik.

– Ez gyönyörű.

– Igen, tényleg az – értett egyet Dorian. – Sokat járok ide, ha magányra vágyom. Általában minden áldott nap – nevetett.

– Meg tudom érteni, tényleg csodálatos ez a hely! – fordultam körbe izgatottan, egy letörölhetetlen mosollyal. – Annyira szép!

– Ez legyen a mi kis titkunk – emelte az ujját szája elé, mire mosolyogva bólintottam. – Senki sem tud erről a helyről, csak te és én.

Csak ő és én. A mi kis titkunk.

𖤐𖤐𖤐

– Nagyon ijesztő az a lány! – mesélte Arabella, aki éppen arról beszélt, hogy találkozott Christinával a folyosón, és állítása szerint vicsorgott rá.

– A testvére sem kutya... – sóhajtottam nagyot, ahogy megjelent a fejemben Christian képe. Fekete haj, vörös szemek... – De nyugi, nem bánthatnak! Egyébként meg Griffin is megmondta, a vámpírok szeretnek gúnyt űzni a másikból, a Blake-ek meg történetesen elég bunkóak. Azt hiszik, hogy felsőbbrendűek, vagy tudom is én...

– Akkor is ijesztő!

– Tudom, tudom – bólintottam, és rá hagytam, mert úgy tűnt hiába próbálom megnyugtatni, nem járok sikerrel. – Te ott leszel a Telihold Ünnepségen?

– Te nem? – vonta fel szemöldökét kérdően, mire vállat vontam. – Dahlia! Velem kell jönnöd!

– Nem tudom...

– Én igen, ott leszünk! Ez afféle beavató buli, nem hagyhatjuk ki. Griffin is jön, és biztos vagyok benne, hogy Dorian is ott lesz – vonogatta szemöldökét, amit nem teljesen értettem.

– És ezt miért így mondod?

– Ugyan már – forgatta szemeit nevetve. – Tuti, hogy tetszel neki!

– Te teljesen megbolondultál – temettem tenyerembe arcomat. – Dorian csak kedves, és szeretné, ha jól éreznénk magunkat itt, a Despairben!

– Aha... – kuncogott fel. – Hitegesd magad ezzel.

– Hitegetem is! – nevettem fel, majd Arabellára dőltem, és a mennyezetet kezdtem bámulni. – Talán mégis elmegyek a Telihold Ünnepségre...

– Még szép, hogy eljössz!