🍼Elizabeth🍼

Ez is felbukkant.

Persze, kevésbé szép megfogalmazásban járt a fejemben ez a gondolat oda-vissza.

Igazából örültem, hogy apám magához hivatott. Addig sem kellett elviselnem a férfit.

Valahogy kényelmetlenül éreztem magam a közelében.

És fogalmam sem volt róla, miért.

Mindenesetre kaptam az alkalmon, hogy leléphessek, és kisangyal módjára álltam meg apám mellett.

- Mrs. Delacroix, hadd mutassam be a lányomat, egyben cégünk örökösét, Elizabetht – fektette a hátamra a kezét, közben szélesen mosolygott az előttünk álló nőre.

Szerintem a kísérteties megjelenés gyenge jelző rá.

De komolyan.

Fekete haját olyan szoros és tökéletes kontyba kötötte a feje tetején, hogy még az én hajhagymáim is öngyilkos-hajlamot kaptak. Fekete szemeiből pedig semmit nem lehetett kiolvasnia az égvilágon. Mintha valami üres lyuk lett volna, amit be kell tömni purhabbal.

Egészen fiatal volt, egyetlen egy ráncot sem láttam hibátlan arcbőrén, melynek gyanúsan porcelán színe volt.

Enyhe sminket használt, és olyan parfümöt, amelytől majd' leszédültem a saját magas sarkúimról.

- Elizabeth Green – nyújtottam a kezem elegánsan.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Elizabeth – rázta meg a felé tartott jobbomat. A hangja olyan volt, mintha egyszerre kongatnák meg az összes harangot egy hatalmas országban. Persze úgy, hogy az összes, vagy rozsdás, vagy régen volt olajozva, és nyikorog – Remélem remekül fogunk együtt dolgozni a jövőben is.

- Erősen kétlem... – jegyeztem meg, mire apám rálépett a lábamra.

- Persze, hogy így lesz – biztosította a nőt, miközben vetett rám egy lesújtó pillantást. Bár úgy tűnt, nemigen zavarja a beszélgetőpartnerünket – Elizabeth, Mrs. Delacroix-tól kapja a hotel a legjobb minőségű illatszereket az államokban. Mondhatni, az egyik legfontosabb pillére a megfelelő működésnek.

- Maga hízeleg, Mr. Green – kuncogott fel a "hölgy",amely felért egy macska hangjával, amikor egyszerre nyúzzák és kölykezik. Hát ne tudjátok meg...

- Ha gondolja, együtt ebédelhetne a lányommal. A jövőben sok időt fognak együtt tölteni, igazán ismerkedhetnek addig – üzletelt apám, megint az én káromra.

Valami nem tetszett a nőben, és ezt igyekeztem ki is fejezni. Furcsa volt az aurája, és egyáltalán nem tetszett, ahogy rám nézett. Fel tudott volna néha nyársalni a tekintetével.

- Ez egy igazán remek ötlet, Mr. Green – bólintott mosolyogva.

- Én állom az ebédet – tette a vállamra a kezét.

Ha elég gyors vagyok, vajon sikerül leharapnom egy ujját?

De jó lenne kipróbálni.

- Gyere, Elizabeth – indult meg a nő, én pedig egy gyilkos tekintet-váltással apámmal lódultam utána.

De kíváncsi leszek az arcára, amikor megtudja a kis... "problémámat".

Amit még egy kis ideig nem akarom elmondani neki.

Hadd legyen csak meglepetés. Számukra elég kellemetlen meglepetés.

- És mi az érdeklődési köröd? – törte meg a közénk beállt csendet Mrs. Delacroix – Gondolom, nem pont ezért a szakmáért rajongsz.

- Nem volt választásom – vontam vállat – Szóval beletörődtem.

- De csak van valami, amiben jobb vagy. Valami, ami felkeltheti mások érdeklődését – magyarázta lelkesen, nekem pedig nagyon nem tetszett a beszélgetés iránya.

- Nem, nincs – rázta a fejem – Azonkívül, hogy az egyik legdrágább hotel-lánc tulajdonosa az apám, semmi különleges nincs bennem... de ez miért érdekli magát? – vontam fel a szemöldököm.

- A kíváncsi természetem, és... – habozott egy pillanatra, ahogy körbe pillantott a néptelen sikátoron. A hátsóajtó ide nyílik, én nem tehetek róla –... a parancs, amit kaptam.

