Lassan tíz perce állok az akadémia kapujában, és ezen keresztül bámulom a kastélyhoz hasonló épületet. A lábaim valahogy nem képesek a mozgásra, mintha földbe gyökereztek volna.

Vajon elég felkészült vagyok-e erre a helyre? Meg tudok majd felelni az elvárásoknak? A szüleim emléke, akik szintén itt tanultak, nyomta a vállam, de ugyanakkor bátorságot is adott.

Az akadémia híre, miszerint a legtehetségesebb varázslók gyűlnek itt össze, csak növelte bennem a nyomást. Mi van, ha nem vagyok elég jó? Mi van, ha csalódást okozok? Azonban valami mélyen bennem azt súgta, hogy meg kell próbálnom. Nem adhatom fel, mielőtt egyáltalán elkezdtem volna.

Mély levegőt vettem, és elhatároztam, hogy bátorsággal és elszántsággal lépek át a kapun. Ezen a helyen kezdődik az új életem, tele kihívásokkal és lehetőségekkel. Készen álltam, hogy szembenézzek velük.

Ahogy átléptem a nagy kaput, egy pillanatra megálltam, hogy körbenézzek az akadémia udvarán. Szinte el sem hittem, hogy végre itt vagyok, a Despair Akadémia diákjaként. Az udvar tele volt egyenruhás diákokkal, akik mind különböző irányokba siettek. Az egyenruhájuk tökéletesen szabott volt, de a legfeltűnőbb részük a nyakkendő, ugyanis ez alapján vannak megkülönböztetve a diákok.

A piros nyakkendős diákok vámpírok voltak. Tekintetük hideg és átható, mintha minden egyes pillantással a lelkedbe látnának. Volt valami zavarba ejtően elegáns bennük, ahogy csendben és kimérten mozogtak az udvaron.

A sárga nyakkendős boszorkányok csoportokban beszélgettek, nevetgéltek, vagy éppen egy-egy könyvbe mélyedtek. A levegő körülöttük mintha mindig egy kicsit feszültebb lett volna, mint egy láthatatlan energia vibrált volna körülöttük. Egy nap én is közéjük fogok tartozni.

A barna nyakkendős farkasok viszont teljesen más hangulatot árasztottak. Vidáman, lazán viselkedtek, mintha mindig készen állnának egy újabb kalandra. A mozdulataikban volt valami vad és nyers erő, ami egyszerre volt lenyűgöző és ijesztő.

Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Még mindig éreztem a torkomban a csomót, amit a felvételi értesítőm olvasása okozott. A szüleim annyira büszkék lennének rám, ha látnák, hogy itt állok.

De most nem volt idő a nosztalgiára. Lassan elindultam az udvaron, próbálva megtalálni a helyemet ebben az új világban. Ahogy körbenéztem, észrevettem egy fehér hajú lányt egyedül ülni egy fa alatt.

Talán itt kezdődik az én történetem a Despair Akadémián.

Miközben elindultam felé kicsit jobban szemügyre vettem a helyet. Az akadémia udvara mintha egy régi, elfeledett gótikus regény lapjairól kelt volna életre. A levegőben enyhe köd szállt, amely sejtelmesen körbelengte a magas, kovácsoltvas kapukat és a faragott kőszobrokat. A hatalmas, ódon épületek sötét kőfalaiból nyomasztóan áradt a múlt, mintha minden egyes kő emlékezne az itt eltöltött évszázadokra.

A kopott, mohával benőtt macskaköves utak kanyargósan vezettek át a területen, és apró, talán elfeledett szökőkutak halkan csobogtak a sarkokban. Az udvaron ősi, hatalmas fák álltak, amik lombjaikkal sötét árnyékot vetettek a földre, és halk suttogásuk mintha régi titkokat mesélt volna. Az ágak között néha feltűnt egy-egy fekete holló, amik figyelő tekintetükkel követték a diákok minden mozdulatát.

A diákok színes nyakkendői szinte élénken világítottak a komor háttér előtt. A piros, sárga és barna színek kontrasztja még inkább kiemelte a hely atmoszféráját. Az ódon épületek falait repkény futotta be, amitől még inkább egy időtlen, misztikus helyszín benyomását keltette az akadémia.

A legfőbb épület előtt egy hatalmas, szürke gránitlépcsősor vezetett fel a bejárathoz, ami fölött faragott kőcímerek és groteszk vízköpők vigyázták a helyet. A homályos ablakokon keresztül gyenge fények szűrődtek ki, sejtetve a bent zajló életet és tanulást.

