🍼Elizabeth🍼

- És eszel rendesen? – tette fel sokadik kérdését Syd.

- Igen, persze – feleltem unottan, ahogy azt figyeltem, Zeusz Apollónt üti le hamarabb vagy a csillárom.

Az elmúlt két hétben össze voltam zárva a két istenséggel, akik unalmukban tollasoztak a szobámban. Mert kimenni a kertbe, ugye, nem lehet, amíg anyámék nem tudnak a dologról.

A titkolózás meg egyelőre olyan jól megy, hogy nincs kedvem tönkretenni ezt az idillt.

- Figyelsz te egyáltalán?! – esett nekem, de olyan ricsajjal, hogy távolabb kellett tartanom a telefonom.

- Nem, baszd meg, azért válaszolok, mert nézem a pókot, ahogy megeszi a porcicát az ágyam alatt! – forgattam meg a szemem idegesen.

- Azért ne harapd le a fejem... – jegyezte meg a lány.

- Pont te mondod? Mindegy... – ejtettem a fejem a tenyerembe – Témát váltva, tudsz valamit Taylorról?

- Nem sokat. Újabban cigizik, Dia mondta. És keveset van otthon. Ez a gyerek-dolog megviselte – magyarázta, közben hallottam, ahogy koppan a körömlakkos doboz az éjjeliszekrényén.

- Miért viselte volna meg? – horkantam fel – Én leszek egy bálna, megnyugodhat – dőltem végig a párnán.

- Ne idegesíts fel, hogy nem vetted észre – sóhajtott mérgesen a telefonba – Hát kiváglak az frissen festett ablakon, Green!

- Bocs mán! – röhögtem fel kínomban – Nem vágom, kinek milyen érzelmei vannak... még akkor se látnám, ha tarkón vágna... te meg menj már innen! – vágtam egy párnát Apollón hülyén vigyorgó fejéhez.

- Olyan gonosz vagy! – tette a szívére drámaian a kezét, és sértődöttséget imitálva ment baszkurálni a tévémet.

- Kihez beszélsz? – kíváncsiskodott Syd, mire megvontam a vállam.

- Hagyjuk, hosszú sztori... – legyintettem egy nagy sóhaj kíséretében – Akkor mi baja van Taynek?

- Hát szerelmes, te agyhalott! – kontrázott rá, amely miatt megint el kellett fordítanom a készüléket.

- Muszáj ordítozni? – nézett rám fáradtan Zeusz, mire megvontam a vállam.

- Lányok vagyunk, mit vársz? Meg különben is, én nem visítok, Sydney az – emeltem vissza a telefont a fülemhez – Baromság.

- Ugyan, miért lenne az?

Szinte láttam magam előtt, ahogy vigyorogva felvonja a szemöldökét.

- Mert Taylorral már a gimibe szétmentünk, ráadásul ő dobott ki. Tehát nem értem a feltételezésed – tettem a hasamra a kezem.

- Az nem jelent semmit – bontotta fel az egyik körömlakkot – Tay azt hitte, más lányt szeret. Aztán meg pofára esett, mert rájött hogy a lány nem szereti viszont, és amikor vissza akart menni hozzád, már elveszített...

- Aha – reagáltam valamit. Kedvem és időm sem volt ezen töprengeni, amikor van jobb dolgom is. Meg ha Taylornak igazán számítok, akkor azzal foglalkozik, ami nekem jó, és nem magát teszi tönkre.

- Látom, annyira nem érdekel, mint kéne...

- Nemcsak erről van szó... mindegy. Holnapra úgyis áthívott Dia, a nagynénjének van egy csomó kiselejtezett babaruhája. Meg akarja mutatni. Majd akkor beszélek Taylorral. Már ha otthon lesz... – tettem még hozzá, majd felvont szemöldökkel fordultam a főisten felé, aki égkék szemeivel éppen engem stílört. Szerintem látott már eleget belőlem, nem kell felmérni még egyszer.

Zeusz elkapta rólam a tekintetét, és Apollónnal kezdett nagy eszmecserébe, miszerint hogyan is kell bekapcsolni a tévét.

- Ú, te Beth! Hogy haladsz az apakereséssel? Tudod már, ki az? – érdeklődött, látszólag kedvesen, de az együtt töltött évek alatt már megtanultam, hogy ilyenkor, belülről majd' megdöglik a kíváncsiságtól.