- Parancs? – pislogtam nagyokat, és látva a kezdetleges felizzást a nő körül, jobbnak láttam hátrálni – Asszem, jobb, ha a mai randit inkább átpasszoljuk máskorra...

- Héra királynő parancsa, miszerint pusztítsam el Elizabeth Greent, aki elcsavarta a király fejét – vigyorodott el, és lassan megformálódott előttem a rühes hangjához legjobban passzoló külső.

Csakhogy kicsit részletezzem, a szépen rendezett kontya kígyókká változott, bőre fekete lett a hátán pedig denevérszárnyak feszültek.

A hab a tortán a feje volt, amely úgy nézett ki, mint egy elmázolt agár.

Hirtelen azt sem tudtam, sírjak vagy nevessek.

Annyira abszurdnak nézett ki...

Kutya feje volt... egy kutya!

- Téged se fogadott a kozmetikus? – nyögtem ki valamit.

- Megaira vagyok, az Erinnüszök egyike, aki galádul megfizet annak, aki rászolgál! Megsértettél egy istennőt, holmi románccal, melynek értelme sosem volt! Ott az ideje, hogy megkapd méltó büntetésed! – lépett fenyegetően közelebb.

- Ácsi, ácsi! – emeltem fel a kezem – Mégis hogy a francba akarsz te megverni engem? – ráncoltam a szemöldököm – Halálra nyalogatsz?

- Pimasz vagy, mi tagadás... – nyúlt a háta mögé, és mikor keze ismét a látószögembe került, egy összetekert, aranykorbácsot szorongatott.

- Még jobb, legalább tigrismintás leszek...

Gondoltam én. Aztán kiengedte a görcsöt, és a fegyver egyszerűen meggyulladt.

- Napasztmeg... – idéztem Apollónt, és igencsak komoly léptekkel kezdtem hátrálni.

Olyannyira, hogy a cipőt is elhagytam valahol félúton.

- Jobb lesz, ha nem menekülsz, halandó – vicsorogta, hangja egészen torznak hatott. Anyám, ember alakban bénábban mondja, mint...

Hát... szóval így.

- Pedig nekem jobban tetszik az utcán zsibongó tömeg – mutogattam a másik irányba –... vagy a benti levegő apámmal. Tudja, hogy megy ez.

- Arcátlanság – rázta meg a fejét. A fülei csak úgy repültek a levegőben – Gyorsan elvégzem a feladatom, és büszkén megyek vissza az Olimposzra. Nem tudsz az utamba állni.

- Várj, nem értem... most akkor megversz, vagy kinyírsz? Nem mindegy. Gyorshívóra kell tennem a mentőket, ha életben maradok – kutattam a zsebeimben a telefonom után.

Aztán rájöttem, hogy a mobil a táskámban van, amit bent hagytam valahol. Talán Apollónnál.

Az izé (aminek nem jegyeztem meg a nevét. Gondolom, valami szörny, vagy istennő, vagy tököm tudja) nem válaszolt, helyette felém lendítette a korbácsot.

Jobbnak láttam arrébb állni.

Szóval egy elegánsnak nem nevezhető eséssel ugrottam arrébb az ütés elől.

Merem neki ajánlani, hogy a gyereknek ne legyen baja. Vagy feldugom azt a lángoló szart a seggébe.

Gyorsan ki kellett találnom valamit, különben nekem annyi. És annak, köztudottan, nem lenne jó vége.

Még a végén apám utánam jönne, hogy mit képzelek magamról, hogy csak úgy meghalok az engedélye nélkül.

Képes lenne rá, megnyugtatok mindenkit.

Igyekeztem talpra állni, amit, ugye, a szoknya nem bírt, tehát az elszakadt, a szépen megcsinált frizurámból, pedig a kiszabadult tincsek az arcomba lógtak.

Nagyszerű. Ennyit az elegáns megjelenésről.

A falig hátráltam, ahonnan már nem volt menekülő út. Gratulálok Liz, ezt ügyesen megcsináltad! Nobelt neki!

- Nincs hová futnod. Zeusz nem véd meg, mint láthatod...

Fogalmam sincs, hogy képes-e vigyorogni egy kutya, de ennek az izének valahogy sikerült. És a nem létező összes szőr felállt tőle a hátamon.

