🍼Elizabeth🍼

Sydneyék háza a város másik felében volt, az utat pedig gyalog tettük meg, miután Zeusz sikeresen kireptetett az ablakon.

Nem viccelek.

Tényleg így volt.

Aztán meg egyszerűen kisétáltunk a birtokról, én pedig azt hiszem, abban a pillanatban, hogy kiléptünk a vaskapukon, lezárult az életemnek egy jelentős szakasza.

Soha nem fogok visszajönni, ezt elhatároztam, és első helyre tettem az ígéret-listámon.

Még ha egyedül is kell megbirkóznom a neveléssel, akkor sem bíznám a szüleimre a dolgot. Még csak tanácsot sem kérnék tőlük. Elég rám nézni, ha a miértjére kíváncsi valaki.

Viszont az, amit Zeusz mondott, eléggé szíven ütött. Nem tudom, miért, de igenis fájt, hogy ha nem fogadott volna Hérával, nem jön utánam. Ha nem lenne ez a gyerek, soha nem ismerem meg.

Ugyanez a helyzet Apollónnal, Hermésszel, Árésszal és Erósszal is.

Ugyanolyan mély tudatlanságban élnék, mint eddig, és venném majd át apám helyét pár hónap múlva, és minden hepi.

Ja várj, mégsem.

Megrázva magam néztem fel a halványsárga házra, amely előtt álltunk.

- Ha nem akarod, nem muszáj... – fogott bele Zeusz.

- De, muszáj – sóhajtottam – Ha nem teszem meg, bűntudatom lesz...

Magamat belülről erősítve indultam meg, hogy aztán a fehér ajtón koppantsak egy párat, és várjak a csodára. Avagy arra, hogy valaki kinyissa a falapot.

- Beth! Bújj be! – kukucskált ki a szűk résen George, majd amint felfogta, hogy én állok az ajtóban, tágasabbra nyitotta azt.

Beinvitált minket a tágas nappaliba, ahol Sydney felvillanyozott alakja fogadott.

- Tehát te lennél Zeusz, ha nem tévedek – mérte végig a férfit, melyre bólintott – Zsír! Mesélj, Beth, hogy vagy? – fordult felém, teljesen figyelmen kívül hagyva a továbbiakban a főistent.

- El kell mennem... – fektettem a tenyerem a felkaromra.

- De még csak most jöttél – értetlenkedett George – Hova rohansz ennyire?

- Nem úgy érti – rázta a fejét Zeusz, a segítségemre sietve – Veszélyben van, biztonságos helyre kell vinnünk.

- Ez de romi! – visított fel Syd – Hova mentek? És mikor jössz vissza?

- Nem jövök vissza... – böktem ki nehezen, és legyűrve a sírás fojtogató érzését a padlót kezdtem bámulni – Legalábbis egy jó darabig... egy jó darabig biztos, hogy nem.

- De... de ezt most miért? – szontyolodott el George – Pedig szervezni akartam egy fasza mozit a hétvégére...

- Majd máskor, Georgie – mosolyogtam rá szomorúan – Anyámékkal és Taylorékkal összevesztem, de még ide el akartam jönni elbúcsúzni...

- Ha itt hagyjuk, akkor az könnyen az életébe fájhat. Ezt nem tervezzük megengedni – tette a vállamra a kezét Zeusz – Legalábbis a mi fennhatóságunk alatt nem.

- Vagyis, ha jól értem, meg akarjátok menteni Beth és a kicsi életét is – vonta le a következtetést Sydney, melyre egyszerre bólintottunk az istennel – Akkor nincs ellenvetésem. Ha meg szembe mész a családodért a szüleiddel, én tuti, melletted állok – kacsintott rám.

- Én is. Anyádat néha úgy megtépném, hogy a műfű is megsiratja... – fintorodott el George, amin felnevettem, Syddel és a főistennel egyetemben – Hát akkor... – lépett elém, a körülbelül velem egymagas fiú – További sok szerencsét az élethez, Green, öröm volt téged megismerni – fonta körém a karjait, és szorosan megölelgetett – Vigyázz magadra, meg a porontyra! Remélem rám üt majd!

- Csak is, George, csak is – nevettem a srácon, miközben éreztem, ahogy a könnyeim utat törnek maguknak.

Hülye hormonok...

- Én sem kívánhatok egyebet – szorongatott meg alaposan Syd – Majd mesélj neki a csodálatos keresztanyjáról, megegyeztünk? – nézett rám azzal a tipikus, csábos fejével.

- Meg – vigyorogtam a szemem törölgetve.