- Ami azt illeti... várj, tartsd egy kicsit, anyám itt rikácsol az ajtóban – találtam ki valami gyors hazugságot, és arrébb löktem a telefont – Emberek... vagyis istenek... mit mondjak a barátaimnak? – pillantottam körbe, minimális kétségbeeséssel.

- Mi az, hogy mit mondj nekik? – ráncolta a szemöldökét Apollón – Mármint, mivel kapcsolatban?

- Hát ezzel az üggyel. Sydney azt kérdezi, ki az apja. Mit válaszoljak erre? – tártam szét a karom.

- Hát az igazat – adta meg a választ Zeusz – Ha nem adják tovább, ők tudhatják. Na meg, más úgyse hinne nekik.

- Ilyen felfogásban, nekem sem fognak... – jegyeztem meg – De...

- Nincs de, mond csak, ha apám így akarja – vont vállat a napisten – De tényleg ne kürtöljék szét. Még ha a fél világ amúgy is tud róla.

- Nagyszerű... – morogtam az orrom alatt, ahogy a kezembe véve a kis dobozt, óvatosan beleszóltam – Itt vagyok, mi is volt a kérdés? – vigyorogtam kínosan, a takarómat gyűrögetve.

- Hogy meg van-e már az apja a gyerekednek – ismételte meg magát, és mintha elég kevés türelme maradt volna.

- Hát, igen... szóval... – pillantottam fél szemmel Zeuszra, aki egy bólintás képpen adta tudtomra, hogy mondjam már –... meg van.... azt a rohadt – dobtam el a telefonom, mielőtt teljesen megsüketülök.

Sydneynak problémái lehetnek a hormon-háztartásával...

Még így is tisztán hallatszott a sikítása, pedig nem volt kihangosítva.

- Lehet, csöndben kellett volna maradnom... – motyogtam, továbbra a készüléket bámulva, és mihelyst elhalt a belőle érkező hang, érte nyúltam – Syd, élsz még? – kockáztattam meg a kérdést. Csend a másik oldalról.

- Ki az? Mesélj el mindeeeent! – robbant be a képbe... vagyis a vonalba, antik halláskárosodást okozva nekem.

- Csendesebben, te állat – piszkáltam meg a fülem – Mit meséljek róla?

- Hogy milyen ember, hogy találtad meg, megverjem-e... és hogy ki az! – jött teljesen lázba. És akkor nem is tudta, a görögök főistenéről van szó.

- Megverned elég nehéz lenne – nevettem fel, és erre a kijelentésemre még a két isten is felkapta a fejét.

- Mert miért?

- Hát... tegyük fel, egy isten az... elhinnéd? – kérdeztem bizonytalanul, a lány pedig vett a másik oldalon egy mély levegőt.

- Na ne idegesíts fel... mennyire mondod ezt komolyan? – csengett ijesztően halkan, és szigorúan a hangja.

- Annyira, amennyire most itt ül velem szemben... bár ezt te nem láthatod... akkor annyira, minthogy... – gondolkodtam egy el pillanatra –... együtt olvastuk a Harry Potter ötödik könyvét. Emlékszel még rá?

- Persze, hogy emlékszem! Soha életemben nem sirattam még meg úgy karaktert, mint akkor Siriust! – jelentette ki – De ez azt jelenti, nem versz át... ez durva – próbálta felfogni, mit is mondtam – Mióta tudod?

- Kő kemény két hete, amikor Hermész beugrott elmesélni, mi is folyik itt. Még aznap dél körül érkezett Apollón, aztán a délután maga Zeusz... – tekergettem a hajam.

- Ezek közül melyik az apa? – kérdezett rá a lényegre.

- Az utóbbi...

- Azt a rohadt... ha ezt Taylor megtudja, a haláláig issza magát... – nyögött fel, és hallottam, ahogy a homlokára csap.

- Még valami, Sydney... ezt nem mondhatod el senkinek. A saját érdekedben. Értve vagyok?

- Értve, értve...

- De komolyan – erőltettem tovább a témát – Az emberek hülyének fognak nézni...

- Jól van na, értem, nyugalom! – emelte fel minimálisan a hangját – Annyira híg agyú még én sem vagyok...