- Valahogy számítottam rá – forgattam a szemem, és magam elé emeltem a karom, ahogy ismét ütésre emelte a korbácsot.

Összeszorított szemekkel vártam a folytatást, amikor éreztem, hogy valami igencsak meleg cucc indul el a hasam felől, az ujjaimig, ahol aztán összegyűlt, és mikor már teljesen felforrósodtak a végtagjaim, kilőtt.

Na, hogy ez ne legyen ennyire nevetséges, vagyis ne hangozzon annak, hallottam még egy nagy csattanást, és a kutyafejű lény sikolyát.

Ha azt hittem, a hangja és a nevetése borzasztó, akkor a sikolya felért egy középkori kínzóeszközzel. Ami éppen használatban van.

Kinyitottam a szemem, mire az a látvány fogadott, hogy az izé füstölögve terül szét a szemközti kukák között, míg a fegyvere tőle vagy tíz méterre, kialudva feküdt.

Emellett az én kezem is, mintha percekkel ezelőtt égett volna, úgy ontotta magából a mérgező gázokat.

Lehuppantam a földre, és meglepetten bámultam a végtagjaimat.

Megmagyarázná valaki, mit csináltam itt az előbb?!

⚡Zeusz⚡

A hang felé vettük az irányt.

Annyi azért engem is, és Apollónt is megnyugtatott, hogy nem Elizabeth hangját hallottuk.

Hanem valaki másét, amely sokkal ismerősebb volt a fiatal lányénál.

És nem mellesleg rikácsolósabb. Rosszabb, mint Héra, amikor kiderült ez az egész ügy.

- Ha baja esett, neked annyi – pillantott rám félszemmel Apollón – Utána nekem is.

- Mi az, hogy annyi?! – ráncoltam a szemöldököm – Te hagytad figyelmen kívül.

- De az egész incidens a te hibád! – szólt figyelmeztetőleg, amibe már nem tudtam belekötni.

Igaza volt.

Ez esetben pedig a napistennek semmi köze a történtekhez. Csupán jelen van egy feladattal, amibe belebukott...

Tehát mégiscsak van egy kevés köze a dolgokhoz.

Meg sem történt volna mindez, ha akkor nem engedek Árész csábításának.

Persze ez az ő hibája sem. De azért na, értitek.

Apollón olyan erővel vágta ki a hátsó ajtót, hogy az visszapattanva a falról majdnem homlokon vágta.

Tekintve, hogy isten, ez nem történt meg, de ha az ereiben ichor helyett igazi vér folyna, igencsak leszédült volna a küszöbről.

Ami először szembetűnt, az a korbács volt, amely füstölve adta tudtunkra, hogy a számunkra kevésbé kedves viselője nem oltotta el, hanem valaki más volt. Ha nem így lenne, nem füstölne.

Elizabeth a falnál kuporogva nézett valamit maga előtt, amelyre mi még nem láttuk rá, de tekintve, a lány hogy néz ki, és a fegyvert is elnézve, van sejtésem, ki lehet az, aki valószínűleg megtámadta.

A kérdés az, vajon hogy maradt életben?

- Jól vagy? – sietett a lányhoz azonnal Apollón, és leguggolva mellé ellenőrizte, meg van-e mindene.

- Asszem... – kapta el a tekintetét a kukák felől, és a szőkére emelte zöld szemeit.

Amíg a srác ellenőrizte Elizabetht, addig én inkább a szemét tárolókat lestem meg.

Először valami fekete pacát láttam, aztán ahogy egyre jobban szemügyre tudtam venni, rájöttem, kivel van dolgunk.

- Kelj fel! – utasítottam tekintélyt parancsoló hangon. Valahogy úgy, ahogy a tanácskozások alkalmával szoktam beszélni.

A Nyájas szédelegve nézett rám legalábbis körülbelül rám. A fejét ingatva próbálta bemérni a sziluettem.

- Azt mondtam, kelj fel, Erinnüsz! – ismételtem meg magam, mire az alvilági kapkodva állt két lábra, még ha meg is bicsaklott, és legszívesebben egész nap a kukák között fetrengett volna.

- Uram! – húzta ki magát.

- Mit keresel te itt? Azt hittem, a kisisteneknek segédkezel testvéreiddel együtt az Alvilág lejáratainál. Ki küldött, és mi okból? – tértem a tárgyra, mindenféle kertelés nélkül.