- Ne sírj, te nagyra nőtt csecsemő! – ugratott tovább – Vagy én is fogok! És a sminket nehéz lemosni ezzel az új faszsággal, amit anyám vett...

- Bocsi – embereltem meg magam – Dolgoznak a hormonjaim...

- Te pedig... – lépett Zeusz elé Syd, anyáskodó pózt felvéve – Vigyázz rá, vagy megkereslek és a saját villámaiddal sütlek meg!

- Értettem, kisasszony – biccentett a lánynak, egyenes háttal, amit szintén megvigyorogtam.

- Reméltem is! – bólintott George, és az ajtó felé vettük az irányt.

Nem bírtam elviselni a tudatot, hogy talán most láttam őket utoljára.

Émelyegni kezdtem a gondolatra, mégsem tudtam tenni ellene. De határozottan éreztem, hogy ez így nem lesz jó. Gyanús volt az a reggeli jóllét.

Még kaptam pár jó kívánságot, Syd pedig végül csak elsírta magát, aztán még egy alapos szorongatás után bezárult legjobb barátnőm házának ajtaja.

Én pedig segítség reményében Zeusz karjába csimpaszkodtam.

Forgott velem a világ.

- Jól vagy? – nézett rám aggódva, mire legyintettem.

- Nem igazán... de majd elmúlik – küszködtem a hányingerrel.

- Szerintem jobban tesszük, ha valahol ledőlsz – méregetett bizonytalanul – Van egy ötletem...

♐♐♐

Nem mondanám, hogy a szüleim elől a saját hotelünk a legjobb megoldás elbújás szempontjából, de nem érdekelt.

Még meg volt Zeusz szobája, amit fogalmam sincs, hogy csinált, így zavartalanul elfoglalhattuk.

Nem kellett kétszer mondania a "ledőlés".

Egy alapos vécé látogatás után élvezhettem a kétszemélyes franciaágy kényelmét, és bár még mindig émelyegtem, aludni nem tudtam.

Helyette laposakat pislogva szemeztem a nem messzi fotelben gubbasztó főistennel.

Kíváncsi lettem volna, mi járhat a fejében. Min gondolkodik annyira, hogy ilyen csendben legyen.

De nem volt erőm rákérdezni, vagy csak szimplán annyira nem érdekelt, mint szerettem volna.

- Megbántad? – szólaltam meg végül, megköszörülve a torkomat. Hányás után jót tesz a fogmosás, de a torkodat kicsinálja.

- Micsodát? – ráncolta a szemöldökét.

- Ezt az egészet. Veszekszel a nejeddel, a fiaiddal, és ott kellett hagynod az Olimposzt, mert történt egy kis baleset – pislogtam továbbra is laposakat.

- Őszintén? – dőlt hátra, az ölébe ejtve a kezeit. Lusta voltam szarkazmust használni, szóval szimplán bólintottam – Egyáltalán nem. Hérával sokszor veszekszünk, az már mindegy, éppen min. És Apollónékkal sem felhőtlen a kapcsolatom. Ezt a történetet legalább élvezem.

- Hogy érted, hogy élvezet? – ültem fel a szemem dörzsölgetve – Tudtommal csak egy fogadás miatt vagy itt.

- Kezdetben így volt – vont vállat, ahogy felállt, és lehuppant mellém az ágyra.

- Akkor mi változtatott az álláspontodon? – pislogtam rá értetlenül – Azt hittem, ha egy isten elhatározza magát, akkor nem változtat.

- Nem tudom. De sokat tanultam tőled – nézett rám – Általában nem vagyok sokat halandók között. Ezáltal annyira nem ismerem őket. Volt egy kialakított képem róluk, kezdve azzal, hogy már nem hisznek bennünk, de ezt teljesen keresztülhúzta az, hogy téged megismertelek. Tehát egyáltalán nem bánom.

- Aha... értem...

Nem tudom, miért, de nem igazán erre a válaszra számítottam. Valami bensőségesebbre, amit hozzám köthet, vagy akármi másra, amelynek egy aprócska mozzanata lenne afelé, hogy magát a gyerek-dolgot nem bánja.

De nem. Nem értettem, miért tört le ennyire, és tűnjek bármennyire is önzőnek, és társaiknak, azt akartam, hogy ezeknél sokkal konkrétabb esemény vagy dolog kösse hozzám.

De ebben a sztoriban már azt sem tudom, ki a rossz fél, nemhogy kié legyen a végén a hapsi...

Ekkor döbbentem rá, hogy Erósz tökéletesen ráhibázott tegnap ennek az egésznek a bökkenőjére. Sikerült beleszeretnem...

⚡Zeusz⚡

Én nem tudok kiigazodni a lányokon. De komolyan.