- Ezzel vitatkoznék – kuncogtam fel – Mindenesetre megpróbálok még ma beszélni Taylorral is. Ha más nem megy, majd holnap Diáéknál – vontam vállat.

- Helyes... most viszont megyek! Kitartást a forrófejűhöz! – intett búcsút.

- Melyikhez? – röhögtem fel.

- Öhm... mindegyikhez! Na pápá! – nyomta ki a hívást.

- Egészen jól fogadta... vagy még nem fogta fel teljesen – raktam le a telefonom az éjjeliszekrényre – Most mit fogunk csinálni? - nyújtózkodtam az ágyam szélén – Nem tetszik ez a vigyor – néztem farkasszemet Apollón vakítóan fehér fogsorával.

- MARATOOON! – ordította el magát, és popcornt varázsolva benyomta a tévét.

Ezt a gyermekded lelket...

De azért lehuppanva mellé a földre, én is csatlakoztam.

⚡Zeusz⚡

Késő este volt már, amikor a nemtomhányadik résznek is vége lett.

Apollón már nyomta volna a következőre, amikor elkapva a karját a vállamon alvó lány felé biccentettem.

Istenként annyira nincs szükségünk alvásra, mint a halandóknak. Kivétel persze Hüpnosz és Morpheusz, meg a kisebb istenek, akik, ha tehetnék, az egész életüket átaludnák. Így nem tudunk úgy viszonyulni a halandók jóval nagyobb alvás igényeihez, mint kellene.

Ezért van az, hogy a napisten már a negyedik egyórás részt készült bekapcsolni, mióta Elizabeth békésen alszik. Bár úgy tűnik, őt annyira nem zavarta.

- Szerintem... – fogott bele a fiam, ahogy visszahuppant a világos szőnyegre – Igazából örül, hogy csak letoltad a képed.

- Lehet – vontam vállat.

- De te is hülye vagy – rázta a fejét hitetlenül – Elmondani másoknak, kik vagyunk? Azt hittem, Athéné terveit követjük.

- Tudom. De nem tudok jól hazudni – vigyorodtam el kínosan.

- Egy fenét! – bökött rám – Egyrészt, lusta vagy. Másrészt, te nem is akarsz hazudni. Magadnak sem vallod be, de kötődsz a csajhoz. Azért is jöttél le. Aphrodité nyilván berágott rád... vagy Erósz.

- Erósz menyasszonyát én tettem istennővé, amiért nem mellesleg még lóg nekem. Anterosszal kaptam össze a múltkor, de elviekben azt is tisztáztuk – legyintettem – Nem ezen van a lényeg. Ha ez a gyerek erősebb lesz, mint hittük, jobb, ha többen tudnak erről az egészről. És, ha Elizabeth megbízik bennük, tegye. Ő látja jónak...

- Azt mondtad, Hérával az életükre fogadtatok. Nem vagy normális, hogy belementél, de ezt már mondtam. Viszont, ha elbuksz, fel kell készülni rá! – jelentette ki eltökélten, mire felvontam a szemöldököm.

- Hogy akarod te ezt kivitelezni?

- Héliosz palotájában rejthetnék el. Héra keze odáig nem ér el. Egy halandónak nincs olyan könnyű dolga a védelem szempontjából, mint anyámnak, vagy más istennőknek. Szüksége van a segítségünkre – emelte aranyszemeit Elizabeth alvó arcára – És előre szólok, ha te ebben nem vagy benne, mi akkor is megcsináljuk. Hajnalban le kell lépjek. Amíg nem jön meg a váltás, rád van utalva Elizabeth. Héliosszal még beszélnünk kell...

- Már akartam kérdezni, fiam, miért olyan fontos nektek ez a lány? – ráncoltam a szemöldököm.

- Mert anyámék belefáradtak abba, hogy utánad takarítsanak. Elmesélték, mit tett velük Héra, csak azért, mert te ilyen kedvedben voltál. Ők szenvedtek, csak mert engedtek a csábításodnak. Másnak nem engedjük meg, hogy a bolond nejed rajta töltse ki a bosszúját miattad – bökött rám, mérges szemekkel – Ilyenkor már csak azt kérdem, minek házasodtál meg, ha úgyse vagy hűséges magához a hűségistennőhöz?

Volt valamennyi igazság a szavaiban, nem tagadom. De én szeretem Hérát, még ha egy örök életen át, rá is lehet unni.

Nem válaszoltam, helyette úgy helyezkedtem, hogy a karjaimba véve az alvó lányt, fel tudjak állni, és betenni őt az ágyába.

Apollón csendben figyelte, mit teszek, miután kikapcsolta a tévét, és a halvány derengésben, melyet ő maga bocsátott ki, elhagytuk a szobát, hogy aztán az ajtó előtt álljuk őrséget.

- Igazad van – törtem meg a csendet – Benne vagyok a buliban.

fff

Ahogy ígérte, Apollón hajnalban elment a felkelő nap első sugaraival, egyedül hagyva engem az ajtó előtt.

Mondanom sem kell, borzasztóan unalmas volt.

Viszont meg tudtuk beszélni, hogy csak akkor visszük Elizabetht Hélioszhoz, ha túlságosan elfajulnak a dolgok. Addig neki nem kell erről feltétlen tudnia.

Héra egy darabig, ha szerencsénk van, csendben marad. Tegnap eléggé felidegesített.

Mindig elfelejtem, hogy drága nejem a féltékenység koronázatlan királynője. És mindent el fog követni annak érdekében, hogy a halandó lány szenvedjen.

Mondjuk igazán nem értem, miért őt bünteti, amikor teljesen részegen történt a baleset. És én voltam a józan fél.

Tehát ő igazán nem tehet róla.

Mindenesetre igazat adtam Apollónnak, és úgy döntöttem, ha már a királynőm bekeményít, én miért ne tehetném?

Megfogadtam magamnak, miután a Nap elszelelt, hogy vigyázok rá, közben pedig óvatos leszek, nehogy beleszeressek, mert annak megint nem lesz jó vége.

Reggel hét óra lehetett, amikor csörömpölést hallottam a szobából, hangos szitokszavakat, és nem sokkal később ajtócsapódást.

Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy ilyenkor mennyire illik bemenni, de végül tojtam magasról az illemre, és cseppet sem diszkréten benyitottam a helyiségbe.

Üres volt az ágy, ellenben a fürdőből izgalmas hangok jöttek.

Felvont szemöldökkel léptem az ajtó elé.

- Elizabeth, jól vagy? – szólaltam meg, megelőzve egy kellemetlen találkozást.

Tartarosz tudja, mit csinálhat odabent.

- Én jól...

Itt már tisztán hallottam az öklendezést.

- Az anyaság örömei, mi? – kérdeztem vigyorogva.

- Ó, dugulj el! – kiáltott vissza gyorsan, hogy aztán a reggeli csendet ismét megtörje a vacsorájának visszaköszönő hangja.

- Segítsek? – szólaltam meg ismét, mire felhorkant.

- Ugyan mit? Isteni erőiddel megállítod a rosszullétem?

- Fogom a hajad, vagy tudja a tököm – vontam vállat.

- Ez egyre jobb... egy pletyis barátnőre emlékeztetsz... – jegyezte meg, miközben hallottam, ahogy lehúzza a vécét.

- Meglehet. Sok istennő vesz körül...

- Egyezzünk meg – nyitotta ki az ajtót, alaposan meglepve engem. De nemcsak a hirtelen megjelenésével.

Vörös haja kócosan keretezte kissé nyúzott arcát, pizsamája (amit tegnap adtam rá), gyűrötten lógott rajta, mégis olyan eltökéltséget és kipihentséget sugárzott smaragdzöld szempárja, mintha már órák óta magánál lenne. Ezzel egyetemben megcsapott a lány illata is, amely leginkább a gyöngyvirágra emlékeztetett.

Meg kell hagyni, rendkívül szép volt.

- Hallgatlak – fontam össze a karom a mellkasom előtt.

- Én megengedem, hogy itt maradj, cserébe nem beszélsz többet a nőidről. Áll az alku? – nyújtotta felém a kezét.

- Még szép – fogtam meg a kis kacsót, azonban kézfogás helyett csókot nyomtam a kéz fejére, melybe jól láthatóan belepirult.

Jó úton haladunk afelé, hogy ne utáljuk egymást. Ez már valami, nem?