A mögöttem lévő páros megnémulva figyelt minket.

- Uram... én csak...

- Válaszolj! - szórtam villámokat a szemeimmel.

- Héra királynő volt az, egek ura! - hajolt meg készségesen - Az úrnőm szerint túlságosan elcsavarja a fejed a halandó lány. Nem engedheti, hogy eltékozold isteni teendőidet egy... egy ilyen miatt - nézett fintorogva a földön gubbasztó lányra.

- Értem, ezesetben üzend meg neki, hogy többet ne merészeljen beleszólni ebbe az ügybe. Azért is választottam magam mellé, mert vaskarmokkal irányítja helyettem is az Olimposzt. Nem mellesleg meg, a fogadásban ilyesmiről nem volt szó – tettem hozzá, és távozni készültem a fiammal és a halandó lánnyal.

- Pontosan erről van szó, királyom! – szólt még utánam – Héra királynő többünknek parancsba adta az elpusztítását, mert a fogadásukban arról nem volt szó, hogy nem szólhat bele...

- Akkor is add át üzenetem isteni királynőmnek – pillantottam rá félszemmel – Ha nem tetszik neki, jöjjön el ő maga.

Biccentettem Apollón felé, aki feltámogatta Elizabetht, és visszamentek az épületbe, velem a nyomukban.

- Akkor Hérától is tartanunk kell... remek – morogta az orra alatt Apollón. Egyetértettem vele.

Tényleg remek...

♐♐♐

-... és akkor megcsapta a nemtommi, és berepült a kukák közé – mesélte Elizabeth, a hotelszobám egyik fehér foteljében ücsörögve.

- De miért repült el? – értetlenkedett Apollón – Már nem azért, mert annyira hülye lennék, csak na, értitek.

- Megcsapta az áram – vontam vállat, mire a fiam felvont szemöldökkel nézett rám – Most mi van? Csak mondtam valamit.

- Hát nem tudom. Halandóknál másként jön ki – dőlt neki az erkélyajtónak Apollón.

- Micsoda? – pislogott körbe Elizabeth.

- Félistenvárás – adtam meg rá a választ – Héránál nem volt gond. Ahogy Démétérnél, Létónál és másoknál sem...

- Hallod, ha ezt folytatod, tökön rúglak – nézett rám izzó szemekkel társaságunk egyetlen női tagja – Egy rossz kurvának érzem magam tőle...

- Aláírom – intett a napisten, mire legyintettem.

- Nem ezen van a lényeg. Az ókori Görögországban sem voltak problémák. Itt miért lennének? – vontam fel a szemöldököm.

- Változnak az emberek – vont vállat Apollón – Volt már olyan, hogy halandó lányok világítottak, vagy képesek voltak jósolni, amíg meg nem született a félisten. Simán lehet, hogy Elizabeth is áramot bocsát ki egy darabig...

- Túl abszurd – fintorodott el a lány – Gondoljatok bele... haza megyek, holnap pedig Sydneyvel a talira úgy megyek, hogy belövöm a hajam 220-szal... hm... annyira nem is rossz...

Apollón a hasát fogva kezdett röhögni, míg én a fejemet ingatva fontam össze a karom a mellkasom előtt.

- Mindenesetre, abban egyetértünk, hogyha ilyen jellegű problémákra számíthatunk, jobb, ha Zeuszt se engedjük messzire – biccentett felém a napisten – Mert nem fogom feleslegesen tökre vágni a séróm. Sokba kerül az olimposzi fodrász...

Elizabeth arcát megérte volna lefényképezni. Azzal a tipikus "ez a legnagyobb problémád?" fejjel fordult jelenlegi testőre felé, de úgy, mintha nem akarná elhinni.

- He, én azt hittem, csak szórakozol ilyen méretű egóval...

Na, most rajtam volt a nevetés sora. Apollónra meg rájött a pulykaméreg, és egyre vörösödő fejjel fújta fel magát, hogy visszaszóljon a lánynak, amikor ellökve magam a faltól úgy döntöttem, ideje menni.

Még a végén hiányolni fogják Elizabetht.

És rajtunk csattan az ostor. Bár az fog így is. Főleg, ha a szüleinek is elmondjuk a dolgot.

Szerintem hagyjuk az egészet, és repüljünk Hawaii-ra Dionüszoszhoz.