🍼Elizabeth🍼

- Biztos, jó ötlet? – húztam magamra a cipőmet – Rém unalmas lesz...

- Van közöm ahhoz a gyerekhez, meg amúgy is, Apollón a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rád. Megyek – zárta le a beszélgetésünket, mire megvontam a vállam.

- Te tudod.

Magamhoz véve a telefonom indultam el az alsó szint felé, nyomomban Zeusszal.

Alaposan körbe kellett néznem, nehogy feltűnjön anyuméknak ez az egész hajcihő. Majd ha a barátaim megtudják az igazat, akkor beszélek anyámékkal is. Addig úgyse.

Nem én kértem a főistent se, hogy jöjjön velem.

Ő úgy döntött, én meg nem ellenkezem. Az után a szépséges istennő után vagy két hete kezdtem úgy érezni, tényleg szükségem arra, hogy valamelyik idióta mellettem legyen.

Na, nem azért, mert annyira félnék. Sokkal inkább emiatt a hülyeség miatt, ami újabban rám tört. Még ha azóta nem is történt hasonló.

Megráztam valakit árammal. Cseppet sem furcsa, nemigaz?

Mindenesetre ez bizonyosságot adott arról a számomra, hogy valóban Zeusz az apja. Mondjuk, ettől még nem fogok a karjaiban kikötni. Megint...

Megrázva magam meneteltem le a lépcsőn, és átvágva a nappalin kifelé vettük az irányt.

- Apollón dolgozik – tettem a szemem elé a kezem, ahogy kiléptünk az udvarra.

- Legalább nem a lányokat űzi – fűzte hozzá a főisten.

- Legalább? – kérdeztem vissza, elfojtva a nevetést – Lehetnél kedvesebb is a fiadhoz.

- Most miért? Én kedves vagyok... – emelte fel a kezét.

- Az előbbi pont úgy hangzott – horkantam fel – Legalább az ő gyerekeire nem vadásznak...

- Ezt most úgy mondtad, mintha csakis az én hibám lenne...

- Mert a tied is – bólintottam, és intettem az őrnek, hogy engedjen ki.

- Hova, kisasszony? – lépett elém a férfi. Apám új embereket vett fel... Na szép...

- Csak a szomszédba – vontam vállat – Estére jövünk.

- Ki az úr? – biccentett a mögöttem álló Zeusz felé.

- Velem van – legyintettem – Csak engedjen ki.

Nem kellett kétszer elmondanom. Ez is kezdő...

A legnagyobb csendben tárta ki a vaskapukat, mi pedig szépen kisétáltunk rajta. Nem lesz sokáig az alkalmazottunk.

- További szép napot, Elizabeth – intett utánam, mire hanyagul viszonoztam, és elmotyogtam valami hasonlót. Még ha a nevét nem is tudtam.

- Elizabeth... – simogatta az állát Zeusz, mikor tisztes távolságba kerültünk a kapuktól.

- Nem szeretem, ha a teljes nevemen szólítanak olyanok, akikkel szorosabb kapcsolat fűz össze, mint a munka. Tehát, ha megkérhetlek rá, ne szólíts így...

- Nem is tudtam, hogy szoros a kapcsolatunk – jegyezte meg vigyorogva.

- Ha elfelejtetted volna, a te gyereked is – böktem a hasam felé – Ez egy pöppet több mint munka, nem?

- Nem fizettem érte, szóval...

- Undorító vagy – öltöttem ki rá a nyelvem.

- Persze, persze – paskolta meg a fejem, mire csak meglepetten pislogtam rá. Úgy tűnt, őt annyira nem zavarja, mint engem.

- Nem vagyok a kutyád, köszönöm – löktem arrébb a kezét a fejem közeléből.

Közben megérkeztünk Diáék háza elé, ahol a szép (és igazi!) pázsit frissen vágott fűszagot árasztott, a ház pedig aranyos kerítéssel fogadott.