Az udvar közepén álló, időtlen napóra árnyéka lassan haladt, mintha csak emlékeztetni akarná a diákokat az idő múlandóságára és az előttük álló kihívásokra. Minden részletében ott rejlett a tudás és a titokzatosság, ami egyszerre vonzotta és kicsit meg is rémítette az ide érkezőket.

– Szia – köszöntem rá mosolyogva, majd leültem mellé. Barna nyakkendőt viselt, tehát farkas.

– Hali – emelte rám már-már szürkének tűnő szemeit.

– Dahlia Kinsley – nyújtottam felé kezemet reménykedve, hogy kezet ráz velem.

– Arabella Morgan – mosolygott, majd megráztam karom. Iszonyú erős szorítása volt, így elsőre ezt nem is gondoltam volna róla.

– Ez az első éved, igaz? – kérdeztem újra, bár féltem, hogy talán túl soknak tart a sok kérdés miatt.

– Igen. Na és neked?

– Nekem is – néztem körbe az udvaron, ahol egyre több diák gyülekezett.

– Óó, sárga nyakkendő – hajolt kissé elém, hogy szemügyre vegye az anyagot. – Szóval boszi vagy – állapította meg egy bólintással.

– Valami olyasmi – válaszoltam. – Nagyon tetszik a hajad – váltottam témát, közben majdnem derekáig érő hófehér hullámos haját figyeltem.

– Komolyan? – két ujja közé csípett egy tincset, majd szeme elé emelte. – Én rettenetesen utálom. Túlságosan feltűnő vagyok a tömegben.

– Inkább különleges – mosolyogtam kedvesen.

– Hát, köszönöm – engedte le haját. – Az első átváltozásomkor lett ilyen. Igazából szép szőke hajam volt. Nem akartam átváltozni, de sajnos megtörtént. Mindössze tizenhárom éves voltam, azt sem tudtam mi történik. A szüleim szerint nagyon ügyesen kezeltem az egészet, és gyönyörű fehér farkas vagyok. Csak itt van egy kis bibi, amint visszaváltoztam a hajam olyan fehér maradt, mint a bundám farkasként.

– Ez tök menő – feleltem tátott szájjal. – Szerintem nagyon különleges, hogy fehér hajad van.

– Azóta rám van aggatva, hogy "a fehér hajú lány". Senki sem ismer név szerint, viszont ha valaki megemlíti, hogy fehér hajú lány, egyből megvan kiről van szó.

– Sajnálom – sóhajtottam, majd ismét végignéztem ez udvaron.

Egyre több diákot láttam, most viszont egy szőke srác egyenesen felénk tartott. Sárga nyakkendőt viselt, göndör szőke haját borzolta a szél, hosszú lábaival pedig mindössze három lépést kellett megtennie ahhoz, hogy elénk érjen.

– Magányos hölgyek, Griffin Watts a becses nevem – hajolt meg. – Örvendek.

– Dahlia Kinsley – nyújtottam felé karomat üdvözlésképpen, amit azonnal meg is rázott. Amint megérintett eltűnt a mosolya és pislogás nélkül meredt rám.

– Örülök a találkozásnak, engem Arabellának hívnak – mosolygott Arabella, erre a fiú elengedett engem, és a lány elé lépett.

– Szép név – bólintott elismerően a srác. – Majdnem olyan szép, mint a hajad színe. Ez valami festék, esetleg magadra haragítottál egy boszit...

– Ez az eredeti hajam – vágott közbe Arabella egy kínos mosollyal. – Legalábbis négy éve ez az eredeti hajam.

– Hű, ez de király! – csodálkozott a fiú.

– Olyasmi... – sóhajtott fel Arabella. – Pisilnem kell, tudja valaki merre vannak a mosdók?

– Nem – ráztam fejem.

– Kövessen, hölgyem! – segítette fel Griffin, majd elvezette őt az egyik épület ajtajához amit aztán kinyitott előtte, és mindketten eltűntek.