Értetlenül néztem a mellettem ülő lányt, azon gondolkodva, vajon mit mondhattam neki, amivel megbántottam.

De esküszöm, hogy nem tudtam.

- Nézd, én... – fogtam bele, hogy valami olyan is elhagyja a számat, aminek legalább van értelme. És lehetőleg nem megyek az idegeire tőle.

Rám nézett a könnyes szemeivel, kissé felpuffadt arcával, és végigmérte a sajátomat.

A szemöldököm vonalától egészen az államig.

Utána pedig olyat tett, amiről nem gondoltam volna, hogy egy halandónak lenne hozzá elég bátorsága.

Az ágyra támasztotta a kezeit, és egy szempillantás alatt dőlt úgy előre, hogy a kissé remegő ajkait az enyémnek nyomja.

Félénk volt, és lehet, nagyon ő sem volt tisztában azzal, amit tesz, de megtette.

Meglepetten bámultam rá, mikor elválva tőlem visszahuppant az előbbi helyére, és egyre vörösebb színben pompázó arccal kezdett malmozni az ölében.

- Bocsi, de ezt muszáj volt... – vigyorodott el, továbbra is a vörös ötven árnyalatában világító arccal.

Pislogtam vagy kettőt, hogy realizáljam a helyzetet, és, eddig idegen vágyat érezve, nyúltam a dereka után, hogy egyik kezemet a hasán pihentetve viszonozzam előbbi ajándékát.

Most rajta volt a meglepődés sora, de korántsem totojázott annyit, mint én.

A nyakam köré fonta a karját, és olyan hévvel válaszolt, hogy újfent meglepett. Persze, nem ellenkeztem.

- A világért sem akarok zavarni... – köszörülte meg a torkát Hermész, a szoba másik felében – De van egy kis dolgunk...

Elizabeth a hangra megugrott, és majd' leesve az ágyról méteres távolságba került tőlem.

- Na igen – rendeztem a vonásaimat – Tehát, akkor...

- Ha be akarjátok fejezni, kimehetek – mutogatott az ajtó felé, és lassan araszolni kezdett.

- Fogd be, Hermész – morogta az orra alatt Elizabeth, amin elvigyorodtam.

- Maradj csak – legyintettem – Azt hiszem, itt az ideje szembesítenünk Elizabetht a továbbiakról...

- Hát épp ez az – bökött rám a kígyósbottal a tolvajisten – Szóval hallgatunk – vágta le magát az egyik fotelbe.

- Miről van szó? – szedte össze magát a lány, valamelyest.

- Olyan helyre akarunk küldeni, ahol biztonságban vagy Hérától és a csatlósaitól. Hélioszra akkor sem gondolna, ha maga a naptitán vágná fejbe – vonta meg a vállát Hermész.

- Pontosan – bólintottam – Héliosz palotája jelenleg a legbiztonságosabb hely, Poszeidón és Hádész villája mellett. De oda se szívesen küldelek...

- Héra ellen még lehet, segítenének is. De inkább ne kockáztassunk...

- Ezt miért nem lehetett korábban elmondani? – ráncolta a szemöldökét Elizabeth.

- Mert kikotyogtad volna a barátaidnak. Héra hamar a nyomodra akad, ha kutat egy kicsit – magyarázta a fiam.

- Na szép, pletykás vénasszonynak néztek – fonta össze a karját a mellkasa előtt.

- Ne durcizz, igazam van – rántott vállat Hermész.

- Kedves fiam, szerintem fogd be – tanácsoltam vigyorogva – Nagyot tud ütni, nőből van.

- Na, most nézd meg... – tárta szét a karját -... ti is szövetkeztek ellenem!

- Ha hülyeséget beszélsz, simán – rántott vállat Elizabeth – Akkor most elvisztek Héliosz palotájába? Az hol van?

- Messze... – sóhajtottam.

- De nyugi, én egy másodperc alatt odaviszlek! – húzta ki magát a srác – Egy darabig pedig ott maradsz.

- Jó tudni... – morogta az orra alatt – Ti is ott lesztek? – pillantott hol rám, hol a tolvajistenre.

Tudtam, hogy arra jobban kíváncsi, én vele megyek-e. Viszont erről le kellett mondanom.

- Nem lehet – ráztam a fejem – Hermésznek dolga van, elvégre ő vezeti a postaszolgálatot, nekem pedig vissza kell mennem az Olimposzra. Beszédem van Hérával...

- Pazar... akkor te már most le is lépsz? – nézett egyenesen a szemembe, elég mérgesen. Nem igazán volt az ínyére a dolog.

- Innentől kezdve biztonságban leszel, nincs rám szükség – vontam vállat.

- Oké, én asszem ellenőrzöm a tapétát... a plafonon... a folyosón – indult az ajtó felé Hermész – Ha végeztetek, majd szóljatok.

Ezzel kattant a zár, és immár csak ketten maradtunk a szobában.

- Szóval nem jössz – fogott bele, melyre bólintottam – Nagyszerű. Még annyi ideig sem maradsz, amíg megszületik...

- Nem az én döntésem...

- De igen! – csattant fel – Azt hittem, ennél tökösebb vagy, és kordában tartod a nejed. Gratulálok, hogy ez nem jött össze! – fordított nekem hátat.

- Elizabeth...

- Megmondtam, hogy ne hívj így!

Nagyot sóhajtva álltam fel az ágyról, hogy elé lépve felhúzzam őt is, és szigorú tekintettel nézzek a smaragdzöld szemekbe.

- Nem az én döntésem, mert tudom, hogy el kell mennem. Hérának így nagy a szája, de minden sokkal egyszerűbb lesz, ha személyesen beszélem meg vele, nem pedig egy Erinnüszt küldök magam helyett. Könnyebb lesz az életed, ha elmegyek – fejeztem be a monológom, és meglepve vettem észre a lány könnyektől csillogó szemeit.

- Francot érdekli a veszélyben lét! – fakadt ki – Nekem azzal van bajom, hogy kiteszel. Otthagysz egyedül egy csomó idegen között!

- De vigyázni fognak rád – simítottam végig az arcán – És jelen helyzetben csak ez számít...

- Tudod, mit? – lökte arrébb a kezem, és hátrébb lépett – Csinálj, amit akarsz! – került ki, ahogy indulatosan az ajtó felé igyekezett.

Nem hagyhattam csak így elmenni. Az nem lett volna sem hozzám, sem hozzá méltó.

Na meg a helyzethez sem.

A kezét megragadva húztam vissza, olyan erővel, hogy nekicsapódott a mellkasomnak, de a harag továbbra sem tűnt el a szemeimből.

- Engedj el!

- Nem.

- Tessék? – pislogott meglepetten, aztán viszont gyorsan rendezte a vonásait, és újfent mérgesen nézett rám – Azt mondtam, engedj el!

- Nem - ismételtem önmagam, Elizabethnek pedig kezdett felforrni az agyvize.

Szinte láttam, ahogy gőzölög a feje.

- Mi az, hogy nem?! – próbálta kiszabadítani magát – Tedd, amit mondtam!

- Nem – folytattam, ugyanolyan pókerarccal.

- Sikítani fogok! – rángatta tovább a kezét, azonban elég erősen fogtam ahhoz, hogy ne tudja csak úgy kiszabadítani.

- Nem fogsz...

- Csak ugyan? – hagyta abba egy pillanatra a ficánkolás – Mi akadályozna meg benne? – ráncolta a szemöldökét, mire megvonva a vállam hajoltam le, és csókoltam meg.

Próbáltam minden érzelmemet belesűríteni, amit csak tudtam. A bűntudattól kezdve egészen a szerelemig.

Mindent, amire csak képes voltam.

Elengedtem a lány kezét, és ráfogtam a derekára, míg a másik kezem a hátára fektettem. Közben ő végigsimított a mellkasomon.

Valahogy erre illett az utolsó csók jelző.

Túl tökéletes volt ahhoz, hogy csak úgy rámondjuk az átlagost.

- Legalább látlak még? – kérdezte Elizabeth a homlokát az enyémnek döntve.

- Mindenképpen. A Sztüxre esküszöm – bólintottam, majd a kezét megfogva Hermész felé vettük az irányt.

- Azt hittem, tovább fog tartani – jegyezte meg a tolvajisten, mire megforgattam a szemem.

- Nagyon vicces, Hermész...

- Tudom, elsőosztályú! – vigyorodott el – Készen állsz? – pillantott Elizabethre, aki válaszul bólintott, a szőnyeget pásztázva.

- Megígértem – szorítottam rá a kezére, ő pedig rám emelte gyönyörű tekintetét.

- Tudom – sóhajtotta, majd elengedte a kezem, és Hermész mellé állt.

- Sima liba lesz! Vagy malac... nem tudom, hogy mondják a halandók... mindegy! Apollón szerint vadkanca, hát legyen az! – pörgette meg az ujjai között fiam a Kaukeuszt – Öveket becsatolni, kislány, indulunk!

Elizabeth még egyszer, utoljára rám nézett, és szomorúan elmosolyodott. Aztán eltűntek Hermésszel a csendes folyosón.