- Szent jómagam, mivel locsolják ezek ezt a sok gyomot? – méregette a szépen metszett növényeket Zeusz – Perszephoné és Démétér itt kapnának helyben szívrohamot, ha ezt meglátnák...

- Te most komolyan magadat mondtad káromkodásnak? – néztem fel rá hitetlenül.

- Így szoktunk hozzá – vonta meg a vállát – Észre sem vesszük.

- Cseppet sem egoista, áh, dehogy – forgattam meg a szemem, majd megnyomtam a csengőt – A szülőknek is el akarod mondani, vagy... ? – pillantottam rá félszemmel.

- Csak a legközelebbi barátaid tudhatnak isteni mivoltomról. így biztonságosabb – bólintott komoran.

- Oké – rántottam meg a vállam.

Nyílt az ajtó, és megjelent Mr. Lewis melegítő nadrágos alakja.

- Jé, de régen láttunk téged, Beth! – tárta szét a karját az idős férfi, és szorosan a karjaiba zárt.

- Tudom, uram, de elég elfoglalt voltam – szabadkoztam mosolyogva, a tarkómat vakargatva.

- És te ki vagy, fiatalember? – fordult Zeusz felé.

- Matthew Smith vagyok, örvendek – nyújtotta az úr felé a kezét illedelmesen, mire az idősebb egyszerűen őt is a karjaiba zárta.

Nem kellett sok, hogy sírva fakadjak a röhögéstől a főisten arcát látva. Nem lehet hozzászokva ahhoz, hogy idős bácsik ölelgetik... vagy egyáltalán ölelgetik.

- Gyertek beljebb, gyerekek – vezényelt minket egyenesen a csicsásan kidíszített konyhába – Annyira jó látni téged, Beth, komolyan. Taylor lassan megőrül az utóbbi hetekben, és nem hajlandó elmondani, mi a baja. Csak dohányzik, és iszik!

- Tudom, hallottam már róla – sóhajtottam gondterhelten – Esetleg most itthon van?

- Ó, nincs, persze, hogy nincs – csettintgetett a feje mellett – De örömmel hallottam, hogy készülődik az új örökös...

Azt hittem, félrenyelem a nyálam.

- Hát... – kezdtem kopogni a körmömmel az asztallapon.

- Dia olyan örömmel mesélte! A lelkemre kötötte, ne mondjam el senkinek, de bűnös vagyok! Ellának eljárt a szám... – utalt szeretett feleségére.

- Csak a szüleim meg ne tudják más szájából – mosolyogtam zavartan, pedig legszívesebben a föld alá bújtam volna... csak azt nem tudtam, hogy a szégyen miatt-e, vagy valami más oka van – Nem venné ki jól magát...

- Meghiszem azt! Olyan parasztot sem láttam még, mint jóapádat! – fogott bele az ócsárolásba. Imádom a bácsit, mondtam már? – De most nem ez a lényeg. Matthew, te vagy az a szerencsés, akinek sikerült meghódítania ennek a lánynak a szívét? – kurjantotta a fiúnak, aki éppen nagyon elmélyülten csodált egy családi fényképet, amelyen kivételesen mi is rajta vagyunk Syddel és George-dzsal.

- Hogyne, Mr. Lewis – kapta fel a fejét, szélesen mosolyogva, holott szerintem azt sem tudta, mi volt a kérdés.

- Hát nem hiába, nehéz manapság jó embert találni... De hülye vagyok, itt dumálok mellé, miközben Dia fent vár téged a szobájában. Ellával előhalászták azokat a holmikat neked – tette a vállamra kedvesen a kezét.

- Köszönöm szépen – löktem el magam az étkezőasztaltól, melynek eddig támaszkodtam – Ze... Matt, gyere – intettem a srácnak, aki egy bólintás után követett az emelet felé.

- Ez az öregember egy kicsit bolond... – jegyezte meg, ahogy baktattunk fel felé a lépcsőn.

- Egy kicsit, de így szeretjük. Sokkal család-szeretőbb, mint amilyen az én apám valaha is lesz – vontam vállat – Mellesleg meg, ennél nagyobb tömegnév nem jutott az eszedbe? – röhögtem el magam.

- Most miért? Általában ez a halandó nevem. Nem értem, mi bajod van vele – pislogott rám értetlenül, mire legyintettem.

- Hagyjuk. Dia szobája a következő lesz – biccentettem az ajtó felé, majd két koppantás után tágasra nyitottam az ajtót.

- Lol, Beth, meghíztál – vihogott fel az ágyon terpeszkedő szőke lány, majd ahogy a nyomomban belépett Zeusz is, leesett az ágyról – Azt a kurv...

- Neked is szia, Dia – álltam felé, és élvezve a magasságot, onnan vigyorogtam le rá.

- Ez meg ki? – ült fel, kis híján lefejelve a térdem.

- Igen, ez kínos lesz...

- Zeusz vagyok, apádnak meg Matthew, hívj úgy, ahogy jobban tetszik – vágott közbe a főisten, mire megajándékoztam az egyik legszebb nézésemmel.

- Anyám... várj, ezt fel kell fognom! – emelte fel az ujját – Zeusz... honnan olyan ismerős?

- Mitológia, főisten... ne idegesíts már fel! – tártam szét a karom.

- Ja, télleg! – csapott a homlokára – Ú, te tényleg isten vagy? – pattant fel a földről Dia, és Zeusz elé sietett, csillogó szemekkel.

Hát jó...

Végül is a babaruhák miatt jöttünk, de te tudod, Diana...

⚡Zeusz⚡

Nem tagadom, tetszett, ahogy az alacsony, szőke lány ott pattogott körülöttem.

Teljesen fel volt pörögve, és egy percig sem kételkedett abban, hogy Elizabeth igazat mond.

A hiszékenysége tette aranyossá.

De akkor sem volt az esetem. Inkább Árésznak ajánlottam volna be.

Mindenesetre a Green lány arca elárulta, hogy neki nagyon nem tetszik a helyzet. A féltékenység jelei mutatkoztak csinos külsején, amikor csak hozzám ért a barátnője, pedig a múltkor még ő nem kért a társaságomból.

Ám ez nekem sem kedvezett.

És ezalatt nem Dianára gondoltam.

Elizabeth kezd kötődni hozzám, aminek nagyon nem lesz jó vége. Főleg, ha ez a nejem fülébe jut.

Mégis... engem zavart, hogy a lányt zavarja a szőke.

Pedig Héránál a legkevésbé sem érdekelt a beteges féltékenysége. Most mégis valahogy idegesített már engem is Diana folyamatosan pattogása körülöttem.

- Egyébként, Dia, Tay hol van? – szólalt meg kisvártatva Elizabeth. Már nagyon unhatta, hogy a barátnője rajtam csimpaszkodik.

- Szerintem a szobában van – vonta meg a vállát – Apa észre sem veszi néha, úgy jön haza...

- Átnézek – pattant fel az ágyról, és rám sem nézve loholt ki a szobából.

- Szegények... – jegyezte meg, miután csapódott az ajtó.

- Miért szegények? – ráncoltam a szemöldököm.

- Taylor bele van esve Bethbe. De úgy, hogy még kötéllel sem lehetne kihúzni belőle. A gimiben is együtt voltak, csak a majom kidobta. Persze barátok maradtak. Beth túlságosan szerette, hogy csak úgy elengedje – magyarázta – De tiszteletben tartotta a döntését, és szépen lassan túltette magát a dolgon. Közben Tay meg rájött, hogy hatalmas baromságot csinált, de szerencsétlen elkésett a visszahódítással. Csendben szenvedett. Azóta meg, hogy kiderült Beth problémája, csak rosszabb lett...

- Arra nem gondolsz, hogy baja eshet? – kerekedtek el a szemeim.

- Taylor saját maga alatt vágja a fát ezzel az életmóddal, nekem pedig nincs jog...

- Nem a balfasz testvéredről beszélek! – toltam arrébb, mert már elegem volt belőle.

Tapasztalatból tudom, hogy az halandók hatalmas hülyeségeket csinálnak, amikor ital hatása alatt vannak.

A puszta gondolat, hogy Elizabeth annak a srácnak a közelébe menjen, felért számomra egy alvilági merénylettel.

És azokból mostanság meglepően sok van.

Az illemmel mit sem törődve hagytam ott a lányt, hogy a szomszédos szoba felé vegyem az irányt. Leszedik a fejem, ha baja esik. Bár leszedem én magamnak is, nem arról van szó...

Jártam már olyan házban, ahol a testvérek külön szobába voltak pakolva, de mégis egymás melletti helyiséget kaptak.

Reményeim szerint ez az elv itt is működik.

Ahogy arra számítottam, egy fiúszoba látványa fogadott, bár nem éppen... vendég fogadóképes állapotában.

A sok szennyes, szemét, és egyéb mocsok mellett az is feltűnt, hogy ember egy lélek se.

- Remélem, van elképzelésed azzal kapcsolatban, hova vitte a bátyád Elizabetht – néztem villámokat szóró szemekkel a mögöttem álló lányra.

- Halványlila gőzöm sincs róla, uram – nyelt egy nagyot – Taylornak az agyára ment a szesz, szerintem ő sem tudja, mit csinál...

- Imádkozz, hogy ne legyen baja – vágtam hátraarcot, és a földszint felé vettem az irányt, a kislánnyal a nyomomban.

Intettem az öregnek, aki egyébként nagy valószínűséggel aludt a kanapén, és kirontva az utcára kezdtem keresni a szememmel Elizabetht és azt a másik tagot.

Megfigyeltem őket azon a képen, tudom, hogy néz ki. Már csak meg kéne találnom.

- Mit fogsz csinálni? – ért utol Diana.

- Megkeresem őket. Ilyen egyszerű – kémleltem az eget. Apollón elhúzott dolgozni, Hermész kézbesít, tehát egy olyan fiam van, aki még köthető az eseményekhez.

- És azt hogyan tervezed? – vonta fel felfestett szemöldökét.

- Árész, tedd magad hasznossá, és húzd le a segged, mert az apád hívat! – kiáltottam el magam, és egy cseppet mérgesen meredtem tovább a kék égboltra.

- Szerintem ez nem működik... – jegyezte meg a lány, azonban alighogy kimondta, kavarogni kezdett előttünk a nem létező szél.

- Diana, a többit hagyd ránk. Megoldjuk – fordultam a lány felé.

- Egy fenét!

- Indulj! – szóltam rá erélyesebben, mire sarkon fordult, és szitkozódva a ház felé vette az irányt.

- Szóltál, fater? – jelent meg mellettem a háborúisten termetes alakja.

- Nem szóltam, tomboltam – indultam el, lefelé az utcán.

- Ú, de harapós kedvében van valaki... – vigyorodott el – Csak nem kidobott a csaj is?

- Majdnem. Elvitte egy halandó, aki nem éppen beszámítható – számoltam be a legfontosabb tudnivalóról.

- Pazarul vigyázol rá. Apám, Apollón addig fog ütni, amíg még képes vagy mozogni – röhögött ott magának.

- Most kritizálsz, vagy segítesz megkeresni? – torpantam meg, pattanásig feszült idegekkel.

Árész, látva, hogy tényleg eléggé ki vagyok idegileg, látszólag megemberelte magát. Ki gondolta volna, hogy képes ilyesmire...

- Hogy néz ki? – komolyodott meg némileg.

- Kissé lenőtt, vörös haj, sötét farmer, fekete széldzseki. Olyan százhatvanöt és százhetven centi között van. Kicsit teltebb – adtam gyors személyleírást, mégis annyira pontosat, amennyire csak tudtam – Héra is a nyomában van, hamar meg kell találnunk.

- Nem láttalak még így aggódni valakiért... egy halandóért meg főleg... – jegyezte meg, de nem foglalkoztam vele.

Meg kellett találnunk Elizabetht. Méghozzá gyorsan.