Mivel egyedül maradtam úgy döntöttem körülnézek kicsit az udvaron. Felálltam a fa alól, leporoltam a szoknyámat, majd felkaptam a táskámat és elindultam a hosszú macskaköves utakon. A fák hulló leveleit figyeltem, néha egy enyhe fintorral emeltem fel a tekintetem a groteszk vízköpőkre, és kissé arrébb is léptem tőlük a biztonság kedvéért. Nagyon ijesztő lények voltak, az összestől kirázott a hideg. Pont egy ilyet figyeltem ahogy befordultam egy sarkon, majd egy pillanat alatt a földön találtam magam, miután nekiütköztem valakinek.

Igényes, lakkozott cipő, fekete élére vasalt nadrág. Egyre feljebb és feljebb emeltem a tekintetem, ám mikor megláttam mivel is állok szemben szinte kővé dermedtem.

Felnézve egy magas, sötét hajú fiúra pillantottam, aki éppen felém nyújtotta a karját, hogy felsegítsen. Fekete tincsei rendezetten keretezték markáns arcvonásait, amelyekből azonnal sugárzott valami fenyegető és magabiztos. Szemei... bordók voltak. Egy pillanat alatt elárulták, hogy egy vámpír áll előttem. Ha nem láttam volna a piros nyakkendőt, akkor is egyből tudtam volna, hogy mi ő, ráadásul egyetlen egy családnak vannak bordó szemei... Egy Blake áll előttem.

A Blake család. Az a család, amelyik a legősibb és legkegyetlenebb vámpírdinasztia volt évezredek óta. Ők ölték meg a szüleimet. A fiú vörös szemei szinte átdöfték a lelkemet, és azonnal elfogott a bizonytalanság, az ijedtség és a kétségbeesés. Remegő kézzel nyúltam az ő kezébe, és éreztem, ahogy felhúz a földről.

– Rendben vagy, boszi? – kérdezte hideg, mégis figyelmes hangon.

– Igen... köszönöm – mondtam bizonytalanul, próbálva megnyugtatni zakatoló szívemet.

Ahogy a fiú felhúzott a földről, próbáltam összeszedni magam, de a keze még mindig szorosan tartotta az enyémet. Végre elengedett, és visszalépett egy lépést, de a tekintete még mindig élesen az enyémbe fúródott.

– Tényleg rendben vagy? – kérdezte újra, de most már nem volt semmi figyelmes a hangjában. Inkább rideg és fenyegető volt.

– Igen... Igen, csak meglepődtem – hebegtem, miközben próbáltam elkerülni a szemkontaktust.

– Legközelebb jobban figyelj, hová lépsz – mondta szigorúan. – Itt nem mindenkinek lesz ilyen türelme, hogy felsegítsen. Ha nem vigyázol, nagy bajba kerülhetsz.

– Megértettem – válaszoltam halkan, de a szívem még mindig hevesen vert. Éreztem, hogy ez nem csak egy egyszerű figyelmeztetés volt; sokkal inkább fenyegetés.

– Biztos? – vonta fel a szemöldökét, miközben előrehajolt. – Remélem, hogy így is lesz. A Despair Akadémián nem lesz könnyű dolgod, különösen nem... egy magadfajtának.

– Egy magamfajtának? – kérdeztem, most már egy kicsit dacosabban.

– Egy új diáknak – mondta halkan, de a mosolya mögött valami sötét és baljós lapult. – Tartsd nyitva a szemed Dahlia, és talán túléled ezt a helyet. Vagy talán nem.

Amint kimondta a nevem, megállt bennem az ütő. Biztos vagyok benne, hogy nem említettem neki.

Akkor honnan tudja?

– Honnan tudod a nevem? – kérdeztem, meglepetten és kicsit ijedten.

A fiú csak félrebillentette a fejét, egy halvány, gúnyos mosollyal az arcán.

– Nem fontos. Csak emlékezz, hogy az akadémián sok minden történhet.

– Ez nem válasz – mondtam dacosan, de a hangom remegett.

– Talán nem is kell, hogy válasz legyen – felelte rejtélyesen, majd elfordult és eltűnt a diákok között, mielőtt bármi mást kérdezhettem volna.

A szívem hevesen vert, és a fejemben kavarogtak a gondolatok. Honnan tudta a nevem? És miért éreztem úgy, mintha egy figyelmeztetést kaptam volna? Bizonytalanul, de elszántan elindultam az akadémia épülete felé, próbálva összeszedni a gondolataimat. Ez a hely sokkal több titkot rejtett, mint amennyire fel voltam készülve.

A szél felkapta a hajamat, és hirtelen minden sokkal komorabbnak és félelmetesebbnek tűnt. Reméltem, hogy ez az összetalálkozás nem jelenti azt, hogy minden napom ilyen lesz. De mélyen belül tudtam, hogy a Despair Akadémián valódi kihívások várnak rám – és mostantól kezdve különösen óvatosnak kell lennem.

Megint egy mellkasnak ütköztem, de ezúttal Griffin volt az, a szőke hajú fiú, így egyből elöntött a megkönnyebbülés.

– Arabella már mindenütt keresett – biccentett a lány felé, aki ujjait tördelve forgott az udvar közepén, majd mikor meglátott, az arca felragyogott.

– Jajj, Dahlia! – borult a nyakamba. – Mindenütt kerestelek!

– Csak... sétáltam – legyintettem, és kihagytam azt a részt, mikor összefutottam egy sráccal akinek a felmenői végeztek a családommal.

– Nemsokára kezdődik az évnyitó, gyertek, első sorból akarom hallani Fauntus igazgató beszédét, biztos nagyon király lesz! – mondta izgatottan Griffin, így elindultunk utána.

– Fauntus? Ez a vezetékneve, vagy a keresztneve? – vonta fel szemöldökét Arabella.

– Vezetéknév – felelte Griffin. – Rupert Fauntus-nak hívják – magyarázta, mire mindketten bólintottunk.

– Honnan tudsz máris ennyi mindent, miközben ma van az első napunk? – érdeklődtem kíváncsian.

– A nővérem is itt tanult, ő mesélt egy-két dolgot – biccentett, én pedig bólintva értettem meg, honnan tud ennyi mindent.

– Áh, így már világos – biccentett Arabella.

Griffin és Arabella mellett sétálva a főépület felé, a macskaköves utak ropogtak a lábunk alatt. Az udvar hatalmas volt, és tele volt nyüzsgő diákokkal, akik különböző színű nyakkendőikben sürögtek-forogtak. A színes nyakkendők élénken villantak a hűvös levegőben, ahogy a diákok beszélgettek és nevetgéltek. A főépület impozáns homlokzata magasodott előttünk, hatalmas, ólomüveg ablakaival, amelyek sejtelmes fényt szórtak a környezetre. A levegőben az eső utáni frissesség és a nedves kő illata keveredett, ami különös hangulatot adott a helynek.

Ahogy mindannyian összegyűltünk a főépület előtti nagy téren, Fauntus igazgató lépett a pódiumra. Egy magas, fekete hajú férfi volt, rövid szakállal és vastag keretes szemüveggel. Tekintete éles és bölcsességet sugárzott, mégis volt benne valami nyugodt szigor, amitől mindenki azonnal elcsendesedett.

– Kedves diákok, régi és új tanulók egyaránt, szeretettel köszöntök mindenkit a Despair Akadémián! – kezdte Fauntus igazgató, hangja erős és határozott volt, mégis barátságos. – Ez az iskola nem csupán a tudás, hanem a felelősség és az együttélés helye is. Elsősorban, szeretném üdvözölni új diákjainkat, akik most lépnek be először ezen kapukon. Ti mostantól egy különleges közösség részei vagytok, amely évszázadok óta neveli a legkiválóbb varázslókat, vámpírokat és farkasokat – itt egy kis szünetet tartott. – Most pedig, hadd említsem meg a házirendet, amely mindannyiunk biztonságát és jólétét szolgálja. Először is, az esti takarodó minden diák számára este kilenckor van. Mindenkinek kötelező a hálókörletében tartózkodni, kivéve, ha külön engedélyt kapott. Ami az etikettet és viselkedést illeti, az öldöklés szigorúan tilos. Bármilyen agresszív vagy erőszakos magatartás szigorú büntetést von maga után. A fekete mágia használata pedig abszolút tiltott. Az ilyen típusú varázslatok gyakorlása vagy alkalmazása azonnali elbocsátással jár – ezen a ponton Fauntus igazgató különösen szigorú tekintettel fordult a vámpírok csoportja felé. – Végül, de nem utolsósorban, szeretnék külön szólni vámpír diákjainkhoz. Számotokra kizárólag a biztosított zacskós vér fogyasztása engedélyezett. Ne merészeljen bárki is máshonnan vért szívni. Az ilyen cselekedetek nemcsak tilosak, hanem veszélyeztetik is az iskola biztonságát és közösségét – Fauntus igazgató beszéde végén egy pillanatra megállt, majd elmosolyodott, ami enyhített a feszültségen. – Kívánom mindenkinek, hogy sikeres és tanulságos évet zárjunk. Tartsátok tiszteletben egymást és az iskola szabályait. Köszönöm a figyelmet, és sok szerencsét mindenkinek!

A diákok tapsa megtöltötte a teret, én pedig még mindig az igazgató szavain merengtem. Az előttem álló év tele lesz kihívásokkal, de most már tudtam, mire számíthatok.

– Ó, és még valami! – tartotta fel ujját, majd visszalépett a pódiumra. – Az új diákok kövessenek, megkapjátok a szobáitok kulcsát, gyertek!

Arabella, Griffin és én egymásra néztünk, majd egy vállrándítással elindultunk a többi diák után. Kíváncsian vártam, vajon közös szobánk lesz, vagy sem. Ha az lesz; hányan leszünk egy szobában? Vajon kedves emberekkel leszek körülvéve?

Miközben elhaladtunk az egyik épület mellett észrevettem, hogy a rejtélyes Blake fiú minket méreget, szinte megöl a szemeivel, így gyorsan elfordultam a másik irányba, és ott folytattam a nézelődést, miközben a nyakamban csüngő kulcsot szorongattam.

– Hé, Griffin – bökte vállon a fiút Arabella, mire a srác felvont szemöldökkel megfordult.

– Hm?

– Ha már ennyire tisztában vagy az itteni dolgokkal, a szobákat mi alapján osszák?

– Ez engem is érdekelne – szóltam közbe.

– Hát, annyit tudok, hogy a fiúk és a lányok külön szinten vannak, de ez nyilvánvaló, gondolom – biccentett halk nevetéssel. – Azt is tudom, hogy kettesével osszák be az embereket, de hogy mi alapján, arról fogalmam sincs.

– Mi van, ha egy vámpír lesz a szobatársam, és kinyír álmomban? – sápadt le az alapból is fehérbőrű Arabella, közben riadtan a fejéhez kapott.

– Senki sem fog bántani, ne aggódj. Biztonságos iskola ez!

Már ha nem ide jár a családod ősellenségének egy leszármazottja...

– Akkor sem akarok vámpír mellé kerülni, félek tőlük – jelentette ki a lány, mire Griffin elmosolyodott.

– Amúgy szerintem farkassal leszel egy szobában – tette hozzá Griffin. – Mármint így lenne logikus, nem? Farkas a farkassal, boszorkány a boszorkánnyal, vámpír meg vámpírral.

– Ebben van valami – bólintottam elismerően, amiért ilyen okosan gondolkodik. Már csak reménykedem, hogy tényleg így lesz.

Fauntus igazgató érdes hangjára figyeltünk fel, ahogy megköszörüli a torkát.

– Arabella Morgan? – vonta fel szemöldökét, közben a tömeget figyelte.

Arabella ledermedve állt mellettünk, így kissé vállon böktem, hogy induljon meg, vagy legalább jelentkezzen.

– Arabella Morgan? – ismételte meg magát az igazgató, mire Arabella már megemelte a karját. – Ó, megvagy! Gyere csak ide, gyere! Nincs mitől tartanod, gyere. Adom is a kulcsot.

– Remélem nem vámpír – hunyta le szemeit sóhajtva, majd otthagyott minket.

– Dahlia Kinsley – szólított most engem, így egy gyors pillantást vetettem Griffinre, aki bátorító mosolyt villantott, majd fejével biccentett, hogy induljak.

Átsétáltam a nagy tömegen remegő lábakkal, és próbáltam nem a rám szegeződő tekintetekkel foglalkozni. Mikor az igazgató elé értem kedvesen mosolyogtam, majd vártam, mi történik ezután.

– A nyolcszázas szoba, harmadik emelet, balra találod – nyújtott felém egy kopott, óriási és gyönyörű kulcsot.

– Köszönöm – elfogadtam, majd elindultam arra, amerre Fauntus mutogatott.

Nyolcszáz, harmadik emelet, balra.

Bal kezemben szorongattam a kulcsot, közben újra és újra elismételtem magamban, hogy merre kell mennem. Nem akartam eltévedni ezeken a sötét folyosókon, elég félelmetes itt minden, és mindenki.

– Eltévedtél? – egy hirtelen hangra fordultam meg, a szívem a torkomban dobogott, a kulcsot pedig leejtettem. – Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni.

– Semmi baj – fújtam ki a levegőt megkönnyebbülve. Ez a fiú nem tűnt ijesztőnek. – Ami azt illeti, igen. Nem igazán tudom, hogy merre vagyok – nevettem kínosan.

– Segítek, ha gondolod – mosolygott, majd kivette kezeit zsebéből és mellém sétált. – Elsős vagy, jól sejtem?

– Talált.

– Dorian vagyok – mutatkozott be egy kedves mosollyal. – Dorian Cromwell.

– Dahlia Kinsley – nyújtottam felé kezem.

– Dahlia – ismételte meg nevemet, miközben egyre csak szélesedett a mosolya. – Tetszik a neved, különleges.

Hunyorogva méregettem a fiút, de nem volt rajta nyakkendő, így nem tudtam rájönni, hogy csupán kedves, vagy ki szeretne nyírni.

– Köszönöm – mosolyogtam meglepetten. – Gyors kérdés, vámpír vagy? – tördeltem ujjaim ijedten, mire a fiú felnevetett.

– Vérfarkas – felelte laza mosollyal. Nagy kő esett le a szívemről.

– Oké, így kevésbé félek – sóhajtottam kínosan nevetve.

– Nem bántok én senkit – biztosított egy nagy mosollyal. – Melyik szobát keresed?

– Ööö – gondolkodtam, mert hirtelen leblokkolt az agyam. – Nyolcszáz.

– Az pont a következő ajtó – mutatott előre.

– Akkor nem is tévedtem el annyira – mondtam elismerő biccentéssel, és egész büszke voltam magamra, ugyanis nagyon könnyű itt eltévedni. Minden ugyan olyan.

– Ügyesen megtaláltad – az ajtó előtt megállt, majd ismét zsebre tette kezeit. – Holnap találkozunk, Dahlia Kinsley.

– Igen, holnap – mosolyogtam, majd néztem, ahogy Dorian elsétál.

Na jó, itt az idő.

Óvatosan elfordítottam a kulcsot, majd visszafojtott lélegzettel léptem be, ugyanazzal a reménnyel, mint Arabella.

Csak ne vámpír legyen...

– Nem vámpír! – az ismerős hangra azonnal kinyitottam a szemeim. Arabella már előttem ugrándozott. – Nem vámpír a szobatársam!

– Azta! Ehhez nagyon nagy szerencse kellett, hogy egymást kapjuk – vigyorogtam megkönnyebbülten.

– Az biztos – bólintott. – Figyelj, én lefoglaltam a bal ágyat, de cserélhetünk, ha szeretnél. Nekem jó a jobb oldal is.

– Nem kell, maradj csak. Jó lesz a jobb oldal – csóváltam fejem. – Egész aranyos ez a szoba, nem ilyenre számítottam – néztem körbe.

– Én sem, azt hittem pókok fognak lógni, meg ilyen kitömött fekete macskák lesznek a polcokon, esetleg egy üst fortyogó zöld trutyival a szoba közepén...

– Az elég ijesztő lenne – fintorogtam, mire Arabella egyetértően bólintott.

Amíg Arabella lehuppant az ágyra, ezzel porfelhőt kavarva én kicsit jobban körülnéztem.

A bal és jobb oldalon egy-egy ágy állt, mindkettőn puha takarók és díszpárnák sorakoztak. Két régi stílusú szekrény foglalta el az ágyak melletti teret, tetejükön apró csecsebecsékkel. Az ablakok között egy komód állt, rajta egy régi órával és képeslapokkal. A falakon festmények lógtak, tájképekkel és régi portrékkal. A szoba közepén álló kopott szőnyeg és a polcokon sorakozó régi könyvek tovább erősítették a szoba hangulatát, de legjobban a kilátás tetszett. Az ablakunk pont az udvarra nézett, ami egyszerűen csodálatos volt. Sok diák sétált, néhányan egyedül, néhányan csoportosan. Sőt, esküszöm, egy repülő könyvet is láttam egy boszorkány csoport mellett.

Később megkaptuk az órarendeket és a különféle beosztásokat, hogy mikor van reggeli, ebéd és vacsora, aztán Fauntus igazgató körbevezetett bennünket, bár minden annyira egyforma, hogy legalább egy hét lesz, mire megjegyzem mi merre található. A könyveket holnap kell átvennünk, és le kell adjuk a választott tárgyat délután. Ezzel egyetlen egy problémám van; Még nem tudom, mire akarok jelentkezni